Írtam már a "Boldogságról" régen (a tudatosabbelet.blog.hu oldalon), de most újra olvastam róla, megosztom Veletek.

"Tapasztalatom szerint az igazi boldogság legfőbb jellemzője a béke: a belső béke.

Ha képesek vagyunk a megteremteni belső békénket, akkor bármilyen nehézséget hozzon is számunkra az élet, alapvetően jól fogjuk érezni magunkat és bár ebben a külső tényezőknek kétségkívül fontos szerepük van, tévedés lenne azt hinnünk, hogy ezek valaha is képesek bennünket tökéletesen boldoggá tenni. Alkatunk, neveltetésünk és életkörülményeink tagadhatatlanul befolyásolják boldogságélményünket. Az sem vitás, hogy bizonyos dolgok hiányában nehezebb elérnünk a boldogságot. Egészség, barátok, szabadság, bizonyos fokú jólét - ez mind hasznos és értékes számunkra. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyén jól érezze magát. De a belső béke és biztonság érzése nélkül mit sem érnek. Hogy miért?

..az anyagi javaink gyakran szorongást keltenek bennünk. Ugyanez a helyzet az állásunkkal: félünk, hogy elveszítjük. Még barátaink vagy rokonaink is nehézségeket okozhatnak. Lehet, hogy cserbenhagynak vagy becsapnak minket. Esetleg valamelyikük megbetegszik és nekünk kell gondoznunk, pedig éppen egy fontos üggyel vagyunk elfoglalva. Ugyanígy a testünk, még ha jelenleg ép és szép is, idővel hanyatlásnak indul.

Nem vagyunk sérthetetlenek: jöhet betegség, fájdalom. Belső béke nélkül tehát nincs esélyünk a tartós boldogságra.

Hol találjuk hát a belső békét? Erre nincs recept, de egyvalami bizonyos: külső tényező nem hozhatja létre. ...A belső béke, amely a tartós - és így az értelmes - boldogság előfeltétele, szerintem ugyanúgy érhető el, mint bármi más az életben: először meg kell határoznunk a kiindulópontot és a szükséges feltételeket, azután hozzá kell látnunk ezek szorgalmas munkával történő megvalósításához. Ez kettős feladat: kerülnünk kell azt, mai hátráltat bennünket, és törekednünk kell arra, ami előbbre visz.

A belső békéhez szükséges feltételek közül a legfontosabb a hozzáállásunk....azaz, hogy hogyan reagálunk a külső körülményekre. Sántidéva, a szent életű indiai bölcs ezzel kapcsolatban megjegyzi: nincs annyi bőr a világon, amennyivel beboríthatnánk az egész földet, hogy soha többé ne menjen tüske a talpunkba, de nem is kell. Elég akkora darab, amekkora a talpunkat beborítja. Más szóval a külső körülményeken nem mindig tudunk változtatni, de a hozzállásunkon igen."

Őszentsége a dalai láma: Ősi bölcsesség, modern világ

Ha érdekel tovább is a téma kibontása, akkor ebben a könyvben megtalálod.

A hozzáállásodat úgy vagy képes megváltoztatni, ha mindig figyeled magad, figyeled reakcióidat a történtekrte. Ha figyelsz, hamar észre fogod venni, hogy mit csinálsz, milyen sémát követsz, milyen szokásaid vannak és előbb-utóbb fogsz tudni rajta változtatni. Csak rajtad múlik.

Érdemes ezen felül mindig azt értékelned, amid éppen van. Ha csupán csak az életed, már az is jó, az is egy csoda. Ha ettől több is, akkor már elégedettebb lehetsz. Ne a hiányt helyezd előtérbe, mert az sok szenvedést fog okozni Neked.

Kapcsolódva az előző bejegyzéshez, ajánlom Barkó Judit írását, amit nagyon köszönök Neki.  A "tanulást", az önmagad belseje felé való elindulást érdemes elkezdeni, előbb-utóbb úgy is rákerül a sor. Mire várnál még?

http://www.barkojudit.hu/publikacio-media/legujabbak/karacsonyi-kucorgo.html

"Az öt Pándava fivért elűzik a királyi udvarból, és egy sűrű erdőbe menekülnek. Napok óta kóborolnak étlen-szomjan, amikor elérkeznek végre egy kristálytiszta tóhoz. A legifjabb már-már megmerítené edényét a vízben, amikor hirtelen hangot hall:

-Várj! Csak akkor ihatsz a tó vizéből, ha felelsz a kérdésemre. De jól vigyázz: ha téves a válaszod, azonnal meghalsz!

Az ifjú a láthatatlan hang irányába fordult, s a Hang ezt kérdezte tőle:

- Mondd meg: mi a legjellemzőbb az emberre?

A válasz idézet volt a Védák legmagasztosabb igéi közül s - az ifjú azonnal meghalt. Ugyanígy járt a második, a harmadik és a negyedik testvér is. Már négy halott hevert a földön, amikor Judhisztira a tó partjához lépett.

- Ha helyesen felelsz - szólt a Hang-, nemcsak szomjadat olthatod, de testvéreidet is föltámasztom. Mondd meg tehát: mi a legjellemzőbb az emberre?

És Judhisztira így felelt:

- Az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből nem tanul.

Ahogy ezt kimondta, a fivérei mind életre keltek, s ő mohón ivott a tó hűvös vizéből."

Mahabharata, a világirodalom egyik legősibb műve

Sokszor vagyunk azok, ha elolvasod, biztos ráismersz. Én igen. 

http://www.life.hu/sztarszerzok/20131104-muller-peter-heti-utravalojaban-a-banat-elengedeserol-beszel.html

A Valóságban minden tökéletes.. de mégsem az. - Mondtam két napja a gyereknek. Csodálkozott. Nem értette.

Ezt a kettősséget korlátozott érzékelésünk és kondicionáltságunk hozza létre. - Ezt már nem mondtam el neki. Inkább tapasztalja meg.

Ha már én mostanában nem is, mások írnak Nektek fontos, mély és igazán segítő útbaigazításokat. Ezt olvastam ma. Szeretettel osztom meg.

http://www.life.hu/sztarszerzok/20130624-muller-peter-heti-utravalo-79-resz.html

Az áprilisi magazinba ezzel a címmel kellett valamit létrehozni, ez sikeredett belőle, szeretettel osztom meg.

Az hogy hétköznapi, vagy ünnepi a függőség, az mindegy is. Vannak függőségeink. Milyensége, mélysége saját állapotunk szerint változik. Ha nem vagyunk jó állapotban, ha nem vagyunk egyensúlyban magunkkal, akkor erősebben függünk a külvilágtól, az tud rángatni minket, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor függőségünk csupán csak az univerzumban végbemenő változásokra redukálódik. Körülöttünk a forma folyamatosan változik, így hatással van ránk. Ezt a változást nem lehet megállítani, hisz ez a természete.

Így egyetlen feladatunk van csupán, hogy törekedjünk saját állapotunk javításán, jó állapotunk őrzésén és fenntartásán. Ez csak a jelenlét állapotában lehetséges, amikor tudjuk kontrollálni elménket és egónkat, amikor nem azonosulunk gondolatainkkal és azt kísérő érzelmekkel. Ha nem vagy ilyen állapotban, akkor elméd fogságában könnyen dönt le az érzelem, reaktív mintáid megjelennek és fájdalmat, szenvedést okoznak. Ilyenkor úgy érzed, hogy bántottak téged, fájdalmat okoztak neked, a külvilágot teszed felelőssé saját állapotodért, holott csak te vesztetted el a kontrollt, te nem voltál résen, te nem figyeltél oda, hagytad, hogy a megjelenő gondolattal és az azt kísérő érzelemmel azonosulj. Pedig az nem Te vagy. Az csak az egód. Te az a tudatosság vagy, aki mindezt láthatja, észreveheti, kontrollálhatja. Nem az egó vagy, akinek hiszed magad.

Ezért érdemes figyelni magadra. Észrevenni azt a pillanatot, amikor egy gondolat magával sodor, amikor egy gondolattal azonosítod magad. Ha megjelenik egy negatív gondolat, akkor könnyen elindul saját útjára és már egy egész történetecske kerekedik ki belőle, aminek semmi köze a valósághoz. Csupán egy illúzió. Egy régi séma, tapasztalat, kondicionáltság, ami magával sodor ilyenkor. És lehúz a mélybe. És mivel ilyenkor hajlamos vagy a környezetedet hibáztatni saját állapotodért, őket is magával ránthatod.

Ez a gondolattal való azonosulás miatti függőség. Van olyan is, amikor nem egy gondolattal, hanem egy tárggyal azonosulsz. Egy ház megszerzésével, egy mobiltelefon tulajdonlásával, egy ember birtoklásával stb. és azt mondod, hogy nekem ilyenem van, ezért én többet érek annál, akinek nincs és elkezded hajszolni ezt. Úgy gondolod, hogy ha neked is lesz ilyen vagy olyan „tárgyad” többet fogsz érni, mert ha ezt elérted, te jó vagy, jobb vagy annál akinek nincs. És elkezdesz ehhez a tárgyhoz ragaszkodni, mert ennek birtokában érzed magad jobbnak. És akkor ettől a tárgytól fogsz függni. Aztán ha eléred, akkor lesz egy másik tárgy, amire elkezdesz vágyni, mert azt hiszed, hogy attól leszel több. És ez nem ér véget így soha. Ezért ne azonosítsd magad azzal, hogy mid van és mid nincs, az nem Te vagy, csak az egónak van szüksége erre az érzetre, a folytonos bizonyításra. Ne gondold azt, hogy bárminek a birtoklásával több leszel. Ez szintén illúzió. Lényegedet tekintve senkinél sem vagy több, sem kevesebb.

 Saját állapotodért Te vagy a felelős. Így függőségeidért is, senki más. Ezért figyelj magadra, figyelj azonosulásaidra, ennyit tehetsz te.

"A dolgokhoz való ragaszkodásod magától eltűnik, ha önmagadat már nem bennünk igyekszel megtalálni." Eckhart Tolle

A magazint ezen az elérhetőségen olvashatod:

http://blissragyogas.hu/fenyhalo-spiritualis-magazin

Most jöttem rá, hogy adós vagyok a februári magazinba írt cikkemmel. Pótlom is. Érdekes volt, amikor megkaptam ezt a címet, először nem tudtam mit kezdjek vele, aztán írtam azt, ami eszembe jutott. Ez lett belőle.

A gyógyításról mindenek előtt önmagunk öngyógyító képessége jut eszembe. Mind fizikailag, mind lelkileg. „Betegségeink”, rossz állapotaink lelkünk, majd szervezetünk felborult egyensúlya miatt jönnek létre. Ezeket az egyensúlytalanságokat valamilyen érzelmi hatás okozza, melyet nem tudunk feldolgozni, elfojtjuk magunkban, így gyógyulásunk is saját lelki egyensúlyunk megteremtésétől függ. Persze a hagyományos orvoslás a tüneteket elég jól kezeli, de tartós gyógyulás, javulás csak a lelki egyensúly megteremtése által várható.

A távolság ebben az esetben számomra egyenlő az egyedülléttel. A távolság segíthet nekünk visszaállítani a megbomlott lelki harmóniát, gyógyító hatása lehet, hisz ilyenkor nem befolyásol minket senki. Ilyenkor épp elég megbirkóznunk egyéni vívódásainkkal, félelmeinkkel, elménk minduntalan hatalmával, kondicionáltságunkkal, korlátainkkal.

A gyógyító távolság így megadja annak a lehetőségét, hogy megteremtsük lelki egyensúlyunkat és akár felépüljünk betegségeinkből is. Mindenképpen jó lehetőség a befelé fordulásra, belsőnk vizsgálatára. Ezért, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, érdemes egy kicsit egyedül lennünk, hogy újra megtalálhassuk önmagunkat, lelki békénket, nyugalmunkat. Így gyógyítva lelkünket, testünket.

A januári magazinba írt cikkemet osztom meg Veletek szeretettel. Elárulom Nektek, hogy számomra ez a mondat majdhogynem értelmezhetetlen, de valami lett belőle azért.

A beszédem legyen igaz.

Azt gondolom, hogy ez csak annyira lehetséges, amennyire én éppen abban az állapotomban képes vagyok erre. Ugyanis lépten-nyomon hazudunk magunknak, hogy mondanánk így kifelé igazat. Ugyanis sokszor nem könnyű magunknak az igazat bevallani, mert az bizony fájdalmas. Ehhez teljes önfigyelem és őszinteség szükséges. És akkor még az is előfordul, hogy az „olyan jó lenne, ha” miatt húzzuk még a dolgot, hátha jobb lesz. A remény hal meg utoljára, ahogy hallottuk már sokszor és meg kell valljam Nektek, valóban így van.

A beszédem legyen igaz! Az a baj még ezzel, hogy a valóság szavakkal sosem fejezhető ki igazán, amikor már szavakkal próbálunk elmondani valamit, akkor az már mindig csak közelít az igazsághoz, nem lesz ugyanaz.

Az éberség állapotában a szó már meg is szűnik, itt a földi világban csak arra szolgál, hogy meg tudj nyilvánulni és kapcsolatot tudj teremteni a többi emberrel.

Így aztán annyit mondhatok, hogyha figyeled magad és őszinte vagy magadhoz, akkor egyre többször tudod elcsípni magadban a hazugságaidat és egyre kevesebbszer hazudsz kifelé. De ne szomorkodj! Mindig annyira fog ez menni, amennyire képes vagy rá, amilyen tudatállapotban vagy. Így aztán ne haragudj magadra, ha nem sikerül sokszor, majd egyre jobb lesz. A lényeg az önfigyelés és az őszinteség, aztán egyszer csak az éberség is megérkezik.

Az ítéletem legyen tiszta! Hát??

Egyáltalán, miért is kellene ítélkeznem bármi felett is? Semmi és senki felett nem ítélkezhetem. Mindennek megvan az oka, minden olyan, amilyen és minden úgy jó, ahogy van. Csak elfogadni érdemes mindent, ami körülöttünk van és együtt létezni vele. Hisz nem lesz más attól, ha nem fogadjuk el. Tapasztalataink alapján folyton ezt csináljuk, minősítünk és ítélkezünk, éppen a szerint, ahogy mi megéltük ezt a múltban, úgy ahogyan kondicionált minket a külvilág, amilyen hatást gyakorolt ránk. Ha valamire azt mondod, hogy jó azt azért teszed, mert így élted meg eddig, vagy ez a környezet által meghatározott norma. Attól az a valami olyan, amilyen. Másnak például éppen az a rossz. Aztán meg lehet, hogy ahogy változol, amit eddig jónak éltél meg már nem lesz jó. Szóval, hagyd abba az ítélkezést és a minősítést, amennyire csak lehet.

Azáltal, hogy ítélkezel vagy minősítesz, leszűkíted a valóságot, ellenállsz annak, ami van. Fogadd el hát mindig épp azt, ami van körülötted, minél jobban ereszd magad bele a létbe, a létezésbe. Áradj, légy.

Az univerzum határtalan és teljes. Engedd bele magad!

Karácsonyra adom Nektek ezt a verset Sok-Sok szeretettel!

Reményik Sándor: "Az ismeretlen Istennek"

 Nem hódításra indultunk mi el
A végtelenből, - csak találkozásra.
Testvér, a mi testvérségünk
Ezért oly ritka, szép és drága.
Nem hajtottuk a lelkünket igába.
Egymás lelkét prédának sose néztük,
Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben.
Maradtunk egyenlők a szeretetben.
Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt.
S a végzetet, mint napsugárt és örvényt.
A törvény betűje ha összevágott:
Ujjongva hirdettük a rokonságot.

S ha egymás lelke tájait bejárva,
Rábukkantunk egy nekünk idegen,
Ismeretlen istenség templomára:
Oltárát virággal szórtuk tele,
És szóltunk csendesen: bár nem enyém,
Szenteltessék meg mégis a neve.

A karácsonyra írt cikkemet olvassátok szeretettel, amit a havi magazinba írtam.

Most nem a hagyományos karácsonyról írok, arról mindent tudunk, mit ünneplünk, miért tartjuk. Egészen máshogy szeretném megközelíteni. Egyénibben, emberi közelségben. Olvastam Hamvas Bélától egy kifejezést, hogy „közvetlen élet”, amely nagyon megtetszett, ebből a szempontból közelítem most meg a karácsonyt.

A Karácsony: egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy megállj egy pillanatra a rohanó életedben és észrevedd a körülötted élőket, a környezetedet, hogy elmerülj a Karácsony nyújtotta varázslatban, magában az életben.

Mert mit is adhat egy karácsonyi ünnep? A külsőségeket tekintve, adhat szépséget a csodálatos karácsonyi fények, díszek látványa által. Adhat jó illatokat, a fenyő, a mézeskalács, a csillagszóró, a finom ételek illata által. Adhat finom ízeket a sok karácsonyi finomság által. Kellemes dallamokat a karácsonyi dalok hallgatása és éneklése által. És adhat simogatást, ölelést a szeretteink által, akivel most valószínű, hogy találkozunk. Minden érzékszervedre hathat. De csak hathat, ha észreveszed. Ha figyelsz, ha elmerülsz benne. Ha észreveszed, hogy a karácsony erről szól igazán, a „közvetlen élet” megtapasztalásának lehetőségéről.

Ha a külső érzékszerveid által kapott ingereket magadba engeded, akkor adhat örömöt, szeretetet, megértést, együttérzést, elfogadást, békét és megnyugvást. Ha észreveszed, és ha magadba engeded! Együtt a kettőt.

Annyi minden nyújthat a karácsony számodra, ha jelen vagy benne! Minden pillanatában, minden illatában, színében, hangjában, ízében és érintésében. Talán ezért van olyan kitüntetett szerepe, mert az általa nyújtott sok-sok lehetőség által átélheted a csodát, hogy létezel, hogy vagy és hogy jó élni.

Ezek az élmények minden nap, minden pillanatban körülvesznek Téged, de nem veszed észre. Csak ritkán szabadulsz fel annyira, hogy önfeledten élvezd az életed. A karácsony felnagyítja, eléd tárja a létezés örömeit, egyszerre teszi eléd az élet szépségeit. Hátha így észreveszed!

Ha elkapod a pillanat varázsát, akkor megnyugszol, akkor kisimulsz, akkor mosolyogsz, és minden gondod eltűnik. Szabad vagy! Ez a jelenlét ereje. És nem csak karácsonykor, hanem bármikor.

Érdemes hát megállni, érdemes figyelni és együtt létezni mindennel, ami körülötted van. Érdemes újra rácsodálkozni a világra, mint tetted ezt gyermekkorodban. Engedd el magad, ne akarj mindent tökéletesen csinálni, ne akarj megfelelni, elég csak lenni. Önmagad lenni. És boldog leszel!

Kívánom, hogy sikerüljön a karácsony adta lehetőséget meglátnod és megtapasztalnod! Így születhetsz újjá, így indulhatsz el azon az úton, ami a Tiéd, csak a Tiéd.

Boldog Karácsonyt!

A csoda mindig veled van, csak nem veszed észre. Mindig vársz valamire, vágysz valamire, pedig a csoda mindig melletted van és körülölel. A csoda: maga az élet, a létezés megélése.

Ezt a témát kaptuk erre a hónapra a magazintól. Megírtam én is, adom Nektek. Először nem örültem neki, fogalmam sem volt mit írhatnék erről, hisz épp azon dolgozom, hogy ne álmodozzak, ne reméljek semmit és tessék. Ez lett belőle, fogadjátok szeretettel! 

Az idő fogságában.....

Álmok. Hmm…. Az idő dimenziójában nincs olyan ember, akinek ne lennének álmai, vágyai, amiket szeretne megkapni, valami, amit szeretne megvalósítani. Szinte mindig vágyunk valamire. Bőségre, pénzre, boldogságra, szinte állandóan hiányérzetünk van. Valamiért mindig elégedetlenek vagyunk. Hol ez hiányzik, hol az. Ettől boldogtalanok vagyunk.

Vannak olyan álmok is, melyek önmaguktól bukkannak felszínre, egy-egy önfeledt pillanat után, amikor azt éreztük, hogy de jó volt. És vágyunk rá, hogy újra megélhessük. Az ilyen álmok sokszor kísérnek minket, időnként fel-fel bukkannak.

Így van ez a hivatásunk esetén is. Hisz mindenkinek vannak olyan cselekedetei, amit ha végeznek, az olyan jó érzéssel tölti el őket, felszabadultak lesznek, szárnyalnak tőle. Például, mondjuk szeretnek táncolni, irogatni, kézműveskedni, zenélni, rajzolni vagy éppen sütni. De bármi is legyen az, jó csinálni. Örömöt ad! Kiteljesednek általa!

Ilyen álma mindenkinek van. De sokszor a környezetünk elnyomja ezt bennünk, főleg a szülői nevelés által kerül feledésbe. Például amikor egy szülő a saját elképzelési szerint, akár a saját álmai szerint terelgeti gyerekét és nem az a fontos, hogy a gyerek mit szeretne igazán. Nem hagyja, hogy kialakuljon saját érdeklődése, legyen az bármilyen ok. Például fiam, abból nem lehet manapság megélni. Ilyen és hasonló érvek hangzanak el a szülők szájából és bizony a gyerek ezt el is fogadja és ezzel oda is a saját érdeklődése. Esetleg majd hobby formában jelenik meg később.

Pedig, ha hagyjuk, akkor természetes módon mindenkiben kialakul az az önmagából fakadó kreativitás, amit szeret csinálni, ami jó neki. De mi van, ha nem hagytuk, így nem is tudjuk, fogalmunk sincs róla, mi az, amivel foglalkoznánk. Ilyenkor kell a szívünkre hallgatni, ilyenkor kell feleleveníteni azokat az önfeledt pillanatokat, amelyekben jól éreztük magunkat egy-egy tevékenység kapcsán. Ha nem találunk ilyeneket, akkor figyelnünk kell magunkra, mi az, ami lázba hoz, mi az, ami nagyon érdekel minket. És elindulni és csak úgy csinálni szívből, önfeledten. Ebben az állapotban már nincs idő, ha önfeledt vagy, megszűnsz lenni, elmosódnak a határok. Ezért, hallgass a szívedre! Az vagy igazán. Ne akarj megfelelni senkinek, se a szüleidnek, se a társadnak, senkinek se, csak éld meg a pillanatot.

Ha kilépünk az idő dimenziójából,

akkor az időtlenségben, azaz a jelenben élünk. A jelenben ellenállás nélkül elfogadjuk azt, ami van. Nem nézünk a jövőbe, nem rágódunk a múlton, csak természetes módon létezünk. Ha ez sikerül, akkor nem álmodozunk a jövőről, nem hiányzik semmi, nyugodtak és békésen vagyunk, nincsenek vágyaink.

Ha valamire vágysz, akkor elégedetlen vagy a jelennel és reménykedsz benne, hogy másképp lesz. Ezzel megjelenik a remény. És akkor, ahogy Osho írja:

„a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció..

.. ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…”

Remény nélkül élni. Nem könnyű, tudom, én is sokszor a csapdájába esem, azaz ellenálok a jelennek, ellenálok annak, ami éppen van. Az elmém és egóm kerekedik ekkor felül, és már amikor a becsapódik a csalódás és az azt kísérő fájdalom, akkor eszmélek, hogy ezt az állapotot én okoztam saját magamnak, nem vitás.

Az idő dimenziójából ki lehet lépni, csak döntés kérdése.  Figyelve, tudatosan. Reaktív mintáink még egy darabig kísértenek, de érdemes odafigyelni, csökkennek és elmúlnak majd, a jelenlét természetes állapottá válik.

De akkor mi a helyzet a teremtéssel? –feltehetjük a kérdést. A jelenlét állapotában, nyitottá, éberré válsz. Megéled azt, ami van. Természetes módon létezel és áradsz, együtt az univerzummal, a megoldás magából a helyzetből fog előemelkedni. Belső világod elkezd megteremtődni külső világodban is, azzá válik, ami vagy.

„Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belső ellenállás megszűnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat.”

Eckhart Tolle: Új föld

"A legfőbb jó a vízhez hasonló:

mindennek hasznos, de nem harcos;

az alantasban is jelenlevő:

a víz az út-hoz hasonló.

Az élet a földet kövesse,

a szív a benső mélyet kövesse,

a barátság az emberit kövesse,

a beszéd a valót kövesse,

az uralom a rendet kövesse,

a szolgálat a lehetőt kövesse,

a tett a kellő időt kövesse.

Ha készséges, de nem erőszakos:

nem kél zúgolódás semerre."

Lao-ce: Tao Te King, részlet

"Az út az!....az ÚT, ami boldoggá tesz...nem a végcél." A békés harcos útja

"Sz.- Szerintem folytatnod kéne az edzést….tornáznod kéne.

Most találtam ezeket a gondolatokat, amelyeket megosztok Veletek. Ezek a gondolatok, mint az enyémek is az elmétekre hatnak, hogy értsétek meg a félelem miben létét, vagyis inkább nem létét. Mert akár tetszik, akár nem az elme mindent érteni szeretne. Ez a természete. Ha nem sikerült nekem megértetni Veletek a félelem lényegét, akkor ez is segíthet. De ahogy olvasni is fogjátok, nem azzal fognak félelmeitek megszűnni, ha megértitek, hanem azzal, ha bátran, a félelmeitek ellen, önmagatokat vállalva, szívetekre (nem az elmétekre, agyatokra)! hallgatva lépegettek. De ezekhez a lépésekhez mindenképpen jó, ha értjük mi is az a félelem. Íme!

Biegelbauer Pál: Az egészség szívében, részlet

Félelem, félelem. Sokat írok róla, nem véletlenül. Úgy gondolom, hogy az élet megélésének legnagyobb gátja, minden baj okozója, betegségek előidézője. Minden korlátunkat a félelem építi fel, az egyszer már megélt "rossz" tapasztalat, illetve a jövőtől való rettegés által. Láttam egy nagyon különleges és mély filmet nemrég és abban elhangzott egy nagyon fontos gondolat, valahogy így szólt: a félelem beteggé teszi a lelket. Olyan egyszerűen hangzott el és pont így vált nagyon méllyé. És sajnos ez így igaz. És bizony a félelem miatt nem vagyunk szabadok, az zár be minket, ez a mi börtönünk, nem más.

És mivel győzhető le? Csak bátorsággal, amit mindenki csak magából tud meríteni, az kívülről nem adható. Ha nem szeretnél tovább rabságban élni, ha szeretnél szeretetben élni, akkor érdemes bátran elindulni, akár szép lassan lépkedve, hogy rátalálj saját utadra. Ha nem megy rögtön, nem baj, de próbáld meg, amikor csak lehet. Ez már az igazi belső utazás első lépései. A félelmeinkkel szembe menni, ösztöneikre, szívünkre hallgatva bátran cselekedni, vállalni a megéléssel járó kockázatot, ami fájdalmat is okozhat. De csak így találkozhatsz össze igaz valóddal, ismerheted meg önmagad, hogy valójában ki is vagy.

"És merj gyermekké változni - hogy Tiéd legyen a mennyek országa" (Müller Péter) és ide kapcsolódik még, amit már a félelem legyőzéséről írtam, itt megtalálod: http://arielsziv.blog.hu/2012/01/12/a_felelem_legyozese

És akkor még pár gondolatot megosztok Veletek.....

"Mi azt szoktuk mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. Szó sincs róla. A szeretet ellentéte a félelem. A félelem az, ami meggátol engem önmagam áradásában, amely zárttá tesz, védekező alapállásúvá, s nem elárasztóvá." Biegelbauer Pál

"Nem azért küldtelek Benneteket a sötétbe, hogy rémet, kémet vagy bármiféle titkos ügynököt találjatok, mert azok nem ott vannak, hanem belénk vannak építve. A nevük: félelem és rettegés.

Az volt a szándékom, hogy féljetek. Szorongjatok. Rettegjetek. - De miért, Mester? - Mert ez az életünk alaphangja, Ariel. Manapság az "élni" azt jelenti, sötétségben élni. Ez ilyen. Nemcsak a cirkusz - a lelkünk is ilyen. Fényes nappal is. Ez az érzés a mai ember alapérzése. Félünk. Ebből kell kiindulni. Ebből a szorongásból szabadít meg bennünket a tánc! A tánc nem egyéb, mint tűzcsiholás a sötétségben. Szabadulóművészet. Ma élni azt jelenti, hogy a pokolban élni. Kis szünetet tartott, majd így folytatta: - Őszintén beszélek, barátaim! Gondolom, elég erősek vagytok már az igazsághoz. Én előbb-utóbb átlépek a szellemi hazámba, de ti még itt maradtok a holnaptól való rettegés birodalmában, melyben a legnagyobb elővigyázatosságra lesz szükségetek." Müller Péter: Isten bohócai

Ahogy haladok utanom, mindig valami új szemszögből, de lehet, hogy csak csupán egy mélyebb szintről jön elém egy-egy olyan új gondolat, amely talán még pontosabban, talán még érthetőbben és talán még eredményesebben fejezi ki  azt, ami a tiszta tudatunkat eltakarja, befátyolozza, ami miatt képtelenek vagyunk elfogadni a létet és felszabadult boldogságban élni. Ez az EGO. Sokféleképpen leírtam már én is és sokan mások is. Mi is az az EGO. Most megpróbálom újra, még mélyebbről bemutatni.

Földi megnyilvánulásunkkor tiszta tudattal lépünk ide, a földi világba. És már maga a születés mikéntje, az ott átélt esetleges trauma is és  ami utána percről- percre, óráról-órára, évről-évre ér minket, hatással van ránk. Minden hat ránk.

A szüleink, a társadalmi környezet, az erkölcs, minden-minden hatással van ránk. Minden szó, minden tett, minden ami kívülről a külvilágtól jön. Mindent, amit kívülről kapunk, az építi fel tapasztalati világunkat, az formál minket. És amit így kívülről kapunk, az maga az EGO. Együtt mind. Minden gondolat, minden szó, maga az ego.

Ahogy formál mindket a külvilág, úgy alakul ki mindenről egy saját, csak saját magunk által megtapasztalt milyenség, egy érzés, egy ítélet, egy minősítés. De jó, ha tudjuk, hogy mindent kapunk. Azoktól, akik körülüttünk voltak. Egy szót, egy gondolatot, egy gesztust. Mindent kaptunk. Ez, amit kaptunk, ez mind kiadja az egót. Ez maga az ego. Ebből semmi sem mi vagyunk. Ezt mind kaptuk.

Amikor egy új helyzet elé kerülünk, akkor az eddigi tapasztalataink alapján, gondolatot formálunk az új helyzetről, rögtön minősítjük vagy jóvá vagy rosszá. Vagy széppé vagy csúnyává, szóval valamilyen ítéletet alkotunk róla, minősítjük vagy véleményt formálunk róla. Már nem tudunk csak úgy tisztán szemlélni semmit, mert az eddigi tapasztalatunk befolyásol minket. Ez maga az ellenállás. Az a gondolat, amely megszületik bennünk ilyenkor, az új helyzet kapcsán. És ez pillantról, pillantra így van. Folyamatosan mindenről véleményt alkotunk, valamilyenné minősítjük a helyzeteket. Ezt tanították, ezt tanultuk, ezt kaptuk, ami ilyenkor megszületik bennünk, ez a gondolat.

Ez a gondolat, maga az ellenállás. Ellenállás az ellen, ami éppen elénk tárul. Hiszen, ami elénk tárul, az olyan amilyen, csak van, minősítés nélküli. Az teszi számunkra valamilyenné, akár jóvá, széppé vagy csúnyává, azaz minősítetté, ahogyan mi már valaha találkoztunk vele. Hasonlítjuk hozzá. Ha például egy új, sosem látott tárgy kerül a kezünkbe, mit csinálunk? Valamihez hasonlítjuk, egy tapasztalatunkhoz.

Úgy szemlélni a világot, itt a földön, hogy ne jelenjen meg az ego, az ellenállás, nem könnyű, de lehetséges és ez jelenti a szabadságot, amikor megszűnik benned a befolyásolás és nem azonosulsz az eddig megélt gondolatokkal. Nem gondolkozni, kiüresedni, csak úgy lenni, azaz ellenállás nélkül létezni: ez adja meg a nyugalmat, a békét, magát a boldogságot. Ez maga az elfogadás. Elfogadni azt ami van, csak úgy.

Ellenállás nélkül elfogadni azt, ami van. Nem minősíteni és véleményezni, csak úgy létezni. Ez maga az áramlás. Ez maga a szeretet. Áradni és odaadottnak lenni, csak úgy.

Az ellenállás: maga a gondolat és az azt kisérő érzés, ami megjelenik. Ha hagyod és ezekkel a gondolatokkal, az azt kisérő érzésekkel azonosulsz, akkor sok szenvedést veszel magadra. Pl. nagyon dühös leszel és ezáltal nem érzed jól magad. Minek is? Miért jó neked, hogy dühös vagy? Attól még, hogy dühös vagy az van, ami van és ráadásul még rosszul is érzed magad. Akkor miért ne fogadnád el? Miért ellenállsz? Vedd észre ezeket a pillanatokat és fogadd el a létet, olyannak amilyen. Jobban fogod magad érezni.

 A gondolatok jönnek-mennek. Ha hagyod őket csak úgy áramlani, és nem tulajdonítasz nekik jelentőséget és nem azonosulsz velük, akkor jól fogod érezni magad. Jól. Érdemes nem ellánállni a létnek, érdemes a régi sémákat, tapasztalásokat elengedni, hogy jobban érezhesd magad. Érdemes az ellenállást megszüntetni. Miattad mondom, nem ellened. Hogy szabad és boldog légy! 

Fizikai létezésednek legalapvetőbb megnyilvánulása: a légzésed. Így ha leáll, fizikai szinten megszünsz létezőnek lenni. Sokszor kerül tanításokban, a jógában erőteljes szerep a légzésnek. Nem véletlen. A légzés segít Neked megélni az adott pillanatot, már ha odafigyelsz rá. Ezért hangsúlyozzák ki tanítók, hogy próbálj meg odafigyelni a saját légzésedre. Ha már egy be- és kilégzésedre oda tudsz összpontosítani, anélkül, hogy másra gondolnál, az már nagyon jó.

Ha figyelsz a légzésedre, segít Neked a jelenbe kerülni, ezért nagy értéke van. Erről osztok meg Veletek néhány gondolatot, Esther és Jerry Hicks-től, fogadjátok szeretetettel:

"Mivel Nem-Fizikai Forrásenergiád mindenkor tudatában van létezésednek, és szüntelenül áramlik feléd, e kommunikáció megszakadása mindig csakis miattad következhet be - amikor az adott időpillanatban éppen másvalamire öszpontosítasz. Azonban ahogy napról-napra egyre több figyelmet szentelsz a légzésed üteméne, e szavak keltette érzésnek - úgy foszlik szét az ellenállás valamennyi régóta magadban hordozott mintázata.

Mivel a gondolataid által meghonosított ellenállás az egyetlen dolog, ami gátolhatja éned és Benső Lényed egybeolvadását, az ellenállás fokozatos szeretfoszlásával a Forrásodhoz fűződő kapcsolatod világos tudatossága mindinkább tudatod előterébe kerül...

A lényed legmélyén rejlő színtiszta, pozitív Energiával történő összehangolódásod egyetlen útja az, hogy egyszerűen elvonod figyelmed az ellenállás gondolataitól. Tehát csak lazíts és lélegezz mélyeket, lehetővé téve természetes összehangolódásodat. "

Épp ideje, hogy írjak ezekről a fogalmakról, melyek utamat járva azt hiszem újra és újra csapdába kerítenek. Én vagyok a hibás, aki nem veszi észre rögtön ezt a csapdát, csak mikor már beleesett. Nem haragszom magamra, miért is tenném, reaktív mintáim működnek még, a lényeg, hogy sikerüljön a lehető legrövidebb időn belül észrevennem és kikászálódnom a csapdából. 

Biztonság. Szeretnénk ezt magunknak. Jó lenne. Most szólok! Nincs ilyen. Ez a csapda, nagy csapda! Ebbe estem én bele én is, újra. Történnek életünkben dolgok és azt hisszük, hogy ez sokáig így lesz, sőt még számos előkészületet is teszünk, hogy bebiztosítsuk magunkat. Nemcsak fizikai bebiztosításra gondolok, hanem elménk által is bebiztosítjuk magunkat. Gyakorlatilag létrehozunk egy álbiztonságot. És ehhez ragaszkodunk erősen, görcsösen és elkezdjük félteni, óvni és befeszítjük magunkat ebbe az állapotba. Áhh..

Az élet folyama, maga a bizonytalanság. Minden mindig változik. Pillanatról pillanatra. Ami ebben a másodpercben van, lehet, hogy a következőben nem lesz, de biztosan másmilyen lesz. Ez van. Lehet ezt megkérdőjelezni, belekötni, szépíteni, de felesleges.

Minden csak épp abban a pillanatban van, a jelenben. Éld át, élvezd. Az mindig akkor a Tiéd. Akkor. Persze, lehet, hogy még lesz olyan jó máskor is, de csak lehet. Ezért nem érdemes vele foglalkozni, mert eltereli a jelen pillanatról a figyelmed, amit így nem tudsz élvezni, észrevenni.

Nem könnyű tudom. Nem könnyű elfogadni a teljes bizonytalanságot, de érdemes. Érdemes, mert ezáltal megszűnik a feszülésed, megszűnik szenvedésed. Adod magad a létnek, adod magad a pillanatnak és nem agyalsz a jövőn. Így lehetsz éber, így áramolhatsz.    

 Egy hanganyagot osztok meg Veletek az elme és ego hatalmáról, hasznos lehet.

https://www.youtube.com/watch?v=UHsZEi4obzw&feature=related

A minap írtam az áramlásról és eszembe jutott még valami, amit ehhez a témához feltétlenül el szeretnék mondani.

Hogy mi is a különbség az áramlás és a sodródás között? Erről nem beszéltem.

Hisz lehet csak sodródni is, amivel azt hisszük, hogy az az áramlás. Ez olyan, mintha ülnénk a szobában, nem tennénk semmit, pedig már éhesek vagyunk és várnánk a sült galambot a szánkba. És nem jön, és csodálkozva tapasztaljuk, hogy éhen halunk. Ez sodródás és semmittevés, bár látszólag csak vagyunk, adjuk magunkat. Látszólag. Mert letagadjuk, hogy ennénk.

Ha áramolsz, az olyan természetes. Éhes vagy eszel, szomjas vagy iszol. Ha belőled fakadóan valamit szeretnél megcsinálni, akkor tedd, nem kell várnod. A lényeg, hogy az tedd, ami vagy, amit úgy érzel, hogy önmagadból fakad. Nem más miatt, magad miatt. Aztán persze, ha falakba ütközöl, akkor ne csüggedj, fogadd el, majd lesz olyan helyzet, ahol Veled egyezik minden. 

A sodródásban nincs cselekvés, ott olyan feladás van, olyan vagy mint egy darab fa, élettelen. Sodródsz, ütődsz, sérülsz.

Az áramlás során Te úszol, lendületes vagy, élsz. Úgy élsz, ami belőled fakad, nem gátolod azt. Együtt áramolsz magaddal, félelem nélkül, bizalommal. Hát valami ilyesmi.  

Szeretettel osztom meg ezt a dalt Veled, számomra mindig nagy élmény, ha hallgatom. Szép, csendes, lélekemelő ünnepet mára!

https://www.youtube.com/watch?v=ohmggr8HAIE

Szövege:

Aki valójában vagy

Lehet -e, hogy több ez az élet
amit "enyém"-nek nevezünk,
mint egy utazás a téren át
vagy egy történetecske?

Több-e az élet
mint amit a test érez?
Mint amit az elme ki tud következtetni
a megtapasztaltakból?

Vajon mi, akik lélegzetvétellel kezdjük,
függünk -e a formától,
és végünk ér -e a halállal?

Vesd le magadról e szerepeket és neveket,
és nevezd meg nekem azt ami visszamarad.
Az aki valójában vagy,
aki valójában Vagy

Azzal mérjük a sikert
amit felhalmozunk,
vagy a kötődésekkel amiket kialakítunk,
vagy a tettekkel amiket megteszünk.

Ám ezek is tovatűnnek,
bárhogy is próbálunk
a formához ragaszkodni.
A forma el fog pusztulni.

De a forma -e táncában benne rejlik a lehetőség,
hogy meglássuk a még megszületetlent.
És az is, hogy eldobjuk ezt a lehetőséget,
és beleragadjunk annak eljátszásába
akinek magunkat gondoljuk,
akinek magunkat gondoljuk.

Ez az életed
véget érhet bármikor.
Hol a figyelmed?
Hol az imád?
Hol van a dalod?

Egy szerencsés életben
hangot hallasz amely arra hív, 
hogy szabadulj ki leláncoltságod
és téves énképed köréből.

Hogy fölébredj az álomból,
és végre fölfedezd
lényed igazságát,
mielőtt a test meghal.

Hogy mielőtt lepereg az utolsó jelenet,
meglásd a vásznat amire az vetül.
Lásd azt mi lát engem és téged,
s akkor tudni fogod

hogy valójában ki vagy Te.
Hogy valójában ki vagy Te,
Hogy valójában Ki Vagy Te,
Hogy valójában Kik Vagyunk.

Áramlani, áradni, létezni, odaadottnak lenni. Nagyon egymásba simuló fogalmak. Összeköti őket egyrészt az a szeretet, amely a feltétel nélküli adást jelenti, másrészt összeköti egy mély alázat, amely egy félelem nélküli és bizalommal teli megadást jelent. Nem feladást, nem szolgaságot, hanem megadást és szolgálatot.

Ma reggel ez a sor került elém "csak úgy" és eszembe jutott, hogy ez az Edda-dal részlet volt a középiskolai osztályom idézete a tablón. Mindannyian álmodtunk magunknak akkor egy világot.

Nagyon bátornak éreztem magam akkor és úgy gondoltam bármire képes vagyok. Szép korszak és szép pillanat volt. Sokkal közelebb voltam akkor igazi önvalómhoz, mint utána közel 20 évig bármikor. Az idézet, amit írtam minden osztálytársamnak, a híres Hamlet idézet volt, hogy "Mindenek fölött légy hű magadhoz..." és úgy van vége, hogy "Áldásom benned ezt érlelje meg majd." Akkor még csak ösztönösen tettem magamévá.

Adtam ezt az idézetet akkor másoknak, de nekem szólt igazán. Eltelt sok idő és ezt az idézetet el is felejtettem. Teljesen. És az idézettel együtt mélyen elfelejtettem önmagamat is. Hozzá hasonlóan feledésbe merültem.

Így vagyunk ezzel szinte mindnyájan. Elfelejtkezünk önmagunkról, elfelejtkezünk igazi önvalónkról és éljük csaknem kába, öntudatlan életünket, szerepekbe merülve. Néha kitekintünk magunkból, majd visszamerülünk, úgy teszünk, mint egy strucc, nem akarunk szembesülni magunkkal, a körülöttünk lévő dolgokkal. Szunnyadunk tovább. Nem vagyunk mi ezért rosszak, csak így kényelmesebb, így szebb, jó aludni és jó álmodni tovább, hisz az nem fáj nagyon, csak egy kicsit. Szinte olyan, mintha kicsit mindig be lennénk drogozva, mert így könnyebb elviselni, hogy nem a saját életünket éljük.

Bár az első ébredes nagyon fájdalmas lehet, mert ilyenkor sérül az önképünk, de jó, ha elkövetkezik. Én hálás vagyok, hogy nekem volt annyira rossz az életem, hogy elkövetkezett ez a pillanat. Kitekintettem akkor a környezetemre és nagyon nem erről álmodtam anno az Edda dalt dúdolva. Egy boldog életet álmodtam és helyette szembesülnöm kellett többszörös kudarcaim eredményével és egy megtört, szinte élettelen lénnyel, aki abban a pillanatban voltam.

Ezért figyelj oda ezekre a kitekintő pillanatokra az életedben, mert ezek lehetőségek arra, hogy észrevedd, hogy azt az életet éled-e, amely igazán Te vagy. Hű vagy-e önmagadhoz, vagy csak sodródsz és kábán teszed,azt amit a környezeted megkíván Tőled. És ha ebben a pillantban észreveszed, hogy Te nem az vagy, amit éppen "élsz", akkor érdemes előszedni a bárorságod és változtatni. Sosincs késő. Ezt és minden életet azért kapsz, hogy lehetőseged legyen megtalálni önmagad, az aki valójában ott belül vagy. És ha ez egyszer csak sikerül, eltölt egy derű és nyugodt érzés, és onnantól már Te irányítod az életed a szerint, aki Te vagy igazán. Csak amellett kell elköteleződnöd, hogy nem szeretnél már többet szenvedni és a többi jön magától. Bizz abban, hogy mindig jobb lesz.

Mert ahogy megérlelődött bennem a fenti idézet, saját magamban született meg az a felismerés, amit Shakespeare mondott, hogy mindenek fölött magunkhoz kell hűnek lennünk életünk során és akkor semmi baj nem lesz. Akkor jól fogod érezni magad, nagyon jól. 

Álmodni. Néha jó! Igen, néha jó egy kicsit becsapni magunkat, jól esik álmodozni, de lehetőleg csak akkor tegyük, ha tudatában vagyunk ennek a kis csalásnak. Mert ha álmodozunk, akkor a jövőben járunk és bár az olyan édes reménnyel tölt el minket, de nem engedi, hogy a jelent éljük. Közben nem vesszük észre a jelen pillanat csodáját, nem vagyunk éberek. Ha ezt sokszor tesszük, akkor nem is élünk, csak egy illúzió világban járunk, aminek semmi köze a valósághoz.  

Így aztán én azt mondom, hogy álmodozás helyett, élj! Éld meg az adott pillanatokat, éld meg önmagad és örülj az életnek. A jövő majd eljön, ne aggódj és ha bízol, akkor ahogy Osho is mondja, a mindenség leereszkedik Rád és támogat Téged. Nem kell harcolnod.

Aztán persze lehet mélyebbre menni, hogy mi is az a "valóság". Lehet, hogy ez a földi élet maga is csak egy álom. Ki tudja ezt? Mindenesetre, itt a földin síkon, ebben az tér-idő dimenzióban elég, ha elkezdünk arra törekedni, hogy jelen legyünk az életünkben, vegyük észre és ne hagyjuk elménket uralkodni rajtunk és ahogy Eckhart Tolle mondja, gyakoroljuk az időnélküliséget, ereszkedjünk bele a mostba és élvezzük. Ugyanis minden állapotunk rajtunk múlik, akár tetszik, akár nem. Akkor meg miért ne élveznénk az életet?