„Éjfél van.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Vonattal jöttem Debrecenből egy hosszú előadás és még hosszabb dedikálás után. Sok emberrel beszélgettem. Rengeteget kapok tőlük. Adni is igyekszem, de ilyenkor már elfáradok.

Taxiban ülök. A sofőr is nagyon fáradt mellettem.

Látom rajta.

Átment a piroson.

-Hú! – kiáltotta riadtan. – Ilyen még nem volt velem. Elnézést.

- Mióta taxizik?

- Harmincöt éve. Közben abbahagytam, de kellett a pénz és visszaültem… Ilyen bakit még nem csináltam! Soha!

- Mikor kezedett?

- Délben. Kell a pénz.

- Tizenkét órája vezet?

- Az nem számít. Vezetek én huszonnégyet is. De én nem tudom, milyen nap volt ez a mai! .. Van nap, hogy az emberek megőrülnek.

- Ilyenkor éjjel is?

- Ja. Látja, még én is… Egy város olyan, mint egy ember. Lelke van. Van, amikor nyugodt, és van, amikor egyszerűen megzavarodik.

- De miért?

- Azt nem lehet tudni. Semmi oka nincs. Se időjárás, se politika. Nem néznek, nem látnak, agresszívek, szórakozottak, idegesek. Ilyenkor nagyon kell vigyázni. Még magamra is. Nem lehet tudni, mi történik… Most is látja: beleszaladtam a pirosba. Életemben nem fordult elő!..Soha!

- Nem baj. Vége a napnak – mondom. Csak azért beszélgetek vele, hogy szóval tartsam őt és magamat is. – Mikorra ér haza?

- Haza?! … Ó, az messze van még, uram!

- Hol lakik?

- Itt a tizenhat kerületben. Két kilométerre magától. De nem megyek még haza.

- Hát hová megy?

- A feleségemhez.

- Ő nincs otthon?

- Nincs. Kórházban van.

- És ilyenkor még bemegy hozzá?

- Be. Minden nap. Van, mikor kétszer is.

- És beengedik még? Éjfél után…

- Persze. Ismernek…

- És... fölébreszti?

- Bár tudnám, uram. Nincs eszméleténél.

- Mióta?

- Hát.. kb. fél éve.

- Azóta van korházban?

- Nem. Kórházban már két éve van. Bíztam benne, hogy meggyógyul. A főorvos mondta ugyan, hogy nincs remény, de én azért reménykedtem… Tudja, hogy van az… Először még tudtam vele beszélgetni. Az jó volt! Tudja, mindig szerettünk egymással beszélgetni. Főleg én. „Beszélgessünk! –mondtam. - Miről? – Bármiről!” És beszélgettünk.. Ráadásul tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele, s ezért mindig volt mit mondanom neki… Minden nap.

- És Ő?

- Ő nem tudta, hogy gyógyíthatatlan. Nem mondtam meg neki. Az orvosok sem. Lehet, hogy sejtette, de ezt, látja sohasem mondtam neki. Láthatóan meglepte, hogy egyszer csak nem tudott már beszélni… De azért utána is beszélgettünk még.

- Hogyan?

- Én beszéltem hozzá. Ő meg a szemével válaszolt. Üzent a tekintetével…hosszúkat … emlékeket, a gondolatait.. én meg kitaláltam, mit mesél a szemével… Elmondtam neki, és aztán megkérdeztem: „Ezt akartad mondani?”.. És ő biccentett, hogy igen… Aztán sajnos már biccenteni sem tudott… Csak a szemhéjával jelezte, hogy igen, vagy nem… Úgy olvastam a szeméből, mint egy könyvből… De nem csak praktikus dolgokat mondott ám!.. Egyszer azt üzente: ”Tudom, Ferikém, bánod, hogy két évig külföldön kamionoztál, mert ez a két év kimaradt az életünkből! Most azt gondolod: bárcsak visszaadná most azt a két évet az Úristen! .. De ne bánd! Ennek így kellett lenni!.. Minden úgy jó, ahogy van!”

- Ilyen bölcs dolgokat mondott?

- Ja. Ennél sokkal bölcsebbeket is! Az embereknek fogalmuk sincs, mit üzen a másik szeme! Nekem se volt, addig! .. A baj csak ott volt, hogy nem nyílt ki a szeme se többé. És az arcizmait sem tudta mozdítani… És most jön a svédcsavar, uram! megtanult az ujjaival üzenni! Morzejeleket adott a takaróján. Egy leütés volt az „igen”, két leütés a „nem”. Sőt, az elején mozgott még picikét a többi ujja is, és ha tetszett neki a sztorim, zongorázni kezdett a paplanon! . mutatja a kormányon. – így jelezte, hogy ő most nevet. Hahaha!

Hogy ült a poénon.. Borzasztóan tudott kacagni valaha! Néha átkopogtak a szomszédok. Szétvetette a röhögés. A szeméből spricceltek a könnyek… Botrányosan vidám nő volt… És aztán egy szép napon az ujjai is leálltak…

- Mióta?

- Fél éve. És?

- Semmi. Meg se mozdul. Minden nap ott vagyok nála, éjjel is. Etetni nem lehet. A nővérek cserélik az infúziót. Nem ad életjelet. Semmit.

- Él?

- Azt mondják. Jele nincs.

- S ő tudja, hogy maga ott van?

- Á, dehogy. Semmit. Olyan, mint egy halott. Teljesen mindegy, hol vagyok. Itt vagy ott, reggel vagy éjszaka: tök mindegy. Ő nem tud már semmiről.

- De ha ilyen fáradt, hogy átszalad a piroson… miért megy be hozzá?

- Mert szeretem.”

Müller Péter: Férfi élet, női sors, részlet...