Most találtam ezeket a gondolatokat, amelyeket megosztok Veletek. Ezek a gondolatok, mint az enyémek is az elmétekre hatnak, hogy értsétek meg a félelem miben létét, vagyis inkább nem létét. Mert akár tetszik, akár nem az elme mindent érteni szeretne. Ez a természete. Ha nem sikerült nekem megértetni Veletek a félelem lényegét, akkor ez is segíthet. De ahogy olvasni is fogjátok, nem azzal fognak félelmeitek megszűnni, ha megértitek, hanem azzal, ha bátran, a félelmeitek ellen, önmagatokat vállalva, szívetekre (nem az elmétekre, agyatokra)! hallgatva lépegettek. De ezekhez a lépésekhez mindenképpen jó, ha értjük mi is az a félelem. Íme!
Biegelbauer Pál: Az egészség szívében, részlet
A félelem mélyén a semmi lappang.
Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya
valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő
veszteség, azaz valaki vagy valami
hiányozni fog, hanem azért is, mert
a félelem maga is a semmi kettőzése.
Hogy ezt teljes mélységében megértsük,
gondoljunk bármire, amitől félünk...
Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet.
Életünk időbe ágyazott.
Az idő pedig mint a jelenpillanatok
egymásutánja jelenik meg számunkra.
Ebből következik, hogy múltam már nincs
- amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté,
s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté.
A jövőm? Csak a reményeimben él.
Semmi biztosítékom sincs arra, hogy akár
csak a következő létpillanatot is megérjem.
Önmagától értetődő, mégis megrendítő
a tény: csak a jelen pillanat az, ami VAN.
Níncs több. A múlt már nincs,
a jövő még nincs (és talán nem is lesz).
Csak a jelen adott a számomra
tenni vagy nem tenni.
A félelem? Nemcsak a tárgya a hiány,
a semmi, hanem a létezési "tere"
a jövő is a semmi mezeje. Nincs.
És mégis kínoz.
Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t,
azzal, ami NINCS.
Döbbenetes, de lételméletileg belátható
tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink,
félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk
farkasszemet.
A minket gyötrő rém, a sötétség fejedelme
(a sötétség is hiány - a fény hiánya)
a semmi ura - nincs.
Ám hiába az elméleti belátás.
A "semmi ágán ülő szívünk" "hangtalan
vacog" (József Attila).
