Legalább ketten már vagyunk, akik bízunk ebben. :-)

"Összeomlóban van a sok ezer éves férfiuralom.

És születőben a nők lelkében elfojtott igazi és örök ÉN-élmény.

Az emberiség történetének legnagyobb fordulatát éljük.

A férfilélek katarzisát és a női lélek önmagára ébredését.

Sorsunkban és párkapcsolatainkban olyan drámák zajlanak, amelyeket nemigen tapasztaltunk a múltban. Férfinek és nőnek ezért nehéz élni manapság.

A férfinak vissza kell találnia elárult, magas szellemi valójához és alázatához. Ehhez az önös énjének össze kell törnie, darabokra.

A nőnek pedig meg kell találnia önmagát és méltóságát, amit még keresni sem engedélyeztek neki, soha.

Nem tudom, milyen világ jön.

De ha lesz új világ, az a nők tiszteletén fog alapulni.

Ebben bizonyos vagyok."

Müller Péter

„Éjfél van.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Vonattal jöttem Debrecenből egy hosszú előadás és még hosszabb dedikálás után. Sok emberrel beszélgettem. Rengeteget kapok tőlük. Adni is igyekszem, de ilyenkor már elfáradok.

Taxiban ülök. A sofőr is nagyon fáradt mellettem.

Látom rajta.

Átment a piroson.

-Hú! – kiáltotta riadtan. – Ilyen még nem volt velem. Elnézést.

- Mióta taxizik?

- Harmincöt éve. Közben abbahagytam, de kellett a pénz és visszaültem… Ilyen bakit még nem csináltam! Soha!

- Mikor kezedett?

- Délben. Kell a pénz.

- Tizenkét órája vezet?

- Az nem számít. Vezetek én huszonnégyet is. De én nem tudom, milyen nap volt ez a mai! .. Van nap, hogy az emberek megőrülnek.

- Ilyenkor éjjel is?

- Ja. Látja, még én is… Egy város olyan, mint egy ember. Lelke van. Van, amikor nyugodt, és van, amikor egyszerűen megzavarodik.

- De miért?

- Azt nem lehet tudni. Semmi oka nincs. Se időjárás, se politika. Nem néznek, nem látnak, agresszívek, szórakozottak, idegesek. Ilyenkor nagyon kell vigyázni. Még magamra is. Nem lehet tudni, mi történik… Most is látja: beleszaladtam a pirosba. Életemben nem fordult elő!..Soha!

- Nem baj. Vége a napnak – mondom. Csak azért beszélgetek vele, hogy szóval tartsam őt és magamat is. – Mikorra ér haza?

- Haza?! … Ó, az messze van még, uram!

- Hol lakik?

- Itt a tizenhat kerületben. Két kilométerre magától. De nem megyek még haza.

- Hát hová megy?

- A feleségemhez.

- Ő nincs otthon?

- Nincs. Kórházban van.

- És ilyenkor még bemegy hozzá?

- Be. Minden nap. Van, mikor kétszer is.

- És beengedik még? Éjfél után…

- Persze. Ismernek…

- És... fölébreszti?

- Bár tudnám, uram. Nincs eszméleténél.

- Mióta?

- Hát.. kb. fél éve.

- Azóta van korházban?

- Nem. Kórházban már két éve van. Bíztam benne, hogy meggyógyul. A főorvos mondta ugyan, hogy nincs remény, de én azért reménykedtem… Tudja, hogy van az… Először még tudtam vele beszélgetni. Az jó volt! Tudja, mindig szerettünk egymással beszélgetni. Főleg én. „Beszélgessünk! –mondtam. - Miről? – Bármiről!” És beszélgettünk.. Ráadásul tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele, s ezért mindig volt mit mondanom neki… Minden nap.

- És Ő?

- Ő nem tudta, hogy gyógyíthatatlan. Nem mondtam meg neki. Az orvosok sem. Lehet, hogy sejtette, de ezt, látja sohasem mondtam neki. Láthatóan meglepte, hogy egyszer csak nem tudott már beszélni… De azért utána is beszélgettünk még.

- Hogyan?

- Én beszéltem hozzá. Ő meg a szemével válaszolt. Üzent a tekintetével…hosszúkat … emlékeket, a gondolatait.. én meg kitaláltam, mit mesél a szemével… Elmondtam neki, és aztán megkérdeztem: „Ezt akartad mondani?”.. És ő biccentett, hogy igen… Aztán sajnos már biccenteni sem tudott… Csak a szemhéjával jelezte, hogy igen, vagy nem… Úgy olvastam a szeméből, mint egy könyvből… De nem csak praktikus dolgokat mondott ám!.. Egyszer azt üzente: ”Tudom, Ferikém, bánod, hogy két évig külföldön kamionoztál, mert ez a két év kimaradt az életünkből! Most azt gondolod: bárcsak visszaadná most azt a két évet az Úristen! .. De ne bánd! Ennek így kellett lenni!.. Minden úgy jó, ahogy van!”

- Ilyen bölcs dolgokat mondott?

- Ja. Ennél sokkal bölcsebbeket is! Az embereknek fogalmuk sincs, mit üzen a másik szeme! Nekem se volt, addig! .. A baj csak ott volt, hogy nem nyílt ki a szeme se többé. És az arcizmait sem tudta mozdítani… És most jön a svédcsavar, uram! megtanult az ujjaival üzenni! Morzejeleket adott a takaróján. Egy leütés volt az „igen”, két leütés a „nem”. Sőt, az elején mozgott még picikét a többi ujja is, és ha tetszett neki a sztorim, zongorázni kezdett a paplanon! . mutatja a kormányon. – így jelezte, hogy ő most nevet. Hahaha!

Hogy ült a poénon.. Borzasztóan tudott kacagni valaha! Néha átkopogtak a szomszédok. Szétvetette a röhögés. A szeméből spricceltek a könnyek… Botrányosan vidám nő volt… És aztán egy szép napon az ujjai is leálltak…

- Mióta?

- Fél éve. És?

- Semmi. Meg se mozdul. Minden nap ott vagyok nála, éjjel is. Etetni nem lehet. A nővérek cserélik az infúziót. Nem ad életjelet. Semmit.

- Él?

- Azt mondják. Jele nincs.

- S ő tudja, hogy maga ott van?

- Á, dehogy. Semmit. Olyan, mint egy halott. Teljesen mindegy, hol vagyok. Itt vagy ott, reggel vagy éjszaka: tök mindegy. Ő nem tud már semmiről.

- De ha ilyen fáradt, hogy átszalad a piroson… miért megy be hozzá?

- Mert szeretem.”

Müller Péter: Férfi élet, női sors, részlet...

"A "polgári", mint az emberinek állandóan meglévő állapota, nem más, mint kísérlet a kiegyezésre, törekvés az emberi magatartás számtalan szélsősége és ellentétpárja között a kiegyensúlyozott középút elérésére. Példánk nyomban érthetővé válik, mihelyt bemutatunk egy ellentétpárt. 

Vizsgáljuk meg a szentet és a kéjencet. Az ember mindenestől átadhatja magát a szelleminek, a szent eszményének, és megpróbálkozhat az Isten közelébe férkőzni. De ennek az ellentéte is lehetséges; testestől -lelkestől ösztöneire, érzéki vágyaira hagyatkozhat, a pillanatnyi gyönyörre törekedhet. Az egyik esetben szentté,a szellem mártírjává válik, és Istennek szenteli magát, a másik esetben kéjenc lesz, az ösztön mártírja, és az enyészet oltárán áldozza fel magát.

A polgár e két véglet között, valahol a langyos közép tájékán igyekszik meghúzódni. Soha nem áldozza fel, nem adja át magát a sem mámornak, sem az aszkézisnek, nem lesz mártír, és nem vállalja a megsemmisülést sem. Eszménye nem az odaadás, hanem ellenkezőleg, énje megőrzése, nem vágyik sem a szentségre, sem pedig annak ellentétére, nem szereti az abszolútumot, bár Istent kívánja szolgálni, de azért a mámort is, erényes akar lenni, de közben kellemesen, kényelmesen szeretne élni e földi világban. Lényegében tehát a szélsőségek között, mérsékelt, nyugalmas, viharmentes övezetben igyekszik letelepedni, és eléri a célját, csakhogy életerejével és érzelmeivel fizet érte, pedig az életerő és az érzelmek bősége föltétel nélküli, szélsőséges élettel jutalmaznák. Intenzíven élni azonban csak az én rovására lehet. Márpedig a polgárnak semmi sem olyan szent, mint - igencsak satnya énje. 

Az intenzitásért: fennmaradást, biztonságot; az isteni megszállottságért: lelki nyugalmat; a gyönyörért: elégedettséget; a szabadságért: kényelmet; a halálos izzásért: szobahőmérsékletet kap cserébe. A polgár lényegében tehát a gyönge életösztön teremtménye: félénk, irtózik a kiszolgáltatottságtól, könnyen irányítható. Ezért választja a hatalom helyett a többséget; az erő helyett a törvényt, a felelősség helyett a szavazási rendszert." 

Hermann Hesse: A pusztai farkas

"A katarzis az a pillanat, amikor az én elveszti a csatát."

Müller Péter: Kígyó és kereszt

"Ma már tudjuk: sem az Úristen haragjától, sem a csillagoktól nem kell félnünk. Az ember az, aki saját megsemmisülését előidézi. Ahogy Füst Milán írja: "Saját sorsunk kíméletlen ítéletvégrehajtói vagyunk."

Amitől jelenleg tartunk, az nem a tragédia - hanem a katasztrófa. A tragédia fájdalmas, de értelmes aktus. Az ember megtisztul benne s magasabb, fényesebb létkörbe jut. A katasztrófa azonban - mind az egyének, mind a közösségek életében - nem más, mint az elodázott katarzisok esztelen és szörnyű következménye. Amit az emberek nem hajlandók belülről megoldani: az kívülről rájuk szakad. Ez a katasztrófa.

Ezt a kézenfekvő igazságot nem vagyunk hajlandóak fölismerni.

Ezért engedd meg, hogy egy irodalmi példával megvilágítsam. Az újkori irodalomban Csehov volt az első, aki a katarzisképtelen embert színpadra vitte. Hősei mind vágyódnak valamire, terveznek, reménykednek, töprengenek - de mivel a katarzisig nem jutnak el: nem történik velük semmi. Csak hervadoznak, és isznak, és panaszkodnak, és tűnődnek, és elmúlnak. Életük nem eseménytelen, csak lényegtelen. Önkörükben forognak, mint a búgócsiga, s vigyáznak, hogy röppályájukról ne térjenek le. Ezt csakis úgy tudják elérni, hogy érzelmeik és gondolataik intenzitását nem hevítik forráspontig. Önmagugat langymelegen tartják, tesznek-vesznek, unatkoznak, beszélgetnek - s amitől állandóan gyötrődnek, éppen az, hogy nem történik velük semmi. Kínlódásuk terméketlen.

Ha összeveted őket Shakespeare alakjaival, rájössz, hogy még a szavaik is mást jelentenek: az akarat Shakespeare-nél sorsformáló erő, itt erőtlen szándék; a szerelem pusztító örvény, itt örökös sóvárgás; a gyűlölet gyilkos hatalom, itt inkább utálat; a vágy mindenkin átgázoló, megvalósulásra törő energia, itt keserű nosztalgia s végtelenségig eltűrt, kielégítetlen éhség. Ha két Shakespeare-hős összevesz: azonnal kardot ránt. Csehov hősei csak kölcsönös vádolgatás határáig jutnak, azt is inkább részegen teszik, s ha netán fegyvert ragadnak, azzal csakis önmagukat pusztítják el. Shakespeare szereplői nyíltan kimondják, amit gondolnak. Csehov figuráinak valódi szándéka a szöveg alá szorul. Ha meg akarod ismerni őket, nem arra kell figyelned, amit kimondanak, hanem arra, amit elhallgatnak. Valójában nem is egymással beszélnek, hanem önmagukat mondják önmaguknak. Életük valódi drámája a drámára való teljes képtelenség."

Részlet: Müller Péter: Kígyó és kereszt

"...az ember a hatalom kulcsa: a kötés vagy az oldás tűzpontja. Mert lényének kis világegyetemében a lét valamennyi lehetősége benne rejlett. Animális teste állati módon fajtalankodott, szaporodott, salakot termelt, létfenntartásáért könyörtelenül gyilkolt, s az ő életét is kiolthatta bármelyik halandó, mint a rőzselángot. Érzés- és ösztönvilágát indulatok, démoni szenvedélyek, névtelen szorongások és heves hatalomvágy uralták. De természetbe szőtt tudata öntudattá tágult. Eszméletében mitikus múltjának képei derengtek. A jelenségek eredetét kutatta. tudott nevetni, sírni és ítélni önmaga fölött. Nemi és érzelmi éhsége mellé sajátos hiányérzet: Istenszomj társult. A sejtelem, hogy a látható jelenségek mögött láthatatlan okok rejlenek, leküzdhetetlen ingerré lett benne. Agyában anyagon túli kérdések zajlottak. Figyelme a csillagok felé fordult. Bálványokat épített, és rombolt. Kezdte átformálni maga körül a világot - ahogyan a teremtő mágusok tették egykor. De kifelé terjeszkedő, burjánzó tevékenysége egyre távolította a másik lénytől. A másik lénnyel való kiegészüléstől. A névtelenné dermedt félelem, a gyűlölködő széthúzás és a búskomor kétely elzárta az egyedüli megoldástól...."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"- A legnagyobb büntetés a szegénység, ugye?

- Büntetés? Én másképp nevezném. Próbatételnek talán, amely után bukás vagy megvilágosodás következik. A szegénység az embert szembeállítja a világgal, lemezteleníti, elevenen megnyúzza, jéggel veri, tűzzel égeti, hogy kiderüljön, mi marad meg belőle. A legtöbbje hamuvá válik. De nagy néha, igen igen ritkán, a rothadó salak között felragyog egy mag, amelyhez sem hideg, sem meleg, sem sötétség vagy halál nem férhet hozzá. Nem árhat neki. Nem pusztíthatja el többé....

- Az az egész, amit elmondtál, nekem nagyon kegyetlennek tűnik - mondta hevesen. - Ki csinálja ezt így? Ki rendezi? Ki okozza, hogy hozzáférhetetlen mag körül annyira fájjon az embernek ez a véres, rothadó salak? Van-e egyáltalán valaki vagy valami, ami értelmesen irányítja ezt az őrült zűrzavart? És ha van, ha a mi akaratunk ellenére is élni kényszerít bennünket, miért büntet érte nyomorral, elmebajjal, bénulással és ....

- Erre a kérdésre így nem lehet felelni. A dolgok megfejtése nem miért és nem az azért. Az élet, minden bonyolultságával együtt, megszüntethetetlen tény.

- Te hiszel Istenben?

- Igen.

- Hogyan találsz mentséget neki?

- Úgy, hogy minden rosszat múló káprázatnak látok, s egyedül Istent tudom valóságnak. A káprázat elmúlik, ahogyan az álomképek szertefoszlanak, ha az álmodóban megszűnnek az ingerek, amelyek a vágyképeket termelik. Isten azonban örök.

- De mi közöd van hozzá? Mi dolgod vele neked és nekem?

- Az, hogy egyek vagyunk vele.

- Ugyan! Hol? Miben vagyunk egyek? Miért nem tudok róla?

- Már megint kérdezel. Figyelj! Isten és közöttem állok én. Csak ez a káprázat-én a válaszfal közöttünk. A szegénység, a szenvedés és a halál. Ha sikerül lebontanod, szabad vagy. Ha sikerül lebontanod, Istenné válsz.

- Nem értem.

- Nem is érzed?

- Nem tudom.....lehet.

Az oktalan, céltalan, rejtélyes ujjongásra figyelt önmagában, amely úgy zúgott át lelkének sötét, szakadékos tájain, mint a napkeltét jelző hajnali szél."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"Semmi sincs rejtve, csak az ego vak. A Valóság közvetlenül az elmén túl van."

David R. Hawkins: A valódi én hatalma

"A valóságról szeretnék hírt adni önöknek. Minden ember királyi örökségéről, amelyből kirekesztve él képzelt bajai, félelmei között. E káprázatokon nem lehet káprázatok különféle formáival segíteni. A mögötte lévő sóvárgást nem lehet káprázat-javakkal kielégíteni. Rang, vagyon, gyönyör, hatalom, gyűlölet, siker olyan öltözék a királyi szellemen, amelyet sátáni szélhámos szabott rá, és tragikomikus szuggesztióval kényszeríti őt meg a tömeget, hogy a fikciót valóságnak ünnepelje, míg egy gyermek, egy suszterinas talán, el nem kiáltja ártatlan nevetéssel, hogy a király meztelen.

Nézzék meg barátaim, a tébolyda szerencsétlen lakóját, a skizofréniás beteget, aki négy groteszk mozdulat megszakításával viszi ételét az asztalhoz. Csak így tud hozzájutni. Csak így tudja elfogyasztani. Pedig egyenesen, folyamatosan is megtehetné az utat. Kívül nincsen semmi akadálya. Csak belül. Benne. Aki szelllemi szemmel figyeli az ember életét, látja, hogy minden mozdulásának, céljának hasonló feltételei vannak. S aki kényszeríteni akarja rá, hogy semmibe vegye az előtte tornyosuló, képzelt akadályokat, keresztültörje a kivetített, vastag gátfalakat, súlyosbítja állapotát. Krízisből, krízisbe hajszolja. Egy ilyen rögeszmét csak belülről lehet megsemmisíteni.................."

"................... Most pedig térjünk vissza a királyhoz, aki meztelen. Nézzük, ahogy a világba lép, és nézzük, ahogy eltávozik belőle úgy, ahogy jött, meztelenül, puhán, rangjelzés, jelmez nélkül. Akármi volt a szerepe az Időszínpadon. Mit hozott, és mit visz magával? Hozta jellemét. Tévedhetetlen vonzalmait és taszításait. Tehetségét vagy tehetetlenségét. Sorsformáló akaratát, vagy sorsát a gyöngeségben. És mit visz magával? Semmi mást, csak tapasztalatot, amely új jellemet formál benne.

Az, hogy a világ jobbá, elviselhetőbbé, igazságosabbá, az élet elhetőbbé váljék, magától értetődő szükségesség, de csak okozat lehet. Mégpedig a személyi és sovén (soviniszta: előítéletekkel rendelkező) rögeszmék megsemmisítésének következménye. Ha sikerül kivégezni a gyűlölet rögeszméjét, kiküszöböltük a másik ember ártalmára történő akciókat. Ha sikerül kivégezni a különvalóság rögeszméjét, meghal a beteg becsvágy, és az Istennel meghasonlott egoizmus terméke, a háború."

Most találtam, megosztom Veletek.

Az Út

Nagy fényesség szállt le az égből,

Napfelkelte - saját életembe.

Tele csicsergéssel, tavasszal, élettel,

Gyöngyfűzér-módra kell hozzáillesszem

mindahhoz mi már az enyém.

Doboznyi kincs, selyemfű-méz,

No meg pár nehézség, Angyalok, Teremtő,

Segítsetek tovább, ha elszáll az erő.

Sokszor érzem azt, bátor s vitéz vagyok,

S erősít a tudat, hogy az ölelő karok

Nem csupán varázslat, álom és érzés,

Hanem a Csoda, maga a Létezés.

Lehet itt küzdeni, adott az aréna,

Ha sebzett vagyok jól jön a kamilla,

Igyekszem az úton magamra találni,

Amit nem adnak, ne akarjam várni.

Hosszú a jegyzék mi álmaimat őrzi,

Haladok feléjük, s bár néha felüti

Fejét némi kósza pánik,

Ballada-hitemmel viszek tovább bármit.

Közben főzőcskézem, gyereket nevelek,

Madártejet, almát, narancslét készítek.

S közben figyelem ki kér sárgadinnyét,

Kinek szívéért bármeddig elmennék...

Csípős reggelen remegve ébredünk,

Tél-hóhér, a tavaszt most már hozzad el nekünk!

Úgy tűnik, az idén túl nagy volt a szigor,

Hideg-űzéshez most már kell egy jó nagy szigony.

Jöjjön el a meleg, szerelem és tavasz,

Óvó gyámságodból kinőnék, kis Ravasz,

Köszönöm, hogy védtél, bizton úton vittél,

Mostantól a sajátomon - szeretném, ha hinnél! - 

haladok és érzem amint szép lassan lép elő

belőlem a bontakozó, s mutatkozni vágyó NŐ.

{Szerző: Bildi}

"Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz, ha azt kapod meg, amit nem akarsz, szenvedsz, ha pontosan azt kapod meg, amit akarsz, még akkor is szenvedsz, mert nem tarthatod meg örökké. Elméd a legnagyobb bajkeverő. Változástól, fájdalomtól, az élet és halál kötelezettségei alól mentesülni szeretne, de a változás törvényszerű, és bármennyi önteltség sem képes ezen a valóságon változtatni." Szókratész

"Ez a nap nagy jelentőséggel bír életünkben. Tárjuk ki szívünket az új energia befogadására. A mai naptól a Föld teljes keringése bekerül a Foton Övbe. Ez megváltoztatja rezgésünket. Már elkezdődött a folyamat, s most előttünk áll a Nagy Kaland, hogyan éljük meg, s mit kezdünk életünkkel az Aranykor hajnalán."

Forrás: csillagmag.hu maja naptár. Köszönöm Böjtös-tölgyfa Máriának a napi meghatározásokat!

"Boldogtalanságod végső soron nem életkörülményeidből fakad, hanem elméd kondicionáltságából."

"..az, aki te vagy, valamint a csend egy és ugyanaz. És ha még nem őrültél meg teljesen ebben a bolond világban, az azt jelenti, hogy valahogyan el tudod érni a benned lévő csendet."

"Ha a gondolat és az érzelem nyilvánvalóan ellentmond egymásnak, akkor a gondolat a hazugság, s az érzelem az igazság."

"Mi az alapvető illúzió? A gondolattal való azonosulás."

"A spirituális fölébredés: fölébredni a gondolat álmából."

"Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."

"A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást - valamennyi a félelem különböző formája - a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza."

"Ha pedig valóban nem tehetsz semmit az itt és most megváltoztatására, és nem is tudsz kilépni a helyzetből, akkor minden belső ellenállásodat szélnek eresztve fogadd el a szituációt teljesen! (...) Ezt nevezik megadásnak. A megadás nem gyöngeség! Hatalmas erő van benne!"

Eckhart Tolle

Megosztok Veletek egy gyönyörű idézetet Coelho egyik könyvéből, amely a szív megnyitásáról és a szerelem beengedéséről szól, és így magáról az életről. Oly szép, hogy úgy gondoltam, hozzácsapom még az előző írásomhoz.

 Szerelem

" Lenni annyi, mint áradni. Létezni annyi, mint odaadottnak lenni. A folyamatos odaadottság a lét áradása. Minden azáltal van, hogy odaadott. ...Az odaadottság nem más, mint a szeretet."

Biegelbauer Pál

"Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes "igent" tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még - a belső ellenálás megszűnésével - azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat."

Eckhart Tolle: Új föld

"Igazi természeted Isteni és erős. Ami gyengeség benned, az téves gondolat, rossz lelki megszokás és nem valódi érzés."

Müller Péter

Oly szép és oly igaz, bízz ebben! Köszönöm Müller Péternek!

"A bolygón csupán egyetlen gonosztevő létezik: az emberi tudattalanság. Ez a felismerés az igazi megbocsátás. A megbocsátással áldozatidentitásod szertefoszlik, s megjelenik valódi erőd: a jelenlét ereje. Ahelyett, hogy a sötétséget hibáztatnád, fényt hozol be."

Eckhart Tolle: Új föld