Ezt a témát kaptuk erre a hónapra a magazintól. Megírtam én is, adom Nektek. Először nem örültem neki, fogalmam sem volt mit írhatnék erről, hisz épp azon dolgozom, hogy ne álmodozzak, ne reméljek semmit és tessék. Ez lett belőle, fogadjátok szeretettel!
Az idő fogságában.....
Álmok. Hmm…. Az idő dimenziójában nincs olyan ember, akinek ne lennének álmai, vágyai, amiket szeretne megkapni, valami, amit szeretne megvalósítani. Szinte mindig vágyunk valamire. Bőségre, pénzre, boldogságra, szinte állandóan hiányérzetünk van. Valamiért mindig elégedetlenek vagyunk. Hol ez hiányzik, hol az. Ettől boldogtalanok vagyunk.
Vannak olyan álmok is, melyek önmaguktól bukkannak felszínre, egy-egy önfeledt pillanat után, amikor azt éreztük, hogy de jó volt. És vágyunk rá, hogy újra megélhessük. Az ilyen álmok sokszor kísérnek minket, időnként fel-fel bukkannak.
Így van ez a hivatásunk esetén is. Hisz mindenkinek vannak olyan cselekedetei, amit ha végeznek, az olyan jó érzéssel tölti el őket, felszabadultak lesznek, szárnyalnak tőle. Például, mondjuk szeretnek táncolni, irogatni, kézműveskedni, zenélni, rajzolni vagy éppen sütni. De bármi is legyen az, jó csinálni. Örömöt ad! Kiteljesednek általa!
Ilyen álma mindenkinek van. De sokszor a környezetünk elnyomja ezt bennünk, főleg a szülői nevelés által kerül feledésbe. Például amikor egy szülő a saját elképzelési szerint, akár a saját álmai szerint terelgeti gyerekét és nem az a fontos, hogy a gyerek mit szeretne igazán. Nem hagyja, hogy kialakuljon saját érdeklődése, legyen az bármilyen ok. Például fiam, abból nem lehet manapság megélni. Ilyen és hasonló érvek hangzanak el a szülők szájából és bizony a gyerek ezt el is fogadja és ezzel oda is a saját érdeklődése. Esetleg majd hobby formában jelenik meg később.
Pedig, ha hagyjuk, akkor természetes módon mindenkiben kialakul az az önmagából fakadó kreativitás, amit szeret csinálni, ami jó neki. De mi van, ha nem hagytuk, így nem is tudjuk, fogalmunk sincs róla, mi az, amivel foglalkoznánk. Ilyenkor kell a szívünkre hallgatni, ilyenkor kell feleleveníteni azokat az önfeledt pillanatokat, amelyekben jól éreztük magunkat egy-egy tevékenység kapcsán. Ha nem találunk ilyeneket, akkor figyelnünk kell magunkra, mi az, ami lázba hoz, mi az, ami nagyon érdekel minket. És elindulni és csak úgy csinálni szívből, önfeledten. Ebben az állapotban már nincs idő, ha önfeledt vagy, megszűnsz lenni, elmosódnak a határok. Ezért, hallgass a szívedre! Az vagy igazán. Ne akarj megfelelni senkinek, se a szüleidnek, se a társadnak, senkinek se, csak éld meg a pillanatot.
Ha kilépünk az idő dimenziójából,
akkor az időtlenségben, azaz a jelenben élünk. A jelenben ellenállás nélkül elfogadjuk azt, ami van. Nem nézünk a jövőbe, nem rágódunk a múlton, csak természetes módon létezünk. Ha ez sikerül, akkor nem álmodozunk a jövőről, nem hiányzik semmi, nyugodtak és békésen vagyunk, nincsenek vágyaink.
Ha valamire vágysz, akkor elégedetlen vagy a jelennel és reménykedsz benne, hogy másképp lesz. Ezzel megjelenik a remény. És akkor, ahogy Osho írja:
„a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció..
.. ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…”
Remény nélkül élni. Nem könnyű, tudom, én is sokszor a csapdájába esem, azaz ellenálok a jelennek, ellenálok annak, ami éppen van. Az elmém és egóm kerekedik ekkor felül, és már amikor a becsapódik a csalódás és az azt kísérő fájdalom, akkor eszmélek, hogy ezt az állapotot én okoztam saját magamnak, nem vitás.
Az idő dimenziójából ki lehet lépni, csak döntés kérdése. Figyelve, tudatosan. Reaktív mintáink még egy darabig kísértenek, de érdemes odafigyelni, csökkennek és elmúlnak majd, a jelenlét természetes állapottá válik.
De akkor mi a helyzet a teremtéssel? –feltehetjük a kérdést. A jelenlét állapotában, nyitottá, éberré válsz. Megéled azt, ami van. Természetes módon létezel és áradsz, együtt az univerzummal, a megoldás magából a helyzetből fog előemelkedni. Belső világod elkezd megteremtődni külső világodban is, azzá válik, ami vagy.
„Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belső ellenállás megszűnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat.”
Eckhart Tolle: Új föld
