"Keltsd életre az álmaidat"

 2012.10.09. 14:36

Ezt a témát kaptuk erre a hónapra a magazintól. Megírtam én is, adom Nektek. Először nem örültem neki, fogalmam sem volt mit írhatnék erről, hisz épp azon dolgozom, hogy ne álmodozzak, ne reméljek semmit és tessék. Ez lett belőle, fogadjátok szeretettel! 

Az idő fogságában.....

Álmok. Hmm…. Az idő dimenziójában nincs olyan ember, akinek ne lennének álmai, vágyai, amiket szeretne megkapni, valami, amit szeretne megvalósítani. Szinte mindig vágyunk valamire. Bőségre, pénzre, boldogságra, szinte állandóan hiányérzetünk van. Valamiért mindig elégedetlenek vagyunk. Hol ez hiányzik, hol az. Ettől boldogtalanok vagyunk.

Vannak olyan álmok is, melyek önmaguktól bukkannak felszínre, egy-egy önfeledt pillanat után, amikor azt éreztük, hogy de jó volt. És vágyunk rá, hogy újra megélhessük. Az ilyen álmok sokszor kísérnek minket, időnként fel-fel bukkannak.

Így van ez a hivatásunk esetén is. Hisz mindenkinek vannak olyan cselekedetei, amit ha végeznek, az olyan jó érzéssel tölti el őket, felszabadultak lesznek, szárnyalnak tőle. Például, mondjuk szeretnek táncolni, irogatni, kézműveskedni, zenélni, rajzolni vagy éppen sütni. De bármi is legyen az, jó csinálni. Örömöt ad! Kiteljesednek általa!

Ilyen álma mindenkinek van. De sokszor a környezetünk elnyomja ezt bennünk, főleg a szülői nevelés által kerül feledésbe. Például amikor egy szülő a saját elképzelési szerint, akár a saját álmai szerint terelgeti gyerekét és nem az a fontos, hogy a gyerek mit szeretne igazán. Nem hagyja, hogy kialakuljon saját érdeklődése, legyen az bármilyen ok. Például fiam, abból nem lehet manapság megélni. Ilyen és hasonló érvek hangzanak el a szülők szájából és bizony a gyerek ezt el is fogadja és ezzel oda is a saját érdeklődése. Esetleg majd hobby formában jelenik meg később.

Pedig, ha hagyjuk, akkor természetes módon mindenkiben kialakul az az önmagából fakadó kreativitás, amit szeret csinálni, ami jó neki. De mi van, ha nem hagytuk, így nem is tudjuk, fogalmunk sincs róla, mi az, amivel foglalkoznánk. Ilyenkor kell a szívünkre hallgatni, ilyenkor kell feleleveníteni azokat az önfeledt pillanatokat, amelyekben jól éreztük magunkat egy-egy tevékenység kapcsán. Ha nem találunk ilyeneket, akkor figyelnünk kell magunkra, mi az, ami lázba hoz, mi az, ami nagyon érdekel minket. És elindulni és csak úgy csinálni szívből, önfeledten. Ebben az állapotban már nincs idő, ha önfeledt vagy, megszűnsz lenni, elmosódnak a határok. Ezért, hallgass a szívedre! Az vagy igazán. Ne akarj megfelelni senkinek, se a szüleidnek, se a társadnak, senkinek se, csak éld meg a pillanatot.

Ha kilépünk az idő dimenziójából,

akkor az időtlenségben, azaz a jelenben élünk. A jelenben ellenállás nélkül elfogadjuk azt, ami van. Nem nézünk a jövőbe, nem rágódunk a múlton, csak természetes módon létezünk. Ha ez sikerül, akkor nem álmodozunk a jövőről, nem hiányzik semmi, nyugodtak és békésen vagyunk, nincsenek vágyaink.

Ha valamire vágysz, akkor elégedetlen vagy a jelennel és reménykedsz benne, hogy másképp lesz. Ezzel megjelenik a remény. És akkor, ahogy Osho írja:

„a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció..

.. ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…”

Remény nélkül élni. Nem könnyű, tudom, én is sokszor a csapdájába esem, azaz ellenálok a jelennek, ellenálok annak, ami éppen van. Az elmém és egóm kerekedik ekkor felül, és már amikor a becsapódik a csalódás és az azt kísérő fájdalom, akkor eszmélek, hogy ezt az állapotot én okoztam saját magamnak, nem vitás.

Az idő dimenziójából ki lehet lépni, csak döntés kérdése.  Figyelve, tudatosan. Reaktív mintáink még egy darabig kísértenek, de érdemes odafigyelni, csökkennek és elmúlnak majd, a jelenlét természetes állapottá válik.

De akkor mi a helyzet a teremtéssel? –feltehetjük a kérdést. A jelenlét állapotában, nyitottá, éberré válsz. Megéled azt, ami van. Természetes módon létezel és áradsz, együtt az univerzummal, a megoldás magából a helyzetből fog előemelkedni. Belső világod elkezd megteremtődni külső világodban is, azzá válik, ami vagy.

„Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belső ellenállás megszűnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat.”

Eckhart Tolle: Új föld

Címkék: szabadság boldogság idő lehetőség tudatosság osho jelenlét tolle időtlenség nézőpontváltás

Ma reggel ez a sor került elém "csak úgy" és eszembe jutott, hogy ez az Edda-dal részlet volt a középiskolai osztályom idézete a tablón. Mindannyian álmodtunk magunknak akkor egy világot.

Nagyon bátornak éreztem magam akkor és úgy gondoltam bármire képes vagyok. Szép korszak és szép pillanat volt. Sokkal közelebb voltam akkor igazi önvalómhoz, mint utána közel 20 évig bármikor. Az idézet, amit írtam minden osztálytársamnak, a híres Hamlet idézet volt, hogy "Mindenek fölött légy hű magadhoz..." és úgy van vége, hogy "Áldásom benned ezt érlelje meg majd." Akkor még csak ösztönösen tettem magamévá.

Adtam ezt az idézetet akkor másoknak, de nekem szólt igazán. Eltelt sok idő és ezt az idézetet el is felejtettem. Teljesen. És az idézettel együtt mélyen elfelejtettem önmagamat is. Hozzá hasonlóan feledésbe merültem.

Így vagyunk ezzel szinte mindnyájan. Elfelejtkezünk önmagunkról, elfelejtkezünk igazi önvalónkról és éljük csaknem kába, öntudatlan életünket, szerepekbe merülve. Néha kitekintünk magunkból, majd visszamerülünk, úgy teszünk, mint egy strucc, nem akarunk szembesülni magunkkal, a körülöttünk lévő dolgokkal. Szunnyadunk tovább. Nem vagyunk mi ezért rosszak, csak így kényelmesebb, így szebb, jó aludni és jó álmodni tovább, hisz az nem fáj nagyon, csak egy kicsit. Szinte olyan, mintha kicsit mindig be lennénk drogozva, mert így könnyebb elviselni, hogy nem a saját életünket éljük.

Bár az első ébredes nagyon fájdalmas lehet, mert ilyenkor sérül az önképünk, de jó, ha elkövetkezik. Én hálás vagyok, hogy nekem volt annyira rossz az életem, hogy elkövetkezett ez a pillanat. Kitekintettem akkor a környezetemre és nagyon nem erről álmodtam anno az Edda dalt dúdolva. Egy boldog életet álmodtam és helyette szembesülnöm kellett többszörös kudarcaim eredményével és egy megtört, szinte élettelen lénnyel, aki abban a pillanatban voltam.

Ezért figyelj oda ezekre a kitekintő pillanatokra az életedben, mert ezek lehetőségek arra, hogy észrevedd, hogy azt az életet éled-e, amely igazán Te vagy. Hű vagy-e önmagadhoz, vagy csak sodródsz és kábán teszed,azt amit a környezeted megkíván Tőled. És ha ebben a pillantban észreveszed, hogy Te nem az vagy, amit éppen "élsz", akkor érdemes előszedni a bárorságod és változtatni. Sosincs késő. Ezt és minden életet azért kapsz, hogy lehetőseged legyen megtalálni önmagad, az aki valójában ott belül vagy. És ha ez egyszer csak sikerül, eltölt egy derű és nyugodt érzés, és onnantól már Te irányítod az életed a szerint, aki Te vagy igazán. Csak amellett kell elköteleződnöd, hogy nem szeretnél már többet szenvedni és a többi jön magától. Bizz abban, hogy mindig jobb lesz.

Mert ahogy megérlelődött bennem a fenti idézet, saját magamban született meg az a felismerés, amit Shakespeare mondott, hogy mindenek fölött magunkhoz kell hűnek lennünk életünk során és akkor semmi baj nem lesz. Akkor jól fogod érezni magad, nagyon jól. 

Álmodni. Néha jó! Igen, néha jó egy kicsit becsapni magunkat, jól esik álmodozni, de lehetőleg csak akkor tegyük, ha tudatában vagyunk ennek a kis csalásnak. Mert ha álmodozunk, akkor a jövőben járunk és bár az olyan édes reménnyel tölt el minket, de nem engedi, hogy a jelent éljük. Közben nem vesszük észre a jelen pillanat csodáját, nem vagyunk éberek. Ha ezt sokszor tesszük, akkor nem is élünk, csak egy illúzió világban járunk, aminek semmi köze a valósághoz.  

Így aztán én azt mondom, hogy álmodozás helyett, élj! Éld meg az adott pillanatokat, éld meg önmagad és örülj az életnek. A jövő majd eljön, ne aggódj és ha bízol, akkor ahogy Osho is mondja, a mindenség leereszkedik Rád és támogat Téged. Nem kell harcolnod.

Aztán persze lehet mélyebbre menni, hogy mi is az a "valóság". Lehet, hogy ez a földi élet maga is csak egy álom. Ki tudja ezt? Mindenesetre, itt a földin síkon, ebben az tér-idő dimenzióban elég, ha elkezdünk arra törekedni, hogy jelen legyünk az életünkben, vegyük észre és ne hagyjuk elménket uralkodni rajtunk és ahogy Eckhart Tolle mondja, gyakoroljuk az időnélküliséget, ereszkedjünk bele a mostba és élvezzük. Ugyanis minden állapotunk rajtunk múlik, akár tetszik, akár nem. Akkor meg miért ne élveznénk az életet?

Címkék: illúzió világ valóság lehetőség jelen tudatosság lépés osho elme jelenlét álmodni tolle tudattalanság

Ne csak higgy - Bízz!

 2012.02.21. 14:46

Sokszor írtam már, sőt, csak mindig azt írom, hogy Bízz. Az előző blogom végén ezt is adtam Nektek útravalónak, amit Osho adott nekünk, hogy tanuljunk meg bízni, az a legfontosabb.

Amikor elindultam az utamon, 2008 nyarán, volt bennem valami belső késztetés, hogy jó lesz. Hogy jobb lesz. Bíztam ebben. És amikor az utamon csapások értek, igen, sokszor összeomlottam, mindig a bizalom volt az ami továbbvitt. Tudtam, hogy ha ez történt, meg volt az oka, így kellett lennie és biztos ettől jobb fog jönni. És mindig jobb jött. Bíztam ebben és meg is adatott.

Hogy miért nem elég csak hinni, azt Osho fogalmazta meg jól, és úgy érzem igaza van. Ezt szeretném Veletek megosztani. Úgy érzem ez fontos. Sokan használják a hit szót és oly erővel, hogy az már nem is hit, hanem bizalom, de mégis úgy gondolom, hogy érdemes ezt egyszer a helyére tenni és pontosítani. Az előző blogomban kellett volna, nem tettem, most pótlom.

"Először is három szó jelentését kell megérteni. Az egyik a „kétség”, a másik a „hit” és a harmadik a „bizalom”, amit Keleten sraddha-ként ismernek. A kétség bármivel kapcsolatban egy negatív magatartást jelent. Bármire, ami elhangzik, először negatívan tekintesz. Ellene vagy és okokat is fogsz találni, képes leszel azokat racionalizálni, hogy igazold az ellenállásodat. Azután ott van a hívő agy. Pontosan ugyanolyan, mint a kételkedő agy, csak épp fejjel lefelé, nincs sok különbség. Ez az agy pozitívan tekint a dolgokra és arra próbál indokokat, ésszerűsítést találni, hogy ezt a hozzáállást támassza alá. Az agy, amely kételkedik, elfojtja a hitet, és amelyik hisz, elfojtja a kételyt – de mindkettő ugyanabból van, nincs köztük minőségi különbség.

Végül van egy harmadik agy, amelyiknek a kételyei egyszerűen eltűntek, és ha a kételyek eltűnnek, a hit is eltűnik. A bizalom nem hit, hanem szeretet. A bizalom nem lehet hit, mert az nem csupán egy fél, hanem maga a teljesség. A bizalom nem hit, hiszen nincs benne kétség – miért kellene hát bármit elhinni? A bizalom egyáltalán nem egy indoklás: sem valaminek a létét, sem a nemlétét nem próbálja racionalizálni, egyik utat sem választja. A bizalom azt jelenti, hogy természetesnek veszel valamit, mély bizonyosságérzeted van, és szeretsz. Erre nem találsz semmilyen magyarázatot, egyszerűen csak úgy van. Mit tehetnél?

Ne építs fel magadban hitet a bizalom ellenében. Csak legyél közömbös a hittel és a kétséggel szemben is, és áraszd az energiáidat mindinkább a szeretet felé. Szeress jobban, szeress fenntartás nélkül. Ne csak engem szeress, hiszen ez lehetetlen: hogyha szeretsz, egyre többet és többet szeretsz. Amikor szeretsz, egyszerűen egy szeretetteljesebb életet élsz – nem csupán a mester iránt érzed ezt, hanem minden iránt, ami körülvesz: a fák és a kövek iránt, az égbolt és a föld iránt is. Te magad, a lényed, a létezésed minősége változik át egy szeretetjelenséggé. Ekkor megjelenik a bizalom. Csakis akkor, ha egy ilyen mély bizonyosság van benned, kaphatsz meg egy olyan ajándékot, mint amilyen a mahámudrá éneke. Amikor Náropa felkészült, Tilopa ezt az ajándékot adta neki.

Ne felejtsd el, hogy egy mester közelében nem a fejedet használod. A kétséghez és a hithez is gondolati úton jutsz el. Egy mesternél azonban a szíved mutatja az utat. A szíved pedig nem ismeri a kétséget és nem tudja, mit jelent az, hogy „hinni” – csak a bizalmat ismeri. A szív olyan, mint egy kisgyermek: belekapaszkodik az apja kezébe, és az apa akárhova mehet, a gyerek követi anélkül, hogy hinne vagy kételkedne – ő még ártatlan. A kétely egy fél, a hit egy másik fél. A gyerek azonban még egységes, egyszerűen csak megy arra, amerre az apja viszi. A tudatosság legmagasabb fokának ezeket az ajándékait csak akkor kaphatja meg a tanítvány, ha ilyen gyermekké válik."

Osho Tantra: A végső megértés

Címkék: gyermek hit bizalom osho kétség kételkedő agy hívő agy

süti beállítások módosítása