Szeretettel osztom meg ezt az írást Veled. Rád van bízva.

http://www.barkojudit.hu/publikacio-media/uj-kacsintasok/szeretheto-vagy.html

A januári magazinba írt cikkemet osztom meg Veletek szeretettel. Elárulom Nektek, hogy számomra ez a mondat majdhogynem értelmezhetetlen, de valami lett belőle azért.

A beszédem legyen igaz.

Azt gondolom, hogy ez csak annyira lehetséges, amennyire én éppen abban az állapotomban képes vagyok erre. Ugyanis lépten-nyomon hazudunk magunknak, hogy mondanánk így kifelé igazat. Ugyanis sokszor nem könnyű magunknak az igazat bevallani, mert az bizony fájdalmas. Ehhez teljes önfigyelem és őszinteség szükséges. És akkor még az is előfordul, hogy az „olyan jó lenne, ha” miatt húzzuk még a dolgot, hátha jobb lesz. A remény hal meg utoljára, ahogy hallottuk már sokszor és meg kell valljam Nektek, valóban így van.

A beszédem legyen igaz! Az a baj még ezzel, hogy a valóság szavakkal sosem fejezhető ki igazán, amikor már szavakkal próbálunk elmondani valamit, akkor az már mindig csak közelít az igazsághoz, nem lesz ugyanaz.

Az éberség állapotában a szó már meg is szűnik, itt a földi világban csak arra szolgál, hogy meg tudj nyilvánulni és kapcsolatot tudj teremteni a többi emberrel.

Így aztán annyit mondhatok, hogyha figyeled magad és őszinte vagy magadhoz, akkor egyre többször tudod elcsípni magadban a hazugságaidat és egyre kevesebbszer hazudsz kifelé. De ne szomorkodj! Mindig annyira fog ez menni, amennyire képes vagy rá, amilyen tudatállapotban vagy. Így aztán ne haragudj magadra, ha nem sikerül sokszor, majd egyre jobb lesz. A lényeg az önfigyelés és az őszinteség, aztán egyszer csak az éberség is megérkezik.

Az ítéletem legyen tiszta! Hát??

Egyáltalán, miért is kellene ítélkeznem bármi felett is? Semmi és senki felett nem ítélkezhetem. Mindennek megvan az oka, minden olyan, amilyen és minden úgy jó, ahogy van. Csak elfogadni érdemes mindent, ami körülöttünk van és együtt létezni vele. Hisz nem lesz más attól, ha nem fogadjuk el. Tapasztalataink alapján folyton ezt csináljuk, minősítünk és ítélkezünk, éppen a szerint, ahogy mi megéltük ezt a múltban, úgy ahogyan kondicionált minket a külvilág, amilyen hatást gyakorolt ránk. Ha valamire azt mondod, hogy jó azt azért teszed, mert így élted meg eddig, vagy ez a környezet által meghatározott norma. Attól az a valami olyan, amilyen. Másnak például éppen az a rossz. Aztán meg lehet, hogy ahogy változol, amit eddig jónak éltél meg már nem lesz jó. Szóval, hagyd abba az ítélkezést és a minősítést, amennyire csak lehet.

Azáltal, hogy ítélkezel vagy minősítesz, leszűkíted a valóságot, ellenállsz annak, ami van. Fogadd el hát mindig épp azt, ami van körülötted, minél jobban ereszd magad bele a létbe, a létezésbe. Áradj, légy.

Az univerzum határtalan és teljes. Engedd bele magad!

Mivel a facebokk-on nagy "élet" zajlik, gondoltam veszek onnan is példát. Az egónak fantasztikus terepet ad ez a közösségi oldal, igazán ki tudja ott élni magát és nap mint nap, sőt óráról-órára gyüjtheti be táplálékát. Hogyan is?

Például kiírsz egy klassz idézetet. Mi is játszódik közben le a fejedben? Vajon, ha elolvassák mit gondolnak rólam. Ez motivál. El fogják egy páran olvasni és biztos azt fogják rólad gondolni, hogy milyen klassz vagy. Rögtön adsz az egónak. Vagy csak szuper, jól sikerült képeket raksz ki magadról, hogy lássák milyen jól nézel ki. Újabb táplálék az egónak. És ez így megy ott fenn, a közösségi oldalakon folyamatosan. "Drogozunk." Megerősítésekre vágyunk, arra, hogy jók vagyunk. És ez elvarázsol minket. Ráadásul így könnyebb, mint face to face, ahol kevesebb elismerésben lehet részünk, sőt negatív visszajelzést is kaphatsz.

Ha őszinte vagy, igazán őszinte, akkor nem tagadsz. És ha ezt csinálod, nincs semmi baj, elég az is, hogy elismered és máskor is felismered, ha ezt érzed. Csak vedd észre. annyi elég, az segít.

Bizony nem kellene megerősítés ahhoz, hogy tudjuk, hogy valójában jók vagyunk, mert mindannyian azok vagyunk. Jók, egyediek, értékesek!

Már nagyon régen szerettem volna írni erről a témáról, mert azt éreztem, hogy ez az a terület, amivel a leginkább küzd minden egyes ember. Valami nagy baj van az önbecsülésünkkel, valahogy minden probléma kapcsán ide lyukadunk ki. Nem szeretjük magunkat. Jó, hogy eddig nem írtam erről, most viszont már aktuális.

Kiindulásként a gyerekkorban szeretettel kapcsolatban megélt élményeink az irányadóak. Szerettek-e minket a szüleink? Szerették-e magukat, szerették-e egymást? Milyen a szeretről kialakult képünk? Egyáltalán tudjuk-e hogy milyen is feltétel nélkül szeretni vagy ilyen szeretetet kapni?

Ha őszinték vagyunk, akkor hamar kiderül, hogy nem rózsás a helyzet. Mégha a szüleink mindent meg is tettek értünk, az igaz szeretetből kevés jutott nekünk vagy akár semmi. És ha kevés jutott, van akinek még annyi sem, sőt ehhez képest még megaláztatásokban is volt része, esetleg tetlegességben is, akkor nincs mit azon csodálkozni, hogy felnőttkorunkra a szeretetről nem sok jó tapasztalatunk van. Általánosan szeretethiányunk van. Nem hisszük el, hogy szerethetnek minket, hisz még szüleink sem szerettek minket igazán, feltétel nélkül. El is hittük, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, mitől is lennénk, hogy szerethetne minket bárki is. Magunkkal is van bajunk, lépten-nyomon szembesülünk saját gyarlóságainkkal, jesszus, milyen vagyok én?

DE. Ez volt a gyerekkor, a szülőktől kapott minta és kiindulási alap, ami sajnos elég erős és maghatározó, de ahogy felnősz, el kell kezdened ezekkel szembenézni, feltérképezni és elhagyni. Amit hoztál, azért NEM TE VAGY A HIBÁS. Te egy ártatlan gyermek voltál, tiszta és formálható. Ha rosszúl formáltak, azért nem vagy hibás. (A szülők sem, hisz ennyire voltak képesek, tudattalanok voltak, meg kell nekik bocsátani.) Viszont most már felnőttél, innentől kezdve Te vagy a felelős. Csak Te!

És akkor most előveheted az Ego I. című cikkemet és elolvashatod újra és újra. Hisz kialakult a személyiséged, kialakult az éned, az egód mára. Ami vagy, az a múltad által vált ilyenné, létrejött egy énutánzatod, az egód. De az nem az igazi önvalód!

Nem nagyon szereted magad. Hogy is lehetne másképp, hisz Te az egóddal, az énutánzatoddal azonosítod magad, aki a külvilág ítéletéből táplálkozik, azáltal határozza meg értékét. Ha nem az énutánzatoddal azonosítanád magad, akkor természetes lenne számodra, hogy értékes és jó vagy, Isteni lény vagy, mint mindannyian. Nem kellene már a külső elismerés, hogy szeresd magad. Ez természetes lenne számodra.

Ego. Már megint ez a fránya ego. Ahogy már írtam, annál nehezebb a helyzet, minél több megaláztatás ért, de nem kell csüggedni, el kell indulni. Kezd el szépen szeretni magad, elhinni végre, hogy jó vagy, csak úgy, önmagadban. Bocsáss meg magadnak mindendért, ami eddig történt. Ne foglalkozz azzal, hogy mit mond rólad a külvilág és bárki, csak magaddal foglalkozz. És figyeld egód működését és egyszer csak meg fogod találni igazi önmagad, aki valójában vagy és rájössz, hogy szerethető vagy és jó, mint minden ember az, önvalójában. Jó vagy!! Én tudom. Te meg figyelj és rátalálsz!

Ja és még valami! Miért mondja mindenki, hogy addig, amíg nem szereted önmagad, mást se szerethetsz igazán? Azért, mert, amíg magadat nem szereted, nem lehet tudni, hogy azt a másik embert tényleg szereted, vagy csak azért kell Neked, hogy megadhassa valaki az egódnak azt drogot, hogy ő jó és szerethető. Vajon az egódnak kell ő, vagy csak úgy őt magát is, a lényét is szereted, attól függetlenül is, hogy ő szereted-e Téged? Ez a nagy kérdés! És bizony ez csak akkor derülhet ki, ha megtalálod önmagad és szereted, és nem az egódon keresztül élsz. Addig a válasz rejtve marad. 

Egy kedves ismerősöm, akit nagyon szeretek, szinte minden nap elmesél nekem egy egymáshoz nagyon hasonló sztorit. "Képzeld el felhívott egy kedves barátom és érdeklődött rólam és el fog jönni hozzám meglátogatni. Hát, hogy milyen kedves, ennyi év után is szeret engem és hajlandó miattam ideutazni, olyan jól esik." És minden nap mesél nekem ehhez hasonló történetet, hogy milyen jól esik neki, hogy éppen ki hogy szereti őt, ki hogy figyel és gondoskodik róla, segít neki.

Minden nap szereti érezni, hogy őt mennyien szeretik, ami igaz is és azzal nincs is semmi baj, csakhogy ez a megerősítés kell neki, mint egy falat kenyér, mert önmagáról ő ezt nem hiszi el és bizony az egónak kell a táplálék. Ugye jó vagyok? Ugye szeretnek? Pedig ő e nélkül is jó és kedves és aranyos, szeretnivaló, csak éppen nem tudja és bizonygatnia kell ezt önmagának, nagyon sokszor. És gondolj csak bele, ha valamit nagyon sokszor bizonygatunk, ott elég nagy bizonytalanság húzódhat meg a mélyben, egyébként nem tennénk. Hm? 

És bizony meg is fogalmazódott bennem egy új téma lehetősége, ami az önszeretetről, önbecsülésről fog szólni és ide nagyon kapcsolódik, úgyhogy hamarosan billentyűzetet ragadok és írok erről. Addig is csak ügyelj és figyelj magadra, további szép napot!

Régebben ez sokszor előfordult velem. Ültem a metrón, elővettem az aktuális könyvet, amit épp olvastam és bizony úgy nyitottam ki, úgy tartottam, hogy a körülöttem lévők láthassák, ha akarják, hogy mit olvasok. Ilyenkor büszke voltam magamra. Látod, ilyen klassz könyvet olvasok én. Ez játszódott le gondolatban magamban.

Elismerésre vágytam, kellett az egómnak a dicséret, mégha nem is hangosan érkezett. Jó vagyok, mert én már ilyen és ilyen könyvet olvasok. Hát bizony ez így volt.

Az ego, hogy élhessen folyamatosan elismerésre vágyik. Visszaigazolást vár a külvilágtól. Az ego. Ami nem Te vagy. Te értékes és jó vagy e nélkül is! 

Ha őszinte vagy magadhoz, akkor Te is bevallhatod magadnak, hogy sok hasonló esetben volt már részed. Bőven elég, ha magadnak bevallod, az is segít. De legalább ezt tedd. Úgysem hallja senki. Akkor meg nincs kockázata, viszont eredménye annál inkább. És egyre több!