Szerelem

 2014.11.11. 16:34

„Éjfél van.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Vonattal jöttem Debrecenből egy hosszú előadás és még hosszabb dedikálás után. Sok emberrel beszélgettem. Rengeteget kapok tőlük. Adni is igyekszem, de ilyenkor már elfáradok.

Taxiban ülök. A sofőr is nagyon fáradt mellettem.

Látom rajta.

Átment a piroson.

-Hú! – kiáltotta riadtan. – Ilyen még nem volt velem. Elnézést.

- Mióta taxizik?

- Harmincöt éve. Közben abbahagytam, de kellett a pénz és visszaültem… Ilyen bakit még nem csináltam! Soha!

- Mikor kezedett?

- Délben. Kell a pénz.

- Tizenkét órája vezet?

- Az nem számít. Vezetek én huszonnégyet is. De én nem tudom, milyen nap volt ez a mai! .. Van nap, hogy az emberek megőrülnek.

- Ilyenkor éjjel is?

- Ja. Látja, még én is… Egy város olyan, mint egy ember. Lelke van. Van, amikor nyugodt, és van, amikor egyszerűen megzavarodik.

- De miért?

- Azt nem lehet tudni. Semmi oka nincs. Se időjárás, se politika. Nem néznek, nem látnak, agresszívek, szórakozottak, idegesek. Ilyenkor nagyon kell vigyázni. Még magamra is. Nem lehet tudni, mi történik… Most is látja: beleszaladtam a pirosba. Életemben nem fordult elő!..Soha!

- Nem baj. Vége a napnak – mondom. Csak azért beszélgetek vele, hogy szóval tartsam őt és magamat is. – Mikorra ér haza?

- Haza?! … Ó, az messze van még, uram!

- Hol lakik?

- Itt a tizenhat kerületben. Két kilométerre magától. De nem megyek még haza.

- Hát hová megy?

- A feleségemhez.

- Ő nincs otthon?

- Nincs. Kórházban van.

- És ilyenkor még bemegy hozzá?

- Be. Minden nap. Van, mikor kétszer is.

- És beengedik még? Éjfél után…

- Persze. Ismernek…

- És... fölébreszti?

- Bár tudnám, uram. Nincs eszméleténél.

- Mióta?

- Hát.. kb. fél éve.

- Azóta van korházban?

- Nem. Kórházban már két éve van. Bíztam benne, hogy meggyógyul. A főorvos mondta ugyan, hogy nincs remény, de én azért reménykedtem… Tudja, hogy van az… Először még tudtam vele beszélgetni. Az jó volt! Tudja, mindig szerettünk egymással beszélgetni. Főleg én. „Beszélgessünk! –mondtam. - Miről? – Bármiről!” És beszélgettünk.. Ráadásul tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele, s ezért mindig volt mit mondanom neki… Minden nap.

- És Ő?

- Ő nem tudta, hogy gyógyíthatatlan. Nem mondtam meg neki. Az orvosok sem. Lehet, hogy sejtette, de ezt, látja sohasem mondtam neki. Láthatóan meglepte, hogy egyszer csak nem tudott már beszélni… De azért utána is beszélgettünk még.

- Hogyan?

- Én beszéltem hozzá. Ő meg a szemével válaszolt. Üzent a tekintetével…hosszúkat … emlékeket, a gondolatait.. én meg kitaláltam, mit mesél a szemével… Elmondtam neki, és aztán megkérdeztem: „Ezt akartad mondani?”.. És ő biccentett, hogy igen… Aztán sajnos már biccenteni sem tudott… Csak a szemhéjával jelezte, hogy igen, vagy nem… Úgy olvastam a szeméből, mint egy könyvből… De nem csak praktikus dolgokat mondott ám!.. Egyszer azt üzente: ”Tudom, Ferikém, bánod, hogy két évig külföldön kamionoztál, mert ez a két év kimaradt az életünkből! Most azt gondolod: bárcsak visszaadná most azt a két évet az Úristen! .. De ne bánd! Ennek így kellett lenni!.. Minden úgy jó, ahogy van!”

- Ilyen bölcs dolgokat mondott?

- Ja. Ennél sokkal bölcsebbeket is! Az embereknek fogalmuk sincs, mit üzen a másik szeme! Nekem se volt, addig! .. A baj csak ott volt, hogy nem nyílt ki a szeme se többé. És az arcizmait sem tudta mozdítani… És most jön a svédcsavar, uram! megtanult az ujjaival üzenni! Morzejeleket adott a takaróján. Egy leütés volt az „igen”, két leütés a „nem”. Sőt, az elején mozgott még picikét a többi ujja is, és ha tetszett neki a sztorim, zongorázni kezdett a paplanon! . mutatja a kormányon. – így jelezte, hogy ő most nevet. Hahaha!

Hogy ült a poénon.. Borzasztóan tudott kacagni valaha! Néha átkopogtak a szomszédok. Szétvetette a röhögés. A szeméből spricceltek a könnyek… Botrányosan vidám nő volt… És aztán egy szép napon az ujjai is leálltak…

- Mióta?

- Fél éve. És?

- Semmi. Meg se mozdul. Minden nap ott vagyok nála, éjjel is. Etetni nem lehet. A nővérek cserélik az infúziót. Nem ad életjelet. Semmit.

- Él?

- Azt mondják. Jele nincs.

- S ő tudja, hogy maga ott van?

- Á, dehogy. Semmit. Olyan, mint egy halott. Teljesen mindegy, hol vagyok. Itt vagy ott, reggel vagy éjszaka: tök mindegy. Ő nem tud már semmiről.

- De ha ilyen fáradt, hogy átszalad a piroson… miért megy be hozzá?

- Mert szeretem.”

  

Müller Péter: Férfi élet, női sors, részlet...

Címkék: szerelem szeretet értelem

Megosztok Veletek egy gyönyörű idézetet Coelho egyik könyvéből, amely a szív megnyitásáról és a szerelem beengedéséről szól, és így magáról az életről. Oly szép, hogy úgy gondoltam, hozzácsapom még az előző írásomhoz.

 Szerelem

 „És éreztem, hogy a Másik abban a pillanatban elhagyja a testemet, és leül az egyik sarokban.
Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi bútorokat.
 
Láttam, ahogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit. Az eljövendő szerelmet eleve elutasítja az elmúlt szenvedések miatt.
 
Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta.
 
Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket.
És megvált.
 
Amikor kiűztem magamból a Másikat, végre újra megszólalt a szívem. Azt mondta, hogy a gátat átszakította az áradat, hogy minden irányból süvít a szél, s hogy boldog, amiért újra hallgatok rá."
 
Coelho: Piedra folyó partján ültem és sírtam, részlet

Címkék: szerelem bátorság szív coelho tudatosság áradás

A júniusban megjelenő magazinban ez volt a téma. Az írás, ha ihletként tör ki belőlem, mindig fantasztikus. Ezért más, ha egy a megadott témában kell írni, mert az nem mindig jön csak úgy. Volt olyan téma, amelyet úgy kellett kifacsarni magamból, hogy meglegyen. Ez a téma viszont összecsengett az adott állapotommal, az adott pillanatommal és csak úgy jött. Ez lett az eredménye, megosztom Veletek szeretettel.

SZERETET

Egy idézettel kezdem írásom, mely segítségemre lesz abban, hogy átadhassam számotokra azt, ami a szeretet lényege.
„ Lenni annyi, mint áradni. Létezni annyi, mint odaadottnak lenni. A folyamatos odaadottság a lét áradása. Minden azáltal van, hogy odaadott. ...Az odaadottság nem más, mint a szeretet."
Biegelbauer Pál
 
A földön - az embert leszámítva - minden lény és tárgy, minden ami van, odaadja magát… CSAK ÚGY. Anélkül, hogy ezen gondolkodna, anélkül, hogy ezért cserébe bármit kérne. Árad! Tehetnek vele bármit. Az ember nem ezt teszi. Az ember azzal, hogy megkapta a gondolkodás képességét és ezáltal kifejlődhetett személyisége, énje, képtelenné vált arra, hogy csak úgy áradjon, csak úgy odaadja magát. Tudattalanul minden cselekedetéért várja a viszonzást, várja vissza az elismerést, legyen az tárgyi vagy szóbeli, vagy csak a gondolatában megjelenő jó érzés, amit saját magának ad.
 
Lehet, hogy most sokan tiltakoznak azon, hogy de hát mi van akkor, ha én csak úgy segítek másokon, adományt adok, dicséretet, jó szót, mosolyt. Ez mind nagyszerű és szép, de csupán csak akkor nevezhetjük ezt szeretetnek, ha nem tölt el ettől minket egy jó érzés, egy elismerés saját magunk iránt. Mert, ha eltölt, akkor bizony csupán csak egy szimpla cserét hajtottunk végre, adtam valamit és kaptam valamit. Még ha ez csak egy jó érzést is adott számomra. Ez van.
 
Az igazi odaadottsággal te nem számítasz, csak a másik. Adod magad csak úgy és nem gondolsz arra, hogy mi lesz az eredménye odaadottságodnak. Felvállalod a teljes kockázatát annak, hogy lehet, hogy nem kellesz. Nem kell a másiknak az odaadottságod, a lényed. Olyan ez, mint egy halálugrás. Ugrasz a teljes bizonytalanságba, elfogadod azt, ami van, feltétel nélkül. Azt sem nézed, hogy kinek adsz, csak árasztod magad, odaadod magad. Ez az igazi szeretet. Amiért semmit nem vársz cserébe, ami viszonzás nélküli.
 
Csak kevesek jutottak még el környezetünkben abba az állapotba, akik erre képessé váltak, az odaadottságra, azaz a szeretetre. Ehhez, hogy képessé válj a szeretetre, először meg kell találnod igaz önvalódat. Le kell magadról fejtened azt a burkot, ami eltakarja isteni lényed, le kell magadról fejtened elméd és egód fátyolát, le kell tisztulnod. Ehhez keresned kell. Ebben számos útjelző tábla: ősi tanítások, gyógyítók, tanítók, jó könyv segíthet. Egyetlen dolgot viszont tenned kell: el kell köteleződnöd a mellett, hogy szeretnéd megtalálni önmagad, szeretnéd jól érezni magad a bőrödben, szeretnéd, ha rád találna a boldogság. Ha elköteleződsz, akkor hajtani fog egy olyan belső késztetés és erő, ami addig megy és keres, amíg meg nem találja a teljes megelégedettség állapotát. Vagy még pontosabban fogalmazva: rád nem talál ez az állapot, mert ezt nem elérni lehet, ezt nem akarni kell, ezt kapod.
 
"Ez az utazás, az élet a legtartalmasabb út és a legkalandosabb is egyben. Egyetlen titka van: csak a bátrak indulnak el, és csak a kitartóak jutnak el a végéig, de csak a taníthatóak nyerik meg."
 
SZERELEM
 
Mikor két lény, két ember találkozik egymással és az nagyon jó érzéssel tölti el őket, anélkül, hogy bármit tudnának a másikról, olyan vonzás jön létre, amit nem lehet megmagyarázni. Egymást éri két energiamező, két rezgésállapot és vonzza egymást. Ebből a kezdeti vonzásból kezd a két ember egymás felé fordulni és egymásba fonódni. Elárasztják egymást. Az elején ez egy igaz szerelem, mert nem vár el, csak árad. Ilyenkor mondjuk azt, hogy olyan rózsaszín felhőben úsznak. És bizony ilyenkor ez a szerelem még tiszta, valós és szép. Aztán, amikor ez a felhő kitisztul és megjelenik az elme és az ego, akkor a szerelem szertefoszlik, az odaadottság megszűnik és felváltja egy adok-kapok játék, aminek sajnos általában szétválás a vége. A szerelemhez két szabad ember, két magam ura ember kell, amit Müller Péter Isten bohócai című könyvében nagyon szépen fogalmaz meg. Hallgasd csak:
 
"A BOHÓCSZERELEM KÉT SZABAD LÉLEK SZABAD TÁRSULÁSA! ELKAPNI EGYMÁST A MAGASBAN, SZOROSAN, AZTÁN ELENGEDNI. - ÉS REPÜLNI TOVÁBB. A szerelemhez nem elég egy tüzelő szuka és egy kan egér!...Ahhoz egy Király kell és egy Királynő!...Két szabad ember! Két "magam ura" ember! Nem sóvárgás, vonítás! Van benne az is, de nem az a lényeg!... A lényeg, hogy nem elvesztek, hanem kiteljesedtek benne!...És az érzésnek nem a szolgái, hanem az urai maradtok!"
 
„Magam ura” ember az, aki megtalálta önmagát. Olyan ember, aki megtapasztalta, hogy a külvilág csak forma, aki tudja, hogy minden ő benne van, aki saját belsőjében már megtalálta a boldogságot, a nyugalmat és a békét. Aki tudja, hogy történjék körülötte bármi, az úgy jó, ahogy van, az ő nyugalma és békéje örök, az ő lelke hallhatatlan. Valami ilyesmi. És azért valami ilyesmi, mert a lényeg és az igazság szavakkal sosem fejezhető ki teljesen, csak valamennyire, csak részben.
 
Úgy érzem, hogy a földi síkon a szerelem által tapasztalhatjuk meg legjobban annak az érzésnek az esszenciáját, amit Isteninek nevezünk. Ebben az állapotban felejtkezünk el legjobban magunkról, ez által az érzés által tudjuk legjobban odaadni magunkat, CSAK ÚGY. Talán ezért vágyunk erre a legjobban, ez a legfőbb mozgatórugónk itt, a földi életben.
 
Kívánok Nektek ezért minél több igazi szerelmes pillanatot!
 
"Van aki képtelen a szerelemre, képtelen a mély érzelmekre, mert a szerelem is egyfajta halál, az elme s az ego halála."  A.J. Christian
 
Szívünk megnyitása
 
Mit jelent ez? Olyan rejtélyesen hangzik és elég sokszor halljuk ezt mostanában. Nyisd ki a szíved, szívvel élj! Igen, ez olyan szépen hangzik, de nem tudjuk igazából, hogy ez mit jelent.
 
Azt jelenti, hogy kezdj el élni, kezdj el tapasztalni, kezd el odaadni magad. Akkor is ha fáj, akkor is, ha veszélyes, akkor is, ha félsz. Mert, ha nem teszed, nem is élsz. Már most halott vagy. Csak vegetálsz. A szív nélküli élet az önvédelemről szól. Óvatos vagyok, mindent megfontolok, hogy tegyem vagy ne tegyem, mert félek a következményektől. És ezáltal már nem vagyok önmagam. Ezáltal bezárom magam, nehogy valami „rosszat” tegyek vagy kapjak. Pedig rossz nincs is, rossz csak valakinek a szemszögéből lehet rossz. Minden valami miatt van, valamit tapasztalnod kell belőle, tehát a „rossz”-at valami miatt kapod, valami miatt fontos, hogy megéld.
 
Ha nem kezdesz el élni, akkor mit sem ér ez a földi, mostani életed. Ha nem kezdesz el tapasztalni, akkor, hogyan lépsz előre, hogyan lépsz egyre beljebb belső világodba? Ha nem élsz, akkor csak egyhelyben rostokolsz. Kizárólag a megtapasztalás segít neked megtalálni önmagad, ha beleengeded magad az életbe, ha beleengeded magad a szituációkba.  
 
A legnagyobb gát, ami megakadályoz ebben: a félelem. Félsz az újabb fájdalomtól, félsz a csalódástól. Az eddigi tapasztalataid falakat, gátakat építettek közéd és a jelen élet közé. Ez bénít le. A félelmed. Ezt kell leküzdened, ha élni akarsz, ha szívvel akarsz élni. Ha szívvel szeretnél élni, akkor bátran el kell indulnod előre, az új megismerések felé. Erről már a magazin első számában írtam, de ha nincs meg, itt újra elolvashatod: http://arielsziv.blog.hu/2012/01/12/a_felelem_legyozese

Címkék: kezdet szerelem boldogság bátorság szív szeretet lehetőség tudatosság áradás áramlás elindulás odaadottság önmegtalálás

Idézet a szerelemről

 2012.02.03. 10:41
"Van aki képtelen a szerelemre, képtelen a mély érzelmekre, mert a szerelem is egyfajta halál, az elme s az ego halála."
A.J. Christian
 

Címkék: halál érzelem szerelem egó elme jelenlét megelégedettség önmegtalálás

süti beállítások módosítása