A magazinban megjelent új cikkem a megbocsátásról szól. Hálás téma. Igazából, ha jól élsz, ha már megtaláltad önmagad, erre már semmi szükség, hisz már nem fogsz haragudni senkire, mert nem azonosulsz más emberek gondolataival, cselekedeteivel, nem hatnak Rád. Ha nem haragszol, nincs mit megbocsátani. De addig is, amíg megtalálod igazi önvalód, segítségedre lehet egy más nézőpont, más, amit eddig megszoktál. Igazából csak figyelned kell magad, az mindenre elég lesz.
Megbocsátás
Ez valahogy nagyon nehezen megy nekünk. Megbocsátani. Na, nem azért, mert a „bocsánat” kimondása olyan nagydolog lenne, bár valakinek az sem könnyű, hanem azért, mert nagyon sokszor nem őszinte vagy nem valós. Még az is lehet, hogy aki kimondja, akkor őszintén gondolja és még úgy is érzi, de aztán mégsem sikerül. Mintha maradna valami bennünk. Nehezen megy ez nekünk. De miért van ez így?
Mert nem engedjük el a múltat. Megbocsátunk a jelenben, aztán egyszer csak megint elkezdünk erről gondolkodni, visszaemlékezünk arra a múltban történt bántó, rossz eseményre és hopp megjelenik mellette az a rossz érzés, és vagy dühösek leszünk vagy fájdalom tölt el minket. Ez a baj! Dédelgetjük magunkban a múlt emlékeit. Nem zárjuk le magunkban. És bizony ezzel sok rossz pillanatot szerzünk magunknak és a környezetünknek is. De nem vagyunk ezért hibásak, hisz csak nem tudjuk, hogy mi zajlik le ilyenkor bennünk.
Mit tehetünk? Nagy szavak helyett, most megpróbálok Nektek gyakorlati oldalról segíteni, nemcsak azt mondani, hogy ne élj a múltban, élj a jelenben, ami igaz is, csak azt, hogy hogyan tedd, az nem megy.
Ha lépésről-lépésre megvizsgálunk egy ilyen rossz érzést okozó pillanatot, akkor segíthetünk magunkon. Vegyünk egy konkrét példát. Ülök otthon és elkezdek gondolkozni azon, hogy a múltban valaki mit mondott, vagy mit csinált velem. Mondjuk, valami nagyon csúnyát mondott rám egy jó barátom, egy évvel ezelőtt és ráadásul azzal mások előtt még meg is szégyenített. Ez nagyon fájt nekem akkor, mert szerettem őt és nem gondoltam soha, hogy ilyet tesz velem. Fájt, mert nagyon csalódtam. Sírtam is hazafelé. Most, amikor éppen ezen gondolkozom, újra beleélem magam abba a régi pillanatba és emellé a gondolat mellé jelenik meg bennem az a fájdalom-érzés, ami akkor ért és még akár könnyezni is elkezdek, sírok. Most! Újra! És itt van a segítség kulcsa. Figyelj! Egy gondolattal azonosulok, ami a múltban történt és a gondolttal megérkezett hozzám az azt kísérő érzelem, fájdalom is. Ezt hívja Echkart Tolle: fájdalomtestnek. Ezt az érzelmet.
Ilyen fájdalomteste mindannyiunknak van. Jön egy gondolat a múltból, azonosulunk vele, mintha most történne és jön vele egy érzés, amivel szintén azonosulunk. Ilyen gondolatot kísérő érzelem sok lehet bennünk, azaz nagy fájdalomtestünk is lehet. Mit tegyünk? Egy dolgot tehetünk minden ilyen pillanatban. Figyeljünk ezekre a pillanatokra, vegyük észre, amikor ilyet teszünk. Épp a megtörténés pillanatában, „ez nagyon fontos!”, a megtörténés pillanatában. Ha abban a pillanatban résen vagyunk, észrevesszük, rájövünk, hogy ez régen történt, nem most, miért kellene ezért most nekünk sírni. Nem most bántottak minket meg, hanem a múltban. Akkor miért sírunk most? Most ülünk otthon, nem történt semmi rossz velünk, csak hagytuk, hogy egy gondolatunk és az azt kísérő érzelmünk leteperjen minket. Ezekben a pillanatokban kell igazán észrevennünk, hogy nem vagyunk jelen. Meg is kérdezhetjük magunktól, hogy jelen vagyok én? Itt és most? Hát bizony nem. A múltban járunk, hagytuk, hogy egy illúzió rabjai legyünk. Csak ez történt, nem más! Ennek a mai sírásnak semmi köze a jelen valóságához. Csak becsaptuk magunkat. Gondolkodj el ezen, légy őszinte magadhoz és utána lehet ezt gyakorolni. Egyre jobb lesz!
A másik, hogy érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy az, aki megbántott minket, aki akkor „hibázott”, akkor abban a régi pillanatban épp annyira volt képes és Ő egyáltalán nem bűnös. Ne haragudjunk rá, hisz bárkivel előfordul, hogy „hibát” vét. Bárkivel, velünk is. Csupán csak tudattalan volt. Miért is haragudnánk rá? Bocsássunk meg neki!
Úgy gondolom, érdemes lezárni a múltat. Ha másként nem megy, szedjük még elő utoljára ezeket a fájó emlékeket, sírjuk ki magunkat, mert lehet, hogy akkor elfojtottuk azt az érzelmet és utána tekintsünk rájuk olyan gyakorlati szemmel, ahogy leírtam és búcsúzzunk el tőlük. Ne tartogassuk őket, hisz így saját magunknak okozunk velük rossz érzéseket, fájdalmakat, akár betegséget is.
A megbocsátás, ha sikerül, felszabadít minket. Megpillanthatjuk általa a jelen pillanat varázsát, elengedhetünk általa számos bennünk ragadt illúziót és szabadabbak lehetünk. Érdemes ezen dolgoznunk, csak rajtunk múlik!
"A bolygón csupán egyetlen gonosztevő létezik: az emberi tudattalanság. Ez a felismerés az igazi megbocsátás. A megbocsátással áldozatidentitásod szertefoszlik, s megjelenik valódi erőd: a jelenlét ereje. Ahelyett, hogy a sötétséget hibáztatnád, fényt hozol be."
Eckhart Tolle
