Most úgy érzem, hogy nem írok ide többet. Sokáig nem is írtam. Más okból. Éltem. Megéltem azt, ami volt. És kisebb aggódásoktól eltekintve, nagyon élveztem. Volt amit elrontottam. A szellemi életemmel nem foglalkoztam, már nem voltam csak néha éber, reméltem, hittem, ragaszkodtam. Becsaptam magam. Most megvan a böjtje. Fáj. Nem más okozta, én okoztam magamnak. Mindezek miatt. Főleg a remény miatt. Csak én vagyok a hibás. 

Elkezdtem újra, lelkesen írni. Hogy változzanak a dolgok. Írtam, mert újra lettek nagyon jó állapotaim és az lelkesített. Hogy másnak is jobb legyen. Már nem szeretnék írni. Már nem akarok ebben a formában megosztani senkivel semmit. Csak lenni szeretnék.  Ide már mindent leírtam. Csak ismételni tudnám a leírtakat. Újra és újra. Ha keresel, itt sok mindent megtalálsz... Ha ki szeretnék emelni valamit ebből a blogból, az két szó: figyelem, alázat...ezek már maguk után vonnak mindent....

Ha szeretnél írni, kérdezni, ide irhatsz: arielsziv@gmail.com. De vigyázz! Segíteni nem tudok. Csak Te tudsz magadon. Meghallgatlak, megosztom Veled, amit már megéltem. Másom nincs....

Miért? Hisz senki sem szeret szenvedni, vagy legalábbis bízom ebben. Akkor mégis miért választod?

Például megszoktad, egy játszma az életedben.Vagy figyelemre vágysz. Vagy csak épp mártír szerepet vállaltál fel, hogy így tedd jóvá eddigi "bűneid". Így jó lehetsz. Feláldozod magad. És még sok oka lehet.. az ego annyi mindent ki tud találni, hogy élhessen.

És olyan is van, hogy tudatosan választod a szenvedést. A pillanatnyi jóért. Elhiteted magaddal, hogy van biztos, hogy jó lesz már minden. Ha nem vagy éber, és kábítod magad. Ha például remélsz. Ha ragaszkodsz. Mindezekkel azt kockáztatod, hogy csalódhatsz. A csalódás pedig fáj.

...és még számos oka lehet annak, hogy nem sikerül megtalálni önmagad vagy felébredned vagy túllépni ez egón, vagy megvilágosodnod (amit már úgy lejárattak)..... hívhatjuk sokféleképpen... a lényeg az, hogy uralni az egódat, ami nem Te vagy....és amelyik úgy rángat Téged, ahogy neki jó.....

Szóval, hogy egyszerű-e ez az egész? Hmmm? Mivel nagyon kevesek jutnak el ebbe az állapotba, úgy tűnik, hogy annyira azért nem egyszerű.....

Amíg mindig más a hibás, amíg mindig ráfogod valamire, hogy neked miért rossz, addig nem fogsz változni. Egyhelyben fogsz forogni. Addig semmi nem változik az életedben.

Erről világosan és egyszerűen ír, Biegelbauer Pál:

" A reform vagy belső - vagy semmilyen.

Korrumpálódott emberlétünk vaksága, hogy problémáink, nehézségeink okát a minket körülvevő világban látjuk, önmagunkon kívül: a körülmények azok, amelyek boldogtalanságunk forrásai. Úgy tűnik, hogy testi és szellemi adottságaink és az adott körülmények eleve megszabják: boldog leszek-e vagy boldogtalan.

Bár tudjuk, sőt nap mint nap tapasztaljuk, hogy számtalan jó képességű, egészséges, jó körülmények közt élő ember boldogtalan vagy boldog, és sokan betegségtől gyötörten, szerény képességekkel, rossz körülmények közt élve boldogok vagy boldogtalanok, mégis fittyet hányva a ténynek, hogy a boldogság független a testi, szellemi jóléttől és a körülményektől - boldogságunk útját a testi, szellemi kondíciók és a körülmények javításában látjuk, keressük, és értetlenül állunk boldogságdélibábunk romjain.

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után, még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg.

Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a miénk, és keresünk tovább - kívül.

A Út bennünk van. Testi, szellemi adottságaink csupán a készlet, amivel az adott körülmények közt gazdálkodhatunk. Ezek vannak.

Megváltoztathatóságuk csak csekély mértékben lehetséges és a lényegen semmit sem változtat. Amíg korlátként éljük meg őket (mert kívülről valóban korlátnak tűnnek), addig a "mi lenne ha ..." semmi mezején tengetjük látszatlétünket.

A "kancsalul festett egekbe néző" ábrándozás - tudjuk - "az élet megrontója" (Vörösmarty), nem old meg semmit."

.....

Biegelbauer Pál: Az egészség szívében, részlet

Kapcsolódva az előző bejegyzéshez és egy ma olvasott cikkhez a csillagmag.hu-n, miért is nem sikerül megtalálnunk az igazi mivoltunkat? Még akkor sem, ha idézem: "A megvilágosodott mesterek szerint ugyanis a világ legegyszerűbb dolga megtalálni saját felébredésünket."

Mindez azért olyan nehéz, mert nem vállaljuk fel azt a fájdalmat, ami ezzel jár. Inkább elmenekülünk. Mikor mibe. Ez van. Nem akarunk "meghalni". Vagyis: nem akarjuk meghalasztani egónkat. Fájdalmas "meghasonulással" jár. Valahogy így fejezhetem ki legegyszerűbben.

Ez a kérdés csak akkor merül fel bennünk, mélyen, nem is kimondva, amikor már nagyon rosszul vagyunk. A végső elkeseredés stádiumában. Ekkor választhatunk. Tovább menekülünk valamibe vagy szemebnézünk magunkkal, az életünkkel. Ha az elménknek adunk utat, akkor a továbbmenekülés útját választottuk, legyen az bármilyen cselekedet. Sikerült egónknak egy új célt adni, amiben jól érzi magát és tovább virulhat. És tovább megyünk újra körbe és körbe, semmi nem változik, csak egy új ruhájában tündököl egónk, belül semmi sem változott.

Ha a szívünkre, mondhatnám inkább azt, hogy a belső sugallatunkra, megérzéseinkre, spontaniatásunkra, ösztönünkre hallgatunk, akkor szembenézünk magunkkal, életünkkel. Ez a nehezebb. Mert ez fájdalmas. Az eddigi, magunkról kialakított és őrzött önképpel kell szembenéznünk, hagynunk kell "meghalni", elpusztulni. Ehhez bátorság és legfőképpen alázat szükséges. Megadni magad annak, ami van. Megengedni azt, ami van. Akkor is, ha ez jelenleg borzasztónak tűnik. Csak így változhatsz, csak így léphetsz ki az egó börtönéből és lelhetsz békére.

Ez a katarzis élmény. A tisztító tűz. A megszabadulás. Legyen a Tiétek!

Ehhez ajánlom ezt az írást:

http://www.spiritualis-tanitasok.hu/aktualis.html

Legalább ketten már vagyunk, akik bízunk ebben. :-)

"Összeomlóban van a sok ezer éves férfiuralom.

És születőben a nők lelkében elfojtott igazi és örök ÉN-élmény.

Az emberiség történetének legnagyobb fordulatát éljük.

A férfilélek katarzisát és a női lélek önmagára ébredését.

Sorsunkban és párkapcsolatainkban olyan drámák zajlanak, amelyeket nemigen tapasztaltunk a múltban. Férfinek és nőnek ezért nehéz élni manapság.

A férfinak vissza kell találnia elárult, magas szellemi valójához és alázatához. Ehhez az önös énjének össze kell törnie, darabokra.

A nőnek pedig meg kell találnia önmagát és méltóságát, amit még keresni sem engedélyeztek neki, soha.

Nem tudom, milyen világ jön.

De ha lesz új világ, az a nők tiszteletén fog alapulni.

Ebben bizonyos vagyok."

Müller Péter

„Éjfél van.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Vonattal jöttem Debrecenből egy hosszú előadás és még hosszabb dedikálás után. Sok emberrel beszélgettem. Rengeteget kapok tőlük. Adni is igyekszem, de ilyenkor már elfáradok.

Taxiban ülök. A sofőr is nagyon fáradt mellettem.

Látom rajta.

Átment a piroson.

-Hú! – kiáltotta riadtan. – Ilyen még nem volt velem. Elnézést.

- Mióta taxizik?

- Harmincöt éve. Közben abbahagytam, de kellett a pénz és visszaültem… Ilyen bakit még nem csináltam! Soha!

- Mikor kezedett?

- Délben. Kell a pénz.

- Tizenkét órája vezet?

- Az nem számít. Vezetek én huszonnégyet is. De én nem tudom, milyen nap volt ez a mai! .. Van nap, hogy az emberek megőrülnek.

- Ilyenkor éjjel is?

- Ja. Látja, még én is… Egy város olyan, mint egy ember. Lelke van. Van, amikor nyugodt, és van, amikor egyszerűen megzavarodik.

- De miért?

- Azt nem lehet tudni. Semmi oka nincs. Se időjárás, se politika. Nem néznek, nem látnak, agresszívek, szórakozottak, idegesek. Ilyenkor nagyon kell vigyázni. Még magamra is. Nem lehet tudni, mi történik… Most is látja: beleszaladtam a pirosba. Életemben nem fordult elő!..Soha!

- Nem baj. Vége a napnak – mondom. Csak azért beszélgetek vele, hogy szóval tartsam őt és magamat is. – Mikorra ér haza?

- Haza?! … Ó, az messze van még, uram!

- Hol lakik?

- Itt a tizenhat kerületben. Két kilométerre magától. De nem megyek még haza.

- Hát hová megy?

- A feleségemhez.

- Ő nincs otthon?

- Nincs. Kórházban van.

- És ilyenkor még bemegy hozzá?

- Be. Minden nap. Van, mikor kétszer is.

- És beengedik még? Éjfél után…

- Persze. Ismernek…

- És... fölébreszti?

- Bár tudnám, uram. Nincs eszméleténél.

- Mióta?

- Hát.. kb. fél éve.

- Azóta van korházban?

- Nem. Kórházban már két éve van. Bíztam benne, hogy meggyógyul. A főorvos mondta ugyan, hogy nincs remény, de én azért reménykedtem… Tudja, hogy van az… Először még tudtam vele beszélgetni. Az jó volt! Tudja, mindig szerettünk egymással beszélgetni. Főleg én. „Beszélgessünk! –mondtam. - Miről? – Bármiről!” És beszélgettünk.. Ráadásul tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele, s ezért mindig volt mit mondanom neki… Minden nap.

- És Ő?

- Ő nem tudta, hogy gyógyíthatatlan. Nem mondtam meg neki. Az orvosok sem. Lehet, hogy sejtette, de ezt, látja sohasem mondtam neki. Láthatóan meglepte, hogy egyszer csak nem tudott már beszélni… De azért utána is beszélgettünk még.

- Hogyan?

- Én beszéltem hozzá. Ő meg a szemével válaszolt. Üzent a tekintetével…hosszúkat … emlékeket, a gondolatait.. én meg kitaláltam, mit mesél a szemével… Elmondtam neki, és aztán megkérdeztem: „Ezt akartad mondani?”.. És ő biccentett, hogy igen… Aztán sajnos már biccenteni sem tudott… Csak a szemhéjával jelezte, hogy igen, vagy nem… Úgy olvastam a szeméből, mint egy könyvből… De nem csak praktikus dolgokat mondott ám!.. Egyszer azt üzente: ”Tudom, Ferikém, bánod, hogy két évig külföldön kamionoztál, mert ez a két év kimaradt az életünkből! Most azt gondolod: bárcsak visszaadná most azt a két évet az Úristen! .. De ne bánd! Ennek így kellett lenni!.. Minden úgy jó, ahogy van!”

- Ilyen bölcs dolgokat mondott?

- Ja. Ennél sokkal bölcsebbeket is! Az embereknek fogalmuk sincs, mit üzen a másik szeme! Nekem se volt, addig! .. A baj csak ott volt, hogy nem nyílt ki a szeme se többé. És az arcizmait sem tudta mozdítani… És most jön a svédcsavar, uram! megtanult az ujjaival üzenni! Morzejeleket adott a takaróján. Egy leütés volt az „igen”, két leütés a „nem”. Sőt, az elején mozgott még picikét a többi ujja is, és ha tetszett neki a sztorim, zongorázni kezdett a paplanon! . mutatja a kormányon. – így jelezte, hogy ő most nevet. Hahaha!

Hogy ült a poénon.. Borzasztóan tudott kacagni valaha! Néha átkopogtak a szomszédok. Szétvetette a röhögés. A szeméből spricceltek a könnyek… Botrányosan vidám nő volt… És aztán egy szép napon az ujjai is leálltak…

- Mióta?

- Fél éve. És?

- Semmi. Meg se mozdul. Minden nap ott vagyok nála, éjjel is. Etetni nem lehet. A nővérek cserélik az infúziót. Nem ad életjelet. Semmit.

- Él?

- Azt mondják. Jele nincs.

- S ő tudja, hogy maga ott van?

- Á, dehogy. Semmit. Olyan, mint egy halott. Teljesen mindegy, hol vagyok. Itt vagy ott, reggel vagy éjszaka: tök mindegy. Ő nem tud már semmiről.

- De ha ilyen fáradt, hogy átszalad a piroson… miért megy be hozzá?

- Mert szeretem.”

Müller Péter: Férfi élet, női sors, részlet...