Ez a kérdés csak akkor merül fel bennünk, mélyen, nem is kimondva, amikor már nagyon rosszul vagyunk. A végső elkeseredés stádiumában. Ekkor választhatunk. Tovább menekülünk valamibe vagy szemebnézünk magunkkal, az életünkkel. Ha az elménknek adunk utat, akkor a továbbmenekülés útját választottuk, legyen az bármilyen cselekedet. Sikerült egónknak egy új célt adni, amiben jól érzi magát és tovább virulhat. És tovább megyünk újra körbe és körbe, semmi nem változik, csak egy új ruhájában tündököl egónk, belül semmi sem változott.

Ha a szívünkre, mondhatnám inkább azt, hogy a belső sugallatunkra, megérzéseinkre, spontaniatásunkra, ösztönünkre hallgatunk, akkor szembenézünk magunkkal, életünkkel. Ez a nehezebb. Mert ez fájdalmas. Az eddigi, magunkról kialakított és őrzött önképpel kell szembenéznünk, hagynunk kell "meghalni", elpusztulni. Ehhez bátorság és legfőképpen alázat szükséges. Megadni magad annak, ami van. Megengedni azt, ami van. Akkor is, ha ez jelenleg borzasztónak tűnik. Csak így változhatsz, csak így léphetsz ki az egó börtönéből és lelhetsz békére.

Ez a katarzis élmény. A tisztító tűz. A megszabadulás. Legyen a Tiétek!

Ehhez ajánlom ezt az írást:

http://www.spiritualis-tanitasok.hu/aktualis.html