Sokszor vagyunk azok, ha elolvasod, biztos ráismersz. Én igen. 

http://www.life.hu/sztarszerzok/20131104-muller-peter-heti-utravalojaban-a-banat-elengedeserol-beszel.html

"- A legnagyobb büntetés a szegénység, ugye?

- Büntetés? Én másképp nevezném. Próbatételnek talán, amely után bukás vagy megvilágosodás következik. A szegénység az embert szembeállítja a világgal, lemezteleníti, elevenen megnyúzza, jéggel veri, tűzzel égeti, hogy kiderüljön, mi marad meg belőle. A legtöbbje hamuvá válik. De nagy néha, igen igen ritkán, a rothadó salak között felragyog egy mag, amelyhez sem hideg, sem meleg, sem sötétség vagy halál nem férhet hozzá. Nem árhat neki. Nem pusztíthatja el többé....

- Az az egész, amit elmondtál, nekem nagyon kegyetlennek tűnik - mondta hevesen. - Ki csinálja ezt így? Ki rendezi? Ki okozza, hogy hozzáférhetetlen mag körül annyira fájjon az embernek ez a véres, rothadó salak? Van-e egyáltalán valaki vagy valami, ami értelmesen irányítja ezt az őrült zűrzavart? És ha van, ha a mi akaratunk ellenére is élni kényszerít bennünket, miért büntet érte nyomorral, elmebajjal, bénulással és ....

- Erre a kérdésre így nem lehet felelni. A dolgok megfejtése nem miért és nem az azért. Az élet, minden bonyolultságával együtt, megszüntethetetlen tény.

- Te hiszel Istenben?

- Igen.

- Hogyan találsz mentséget neki?

- Úgy, hogy minden rosszat múló káprázatnak látok, s egyedül Istent tudom valóságnak. A káprázat elmúlik, ahogyan az álomképek szertefoszlanak, ha az álmodóban megszűnnek az ingerek, amelyek a vágyképeket termelik. Isten azonban örök.

- De mi közöd van hozzá? Mi dolgod vele neked és nekem?

- Az, hogy egyek vagyunk vele.

- Ugyan! Hol? Miben vagyunk egyek? Miért nem tudok róla?

- Már megint kérdezel. Figyelj! Isten és közöttem állok én. Csak ez a káprázat-én a válaszfal közöttünk. A szegénység, a szenvedés és a halál. Ha sikerül lebontanod, szabad vagy. Ha sikerül lebontanod, Istenné válsz.

- Nem értem.

- Nem is érzed?

- Nem tudom.....lehet.

Az oktalan, céltalan, rejtélyes ujjongásra figyelt önmagában, amely úgy zúgott át lelkének sötét, szakadékos tájain, mint a napkeltét jelző hajnali szél."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

Soha semmi sem baj. Csak figyelj, csak vedd észre. Az már óriási eredmény. Próbáld a dolgokat, reakcióidat kívülről is meglátni. Ne csak másról mondj véleményt, vedd észre saját rezdüléseidet is. Segít Neked. Bejutni belsődbe. Tudd, hogy ami másban nem tetszik, azzal dolgod van. Az a megoldás kulcsa. Foglalkozz vele, azaz figyeld. Magaddal foglalkozz, magadat figyeld! Egyre jobb lesz így. Ne ragaszkodj az elveidhez, a tapasztalatidhoz, bebörtönöznek! Légy nyitott és befogadó! Élj! Éld meg azt, ami van! Ne tagadd le, ne utasítd el! Amíg ezt teszed, kapni fogod. Add meg magad, ne ellenkezz! Ne akarj mindent megoldani aggyal, ésszel. Az nem Te vagy, az az elméd és egód, a kondícináltságod. Ülj le és csak légy, gondolatok, megoldások nélkül. Jól fogod érezni magad, sokkal jobban.

Van egy könyv. Az a címe: Ébredj tudatára, Antoni d. Mello írta. Az is segíthet. Sokat ír a figyelemről.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy új sorozatot indítok. Az elméről fogok írni, mi is az, milyen ereje van, hogy befolyásol minket folyamatosan. Úgy, mint az egóról szóló írásaimban is tettem, ami elém kerül ebben a témában, amit megélek, megtapasztalok az elméről, megosztom Veletek. Hátha segít Nektek is, mint nekem.

Ahogy én magam tapasztalom, az elmémet egy kis élősködőnek nevezném. Hasonlít az egóra, párban járnak. Megjenik és folyton nyomul. Sokszor már csak akkor veszem észre, amikor galibát okozott. Aztán helyre billentem. Lopja az energiám és szomorúságba, akár szenvedésbe hajszol. Mi is ez? Hogy megértsd, az elme leginkább maga a gondolat, gondolatok sorozata logikusan felépítve, maga egy illúzió. Mondok egy egyszerű példát. Valaki megígért Neked valamit, és nem tette meg. Te csak ennek eredményét tapasztalod, de nem beszéltel az illetővel. És akkor jön az elméd és elkezd kitalálni erre az esetre egyféle, de akár több verziót is. Már lehet, hogy eljutottál a gyűlöletig is, annyira felhergelted magad a saját elméd által, pedig még nem tudsz semmit sem arról, hogy miért nem tette meg az ígéretét. Az elme kitalál, az elme kombinál, az elme következtetéseket von le, minősít és így tovább. Terjed, búrjánzik, ural, akár csak egy élősködő. Az ismerősöd meg csak éppen eltörte a lábát, mondjuk, de te már lejátszottad a történetet előre. Ennyi.

Na persze, a mindenapi életben az elme szükséges és hasznos, nélkülözhetetlen "eszköz". Minden ami körülöttünk van, ami megteremtődött belőle indult el, egyszerűen csak érdemes a helyén kezelni, de erről is majd bőven lesz szó, legalább is ez a terv.

Szóval, ilyesmikről fogok irogatni ebben a témában, igyekszem sok gyakorlati példát is hozni Nektek. Az elmédet, akár csak az egódat a figyelmeddel tudod kordában tartani. Figyeld magad, figyeld elméd szokásos hajlamát, hogy visz el Téged a jelenből, akár a múltba, akár a jövőbe, hogy uralja életedet, hogy okoz akár szenvedést és gyötrelmet. Hogy szól a fejedben, folyton-folyvást. Hogy okoz zajt, hogy fáraszt.

"Az elme saját maga helye, és saját magán belül a pokol mennyországát és a mennyország poklát is megteremtheti." Milton

A januári magazinba írt cikkemet osztom meg Veletek szeretettel. Elárulom Nektek, hogy számomra ez a mondat majdhogynem értelmezhetetlen, de valami lett belőle azért.

A beszédem legyen igaz.

Azt gondolom, hogy ez csak annyira lehetséges, amennyire én éppen abban az állapotomban képes vagyok erre. Ugyanis lépten-nyomon hazudunk magunknak, hogy mondanánk így kifelé igazat. Ugyanis sokszor nem könnyű magunknak az igazat bevallani, mert az bizony fájdalmas. Ehhez teljes önfigyelem és őszinteség szükséges. És akkor még az is előfordul, hogy az „olyan jó lenne, ha” miatt húzzuk még a dolgot, hátha jobb lesz. A remény hal meg utoljára, ahogy hallottuk már sokszor és meg kell valljam Nektek, valóban így van.

A beszédem legyen igaz! Az a baj még ezzel, hogy a valóság szavakkal sosem fejezhető ki igazán, amikor már szavakkal próbálunk elmondani valamit, akkor az már mindig csak közelít az igazsághoz, nem lesz ugyanaz.

Az éberség állapotában a szó már meg is szűnik, itt a földi világban csak arra szolgál, hogy meg tudj nyilvánulni és kapcsolatot tudj teremteni a többi emberrel.

Így aztán annyit mondhatok, hogyha figyeled magad és őszinte vagy magadhoz, akkor egyre többször tudod elcsípni magadban a hazugságaidat és egyre kevesebbszer hazudsz kifelé. De ne szomorkodj! Mindig annyira fog ez menni, amennyire képes vagy rá, amilyen tudatállapotban vagy. Így aztán ne haragudj magadra, ha nem sikerül sokszor, majd egyre jobb lesz. A lényeg az önfigyelés és az őszinteség, aztán egyszer csak az éberség is megérkezik.

Az ítéletem legyen tiszta! Hát??

Egyáltalán, miért is kellene ítélkeznem bármi felett is? Semmi és senki felett nem ítélkezhetem. Mindennek megvan az oka, minden olyan, amilyen és minden úgy jó, ahogy van. Csak elfogadni érdemes mindent, ami körülöttünk van és együtt létezni vele. Hisz nem lesz más attól, ha nem fogadjuk el. Tapasztalataink alapján folyton ezt csináljuk, minősítünk és ítélkezünk, éppen a szerint, ahogy mi megéltük ezt a múltban, úgy ahogyan kondicionált minket a külvilág, amilyen hatást gyakorolt ránk. Ha valamire azt mondod, hogy jó azt azért teszed, mert így élted meg eddig, vagy ez a környezet által meghatározott norma. Attól az a valami olyan, amilyen. Másnak például éppen az a rossz. Aztán meg lehet, hogy ahogy változol, amit eddig jónak éltél meg már nem lesz jó. Szóval, hagyd abba az ítélkezést és a minősítést, amennyire csak lehet.

Azáltal, hogy ítélkezel vagy minősítesz, leszűkíted a valóságot, ellenállsz annak, ami van. Fogadd el hát mindig épp azt, ami van körülötted, minél jobban ereszd magad bele a létbe, a létezésbe. Áradj, légy.

Az univerzum határtalan és teljes. Engedd bele magad!

A karácsonyra írt cikkemet olvassátok szeretettel, amit a havi magazinba írtam.

Most nem a hagyományos karácsonyról írok, arról mindent tudunk, mit ünneplünk, miért tartjuk. Egészen máshogy szeretném megközelíteni. Egyénibben, emberi közelségben. Olvastam Hamvas Bélától egy kifejezést, hogy „közvetlen élet”, amely nagyon megtetszett, ebből a szempontból közelítem most meg a karácsonyt.

A Karácsony: egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy megállj egy pillanatra a rohanó életedben és észrevedd a körülötted élőket, a környezetedet, hogy elmerülj a Karácsony nyújtotta varázslatban, magában az életben.

Mert mit is adhat egy karácsonyi ünnep? A külsőségeket tekintve, adhat szépséget a csodálatos karácsonyi fények, díszek látványa által. Adhat jó illatokat, a fenyő, a mézeskalács, a csillagszóró, a finom ételek illata által. Adhat finom ízeket a sok karácsonyi finomság által. Kellemes dallamokat a karácsonyi dalok hallgatása és éneklése által. És adhat simogatást, ölelést a szeretteink által, akivel most valószínű, hogy találkozunk. Minden érzékszervedre hathat. De csak hathat, ha észreveszed. Ha figyelsz, ha elmerülsz benne. Ha észreveszed, hogy a karácsony erről szól igazán, a „közvetlen élet” megtapasztalásának lehetőségéről.

Ha a külső érzékszerveid által kapott ingereket magadba engeded, akkor adhat örömöt, szeretetet, megértést, együttérzést, elfogadást, békét és megnyugvást. Ha észreveszed, és ha magadba engeded! Együtt a kettőt.

Annyi minden nyújthat a karácsony számodra, ha jelen vagy benne! Minden pillanatában, minden illatában, színében, hangjában, ízében és érintésében. Talán ezért van olyan kitüntetett szerepe, mert az általa nyújtott sok-sok lehetőség által átélheted a csodát, hogy létezel, hogy vagy és hogy jó élni.

Ezek az élmények minden nap, minden pillanatban körülvesznek Téged, de nem veszed észre. Csak ritkán szabadulsz fel annyira, hogy önfeledten élvezd az életed. A karácsony felnagyítja, eléd tárja a létezés örömeit, egyszerre teszi eléd az élet szépségeit. Hátha így észreveszed!

Ha elkapod a pillanat varázsát, akkor megnyugszol, akkor kisimulsz, akkor mosolyogsz, és minden gondod eltűnik. Szabad vagy! Ez a jelenlét ereje. És nem csak karácsonykor, hanem bármikor.

Érdemes hát megállni, érdemes figyelni és együtt létezni mindennel, ami körülötted van. Érdemes újra rácsodálkozni a világra, mint tetted ezt gyermekkorodban. Engedd el magad, ne akarj mindent tökéletesen csinálni, ne akarj megfelelni, elég csak lenni. Önmagad lenni. És boldog leszel!

Kívánom, hogy sikerüljön a karácsony adta lehetőséget meglátnod és megtapasztalnod! Így születhetsz újjá, így indulhatsz el azon az úton, ami a Tiéd, csak a Tiéd.

Boldog Karácsonyt!

A csoda mindig veled van, csak nem veszed észre. Mindig vársz valamire, vágysz valamire, pedig a csoda mindig melletted van és körülölel. A csoda: maga az élet, a létezés megélése.

Az ego táplálásának rafinált és fondorlatos módja ez a mondat: "Milyen rendes vagyok!". Szinte érződik belőle, hogy megveregetjük ilyenkor a saját vállunkat és nagyon jó érzés önt el ilyenkor magunk iránt. Teszek, mondok valamit és ettől milyen jó vagyok. Ez az ego drogja, semmi más!

És akkor jöjjön ide néhány példa is, hogy tudd észrevenni. Adok valamit, adományozok valakinek valamit, segítek és ezzel azt adom magamnak, hogy milyen jó vagyok és ez megelégedettséggel tölt el engem. Vagy egyszerűen csak túl kedves, nyájas vagyok valakivel és ezért azt az érzetet nyugtázom magamnak, hogy de rendes vagyok.

Vigyázz, mindez nem azt jelenti, hogy ne adj, hogy ne légy kedves, csak azt, hogy ne ezért az érzésért adj, ne ezért az érzésért legyél jó. Hisz ez csak az egódat táplálja.

De, ha észreveszed, hogy megjelenik ez a jó érzés benned egy jó cselekedeted által, akkor sincs semmi baj, csak vedd észre, nyugtázz, hogy ez az egónak kellett, őt tápláltad. Ne csapd be magad, ne terelj!

Ha nem adsz és ha nem vagy kedves, Te akkor is eredendően jó vagy, jó. Ne felejtsd ezt el! 

Egy idő óta arra bíztatlak Titeket, hogy hallgassatok a szívetekre, ne gondolkodjatok, ne agyaljatok, éljetek ösztönből. Majd aztán rájöttem, hogy érdemes egy picit mélyebben azt kifejtenem, hogy mit is jelent az, amit én ezzel sugallok.

Mindig azt mondják nekünk, azt olvassuk, hogy mi, mint emberi lények itt a földön, azzal emelkedünk ki az élővilágból, hogy megkaptuk a gondolkodás képességét. Az állatok csak ösztönből viselkednek, nem gondolkodnak, nem agyalnak semmin, megélik azt, ami van. Ezért, ha egy ember kiéli az ösztöneit, akkor állatiasnak minősítik érte, így azt gondolom érdemes egy kicsit mélyebben kifejteni, hogy akkor hogy is van ez.

Ehhez a szóhoz, hogy ösztön, sajnos inkább negatív jelzők, negatív érzetek társulnak az emberek fejében, így vagyunk kondicionálva már gyerekkorunk óta. Már a szülők elkezdik a gyerekeket beszűkíteni egy adott társadalmi norma keretei közé, hogyan kell viselkednie, mi illik és mi nem. Van, aki ezt a keretet nagyon szűkre, van aki tágabbra teszi, de keret van. Keret kell is, hisz együtt élünk sokan itt a földön és ehhez bizony szabályokra szükség van. Azaz kulturáltságra szükség van, ezen a folyosón végig kell menni itt mindenkinek. Nyilván persze egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a kulturáltságot milyen mély elnyomás kísér. Mennyire akarja egy szülő gyermekét a saját képére alkotni, mennyire terjeszti ki a hatalmát gyereke felett, mennyire alázza, nyomorítja meg a lelkét. Hisz a gyerek kiszolgáltatottja szülejének, akár tetszik, akár nem, ő a legközvetlenebb olyan személy a gyerek életében, aki hat rá.

A környezetünk által tehát kondicionáltak vagyunk, ki milyen mértékben, az a környezet milyenségétől függ. Ezért viselkedésünket, cselekedeteinket ezek határozzák meg, a múltban megélt tapasztalatok. Ebből cselekszünk, ítélünk, ez határoz meg minket. És mivel ez határoz meg minket, elfedi igazi belső egyéniségünket, önvalónkat. Egy-egy helyzetben a szerint cselekszünk, döntünk, amit ez a kondicionáltság mond nekünk. Nem úgy, ahogy szeretnénk igazán. Elménk, mint személyiségünk őrzője itt közbelép és háttérbe szorítja belső érzetünket. Gyorsan aktivizálódik ilyenkor.

És akkor mi a megoldás? Már gyerekkorban vigyáznunk kell arra, hogy a szabályokon túl ne korlátozzuk le gyermekünk természetét, hagyjuk megélni az ő örömét, még akkor is ha az hangos, furcsa, fárasztó, vagy más mint a miénk. Ő csak egyszerűen jól érzi magát, nevet, futkározik, táncol, jól érzi magát, Ő ilyen. Had élje meg milyenségét, saját érdeklődését, azt, amit szeret csinálni. Hagyjuk meg egyéni szabadságát. Nem szabadosságát, szabadságát. Erről bővebben a Summerhill című könyvben sokat olvashatsz.

De akárhogy is igyekszel, a környezeti hatásokat nem tudod és nem is kell kivédened, nyilván persze nem mindegy mennyire elnyomott és kondicionált felnőtt, mennyire egészséges lelkületű emberré válunk. Minél jobban megnyomorította a környezete az embert, annál nagyobb bátorságra és annál kitartóbb munkára van szüksége ahhoz, hogy a hozott kondicionáltságtól megszabaduljon, ezáltal felszabaduljon. Viszont mindenki képes rá, a lehetőséget erre megkapta.

De hogyan szabadulhatunk fel kondicionáltságunk alól?

Ha elkezdünk természetesek lenni. Azt tenni, ami természetes nekünk. Ha éhesek vagyunk eszünk, amit kívánunk, ha szomjasak vagyunk iszunk, ha aludnánk, alszunk, ha szeretnénk kifejezni az érzéseinket, kifejezzük és így tovább. Nem törődve azzal, hogy mit szól ehhez a külvilág. Nyilván nem fekszünk le az utcán aludni, kulturáltságunk az marad és nyilván kötelességeink is. Viszont, amikor a lehetőség adott, akkor tegyük azt, ami jól esik nekünk.

Ha elkezdünk természetesek lenni, a legnehezebb a félelmeinket leküzdeni. De érdemes, mert ettől egyre inkább felszabadulunk. Egyszerűen csak azt tesszük mindig, ami számunkra természetes. Nem azért nem eszünk húst, mert azt mondják, hogy nem egészséges, hanem azért, mert természetes módon nem kívánjuk. Ha meg kívánjuk, együk meg. És ez a viselkedésünk vegye át a vezető szerepet életünkben, hogy éljük meg azt, ami számunkra természetes és jó, ne azt, amit az elménk, a kondicionáltságunk mond, amit a külső környezet diktál. Hesegessük el azt, az a korlátunk, vállaljuk bátran a belső érzeteinket, ne számítson az, hogy mit mondanak rólunk.

Egyszer elkezdett az motoszkálni a fejemben, hogy nem jó „tudatosnak” lenni. Ki is fejeztem ezt. Azt éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel. Éreztem, hogy az a nagy „tudatosságom”, millió dologban lekorlátoz, megbénít. Feszültté tesz. És bizony annak a viselkedésemnek akkor régen semmi köze sem volt a tudatossághoz, csak én azt hittem, hogy tudatos voltam. Nem tudatos voltam akkor, hanem kondicionált. Tudálékos, okoskodó és elmeirányított kis gépecske, sok-sok felhalmozott ismerettel, hogy mit hogy, és mit hogy nem kell csinálni. Közben már alig-alig voltam természetes és ezt a feszültséget éreztem. Ez buggyant ki akkor belőlem.

Érdemes megadnod magad, érdemes eldobni az „agyalást”, hisz tévútra visz, fájdalmakat, szenvedést okoz, akár betegséget is, például egy félelem miatt visszafojtott érzés által.

És ahogy már írtam Nektek a kondicionáltságunk összessége, az amit kaptunk, az az egónk. Sokat írtam már Nektek erről. Az egóról. Az nem te vagy, az egy „énutánzat”. Aki helyetted cselekszik, megsértődik, aki rángat, aki kéri jussát. Amíg hagyod, így lesz. Amíg nem veszed észre, ural. Minél többet észreveszed, úgy veszít erejéből. Minél többet észreveszed, azáltal a jelent éled és nem a múltat és a jövőt. A figyelmed a jelen pillanatba visz. …és folytathatnám itt reggelig a mondókámat, mert ez a lényeg, semmi más….és tudod miért teszem, azért hogy Neked is jobb legyen, csak ezért. Egyszerűen csak szeretném, ha minél több ember jól érezné magát, ha felszabadulhatna saját egója, azaz a kondicionáltsága alól.

De ha csak már azt megpróbálod, hogy egyre természetesebb légy, azzal is sokkal szabadabb leszel. Próbáld ki és meg fogod tapasztalni.

A magazinban megjelent új cikkem a megbocsátásról szól. Hálás téma. Igazából, ha jól élsz, ha már megtaláltad önmagad, erre már semmi szükség, hisz már nem fogsz haragudni senkire, mert nem azonosulsz más emberek gondolataival, cselekedeteivel, nem hatnak Rád. Ha nem haragszol, nincs mit megbocsátani. De addig is, amíg megtalálod igazi önvalód, segítségedre lehet egy más nézőpont, más, amit eddig megszoktál. Igazából csak figyelned kell magad, az mindenre elég lesz.  

Megbocsátás

Ez valahogy nagyon nehezen megy nekünk. Megbocsátani. Na, nem azért, mert a „bocsánat” kimondása olyan nagydolog lenne, bár valakinek az sem könnyű, hanem azért, mert nagyon sokszor nem őszinte vagy nem valós. Még az is lehet, hogy aki kimondja, akkor őszintén gondolja és még úgy is érzi, de aztán mégsem sikerül. Mintha maradna valami bennünk. Nehezen megy ez nekünk. De miért van ez így?

Mivel a facebokk-on nagy "élet" zajlik, gondoltam veszek onnan is példát. Az egónak fantasztikus terepet ad ez a közösségi oldal, igazán ki tudja ott élni magát és nap mint nap, sőt óráról-órára gyüjtheti be táplálékát. Hogyan is?

Például kiírsz egy klassz idézetet. Mi is játszódik közben le a fejedben? Vajon, ha elolvassák mit gondolnak rólam. Ez motivál. El fogják egy páran olvasni és biztos azt fogják rólad gondolni, hogy milyen klassz vagy. Rögtön adsz az egónak. Vagy csak szuper, jól sikerült képeket raksz ki magadról, hogy lássák milyen jól nézel ki. Újabb táplálék az egónak. És ez így megy ott fenn, a közösségi oldalakon folyamatosan. "Drogozunk." Megerősítésekre vágyunk, arra, hogy jók vagyunk. És ez elvarázsol minket. Ráadásul így könnyebb, mint face to face, ahol kevesebb elismerésben lehet részünk, sőt negatív visszajelzést is kaphatsz.

Ha őszinte vagy, igazán őszinte, akkor nem tagadsz. És ha ezt csinálod, nincs semmi baj, elég az is, hogy elismered és máskor is felismered, ha ezt érzed. Csak vedd észre. annyi elég, az segít.

Bizony nem kellene megerősítés ahhoz, hogy tudjuk, hogy valójában jók vagyunk, mert mindannyian azok vagyunk. Jók, egyediek, értékesek!

Egy olyan példát hozok, ami általános, mindenki ezt éli át ebben a szituban és a megfelelési kényszerünkhöz kapcsolódik.

Nem várt vendég csöppen be hozzánk. Nagyon szeretjük, örülünk Neki, de mégis az első reakciónk az, hogy elnézést kérünk tőle, hogy egy kis rendetlenség van, esetleg kosz, meg nem vártuk és akkor még ki tudja éppen miért, ugyanis meg akarunk Neki felelni. Miért is? Szeretnénk a szemében jók lenni, pedánsak, szeretnénk jó benyomást kelteni rá. Meg akarunk Neki felelni. Kell az egónak az elismerés. Na és hát ha jönnek a dicséretek, hogy de klassz a lakásod, meg ez meg az, az persze a mennyei gyönyör tud lenni. Igaz? 

És persze ez számos, az élet minden területén megnyilvánul, hogy meg akarunk felelni a külvilágnak. Pedig nem kellene. Kizárólag magunknak, akik mi vagyunk.

A hét elején fogalmazódott meg bennem egy nagyon fontos felismerés, mélységében, mert eddig is hangoztattam, de nem tükrözte a valóságot. Ez az, hogy egyetlen hűség fontos az életben, az önmagunkhoz való hűség. Ha önmagunkhoz hűek maradunk életünk során, akkor mindig boldogok leszünk. A kulcs ebben a felismerésben, az önmagunkhoz-ban van. Ki is önmagunk? Tényleg azok vagyunk-e akiknek gondoljuk magunkat, vagy ez az ego, az énutánzatunk, akinek meg akarunk felelni. Hát ez a lényeg. Mert még, ha nem találtuk meg önmagunkat, akkor számos viselkedésünk kényszeres lesz, amit a múltunkból hoztunk. Ezért először találd meg önmagad, ami sok-sok figyelemmel sikerül, és utána maradj hű hozzá.

Addig is, hallgass a megérzéseidre, a belső érzeteidre! Ha valahol nem érzed magad jól, hagyd ott, ha valahová nem szeretnél menni, ne menj és stb. és stb.....