"Ma már tudjuk: sem az Úristen haragjától, sem a csillagoktól nem kell félnünk. Az ember az, aki saját megsemmisülését előidézi. Ahogy Füst Milán írja: "Saját sorsunk kíméletlen ítéletvégrehajtói vagyunk."

Amitől jelenleg tartunk, az nem a tragédia - hanem a katasztrófa. A tragédia fájdalmas, de értelmes aktus. Az ember megtisztul benne s magasabb, fényesebb létkörbe jut. A katasztrófa azonban - mind az egyének, mind a közösségek életében - nem más, mint az elodázott katarzisok esztelen és szörnyű következménye. Amit az emberek nem hajlandók belülről megoldani: az kívülről rájuk szakad. Ez a katasztrófa.

Ezt a kézenfekvő igazságot nem vagyunk hajlandóak fölismerni.

Ezért engedd meg, hogy egy irodalmi példával megvilágítsam. Az újkori irodalomban Csehov volt az első, aki a katarzisképtelen embert színpadra vitte. Hősei mind vágyódnak valamire, terveznek, reménykednek, töprengenek - de mivel a katarzisig nem jutnak el: nem történik velük semmi. Csak hervadoznak, és isznak, és panaszkodnak, és tűnődnek, és elmúlnak. Életük nem eseménytelen, csak lényegtelen. Önkörükben forognak, mint a búgócsiga, s vigyáznak, hogy röppályájukról ne térjenek le. Ezt csakis úgy tudják elérni, hogy érzelmeik és gondolataik intenzitását nem hevítik forráspontig. Önmagugat langymelegen tartják, tesznek-vesznek, unatkoznak, beszélgetnek - s amitől állandóan gyötrődnek, éppen az, hogy nem történik velük semmi. Kínlódásuk terméketlen.

Ha összeveted őket Shakespeare alakjaival, rájössz, hogy még a szavaik is mást jelentenek: az akarat Shakespeare-nél sorsformáló erő, itt erőtlen szándék; a szerelem pusztító örvény, itt örökös sóvárgás; a gyűlölet gyilkos hatalom, itt inkább utálat; a vágy mindenkin átgázoló, megvalósulásra törő energia, itt keserű nosztalgia s végtelenségig eltűrt, kielégítetlen éhség. Ha két Shakespeare-hős összevesz: azonnal kardot ránt. Csehov hősei csak kölcsönös vádolgatás határáig jutnak, azt is inkább részegen teszik, s ha netán fegyvert ragadnak, azzal csakis önmagukat pusztítják el. Shakespeare szereplői nyíltan kimondják, amit gondolnak. Csehov figuráinak valódi szándéka a szöveg alá szorul. Ha meg akarod ismerni őket, nem arra kell figyelned, amit kimondanak, hanem arra, amit elhallgatnak. Valójában nem is egymással beszélnek, hanem önmagukat mondják önmaguknak. Életük valódi drámája a drámára való teljes képtelenség."

Részlet: Müller Péter: Kígyó és kereszt

Sokszor vagyunk azok, ha elolvasod, biztos ráismersz. Én igen. 

http://www.life.hu/sztarszerzok/20131104-muller-peter-heti-utravalojaban-a-banat-elengedeserol-beszel.html

Búcsúzóul Müller Péter: Isten bohócai című könyvétől, egy utolsó részletet osztok meg Veletek. Érdemes olvasni a sorok között, akár többször is. Számomra hihetetlen módon írja le a lét lényegét, a boldogság kulcsát.

"Az örökké nem azt jelenti, hogy sokáig...Az nem nagyon-nagyon hosszú idő, hanem a nincs idő!.....Nem száz és ezer és millió év...hanem a nincs-év, nincs-elmúlás és nincs-születés....Csak a VAN van! .....Olyan bután pislogtok, mint a kofferok a vámhivatalban.. Nos, képzeljétek el, hogy van az égen egy lyuk. Alatta van az Idő - vagyis a mulandóság - de fölötte nincs. Ha kidugjátok ezen a lyukon a fejeteket, máris az Örökkévalóságban vagytok. Egész más itt a levegő. Nincsenek felhők. Csakis öröm van. Acélkék színű. Mint ez a frakk-kabátom. Végtelen, üvegtiszta fényesség. Ha van rajtad karóra, itt eltűnik róla a mutató. Nem emlékszel semmire, és nem vársz semmit, mert olyan maradéktalanul boldog vagy, hogy nem hiányzik semmi....De abba a pillanatban, ha visszaesel a lyukon, belepottyansz újra az Időbe; újra ketyegni kezd az órád, újra boldogtalan leszel, és minden vágyad újra várakozólistára kerül...

Az örökkévalóság: tudatállapot.

No, most, ha azt kérdezitek, hogyan lehet odajutni?

Úgy, hogy -

A FÉLELMET ÉS A VÁGYAT, A SÓVÁRGÁST ÉS A REMÉNYT, A SZORONGÁST ÉS A KÖZÖNYT ÁTVARÁZSOLOD MUZSIKÁVÁ ÉS KÖLTÉSZETTÉ. TÁNCODBAN MEGSZŰNIK AZ ÉN ÉS TE, MINT EGY KÖZÖS ÁLOMBAN, EGGYÉ OLVADSZ A PÁRODDAL. EBBEN AZ ÁLLAPOTBAN MEGMARADNI CSAK ADDIG LEHET, MÍG AZ ÖNFELEDTSÉG MÁMORÁBAN ÉLSZ.

Azt kérded utána mi történik? Visszaesel pajtikám, a lyukon. S kezdődik elölről az egész. Újra félsz, újra szorongsz, újra sóvárogsz, újra a jövőt kémleled, s azt kérded, "mikor"?

No mármost, mit tegyünk mi , bohócok? Ez nagy kérdés! mert ugyebár mi is benne vagyunk abban a slamasztikában, amit a civilek "valóságnak" neveznek. Mit tegyünk?

Igyekezzünk muzsikává átvarázsolni életünk minden percét és óráját. Magától az élet nem szép! Azt meg kell csinálni. A "poézis" azt jelenti: elkészíteni. Az életünket meg kell művelni, poverelli! A "művészet" az "művi" - ezért mi életművészek vagyunk. Tudjuk, hogy ami nem emelkedik, az zuhan. S ezért igyekszünk az életet megemelni. Főleg önmagunkat, akár a saját hajunknál fogva."

Félelem, félelem. Sokat írok róla, nem véletlenül. Úgy gondolom, hogy az élet megélésének legnagyobb gátja, minden baj okozója, betegségek előidézője. Minden korlátunkat a félelem építi fel, az egyszer már megélt "rossz" tapasztalat, illetve a jövőtől való rettegés által. Láttam egy nagyon különleges és mély filmet nemrég és abban elhangzott egy nagyon fontos gondolat, valahogy így szólt: a félelem beteggé teszi a lelket. Olyan egyszerűen hangzott el és pont így vált nagyon méllyé. És sajnos ez így igaz. És bizony a félelem miatt nem vagyunk szabadok, az zár be minket, ez a mi börtönünk, nem más.

És mivel győzhető le? Csak bátorsággal, amit mindenki csak magából tud meríteni, az kívülről nem adható. Ha nem szeretnél tovább rabságban élni, ha szeretnél szeretetben élni, akkor érdemes bátran elindulni, akár szép lassan lépkedve, hogy rátalálj saját utadra. Ha nem megy rögtön, nem baj, de próbáld meg, amikor csak lehet. Ez már az igazi belső utazás első lépései. A félelmeinkkel szembe menni, ösztöneikre, szívünkre hallgatva bátran cselekedni, vállalni a megéléssel járó kockázatot, ami fájdalmat is okozhat. De csak így találkozhatsz össze igaz valóddal, ismerheted meg önmagad, hogy valójában ki is vagy.

"És merj gyermekké változni - hogy Tiéd legyen a mennyek országa" (Müller Péter) és ide kapcsolódik még, amit már a félelem legyőzéséről írtam, itt megtalálod: http://arielsziv.blog.hu/2012/01/12/a_felelem_legyozese

És akkor még pár gondolatot megosztok Veletek.....

"Mi azt szoktuk mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. Szó sincs róla. A szeretet ellentéte a félelem. A félelem az, ami meggátol engem önmagam áradásában, amely zárttá tesz, védekező alapállásúvá, s nem elárasztóvá." Biegelbauer Pál

"Nem azért küldtelek Benneteket a sötétbe, hogy rémet, kémet vagy bármiféle titkos ügynököt találjatok, mert azok nem ott vannak, hanem belénk vannak építve. A nevük: félelem és rettegés.

Az volt a szándékom, hogy féljetek. Szorongjatok. Rettegjetek. - De miért, Mester? - Mert ez az életünk alaphangja, Ariel. Manapság az "élni" azt jelenti, sötétségben élni. Ez ilyen. Nemcsak a cirkusz - a lelkünk is ilyen. Fényes nappal is. Ez az érzés a mai ember alapérzése. Félünk. Ebből kell kiindulni. Ebből a szorongásból szabadít meg bennünket a tánc! A tánc nem egyéb, mint tűzcsiholás a sötétségben. Szabadulóművészet. Ma élni azt jelenti, hogy a pokolban élni. Kis szünetet tartott, majd így folytatta: - Őszintén beszélek, barátaim! Gondolom, elég erősek vagytok már az igazsághoz. Én előbb-utóbb átlépek a szellemi hazámba, de ti még itt maradtok a holnaptól való rettegés birodalmában, melyben a legnagyobb elővigyázatosságra lesz szükségetek." Müller Péter: Isten bohócai

Merülj bele az életbe, hogy szabad lehess! Másként nem fog menni, csak szólok. És ehhez semmi másra nincs szükséged: csak bátorságra! A félelmeid leküzdésére! De csak az első lépés nehéz, utána egyre könnyebb lesz. Erre bíztatlak! 

Részletek: Müller Péter: Isten bohócai című könyvéből

KÉTFAJTA BOHÓC VAN. AZ EGYIK MÁSOKAT MULATTAT. A MÁSIK: ÖNMAGÁT.

Az első nem szabad.

Úgy él, mint egy jó magaviseletű fegyenc: este héttől tízig, az előadás idejére eltávozást kap. A szorongó bohóc fél az élettől. Néha pánikbeteg vagy mélyen depressziós. Nem is titkolja. Hozzátartozói gyakran látják odahaza rosszkedvűnek, hacsak nem komédiázik előttük is. Ami iszonyúan fárasztó. Állandóan önvédelemben élni? Képzeljétek el milyen nehéz lehet?

De ne feledjétek, hogy közöttük vannak a színház- és cirkusztörténet nagy mulattatói! Mert este, amikor kifestik magukat, várja őket a nagyérdemű publikum, és széttárt karokkal, röhögve rohannak be a porondra, mert a közönség és a játék feldobja őket. Szeretik a sikert, imádnak másokat szórakoztatni, főleg azt, hogy végre megkapják a közönségtől a legdrágább kincset, amit nem kaptak meg önmaguktól: a szeretetet.

Bármit megtesznek csak szeressék őket. A szomorú bohócot a humora miatt szeretik. Ebben van szeretetreméltósága, de gyógyíthatatlan szomorúsága is. Mert az előadás után, amikor kialszanak a fények, a lelke káosza újra visszatér. Nyugtalanul alszik. És retteg, hogy bekövetkezik az, ami sajnos a mi életünkben bekövetkezett: hogy nem lesz cirkusz tőbbé! És akkor magára marad.

Ezek a mostohatestvéreink, akik másokat mulattatnak. De én nem erre tanítalak benneteket! Én arra nevellek, sőt, bűvöllek benneteket, hogy ti ne másokat, hanem...ÖNMAGATOKAT MULATTASSÁTOK!

Ássatok le az öröm forrásáig, s mint a gejzír, fakadjon föl lelketekből a szabadság! Fürödjetek benne, mert az örökké buzog. Akkor is, ha nincs cirkusz. Ha tél van, hóvihar, áradás vagy világvége: a forrás mindig buzog. Akkor is ha nem jár arra senki.

Kár a többieknek, ha nem fürödnek a derűtökben, de attól az még Derű, s úgy lebegtek benne, mint egy elsüllyeszthetetlen mentőcsónakban.

Onnan kezdve, hogy meghal bennetek a halál: a szüntelen öröm állapotába kerültök! És nem kell mókázni többé, mert az élet egy nagy Játék!"

"A lélek gyárilag, ahogy kikerült a Teremtő műhelyéből, örömre van hangolva. Alapjáraton a lélek örül. Boldog, hogy van. De amikor testet ölt, lezuhan. Elveszti szabad lebegését és üvölteni kezd. "Jaj, anyám, hogy kerültem én ide?" Attól a pillanattól kezdve hadjáratot indítunk az öröm visszaszerzéséért. Vagyis szabadságunkért."

"Igazi természeted Isteni és erős. Ami gyengeség benned, az téves gondolat, rossz lelki megszokás és nem valódi érzés."

Müller Péter

Oly szép és oly igaz, bízz ebben! Köszönöm Müller Péternek!