"...az ember a hatalom kulcsa: a kötés vagy az oldás tűzpontja. Mert lényének kis világegyetemében a lét valamennyi lehetősége benne rejlett. Animális teste állati módon fajtalankodott, szaporodott, salakot termelt, létfenntartásáért könyörtelenül gyilkolt, s az ő életét is kiolthatta bármelyik halandó, mint a rőzselángot. Érzés- és ösztönvilágát indulatok, démoni szenvedélyek, névtelen szorongások és heves hatalomvágy uralták. De természetbe szőtt tudata öntudattá tágult. Eszméletében mitikus múltjának képei derengtek. A jelenségek eredetét kutatta. tudott nevetni, sírni és ítélni önmaga fölött. Nemi és érzelmi éhsége mellé sajátos hiányérzet: Istenszomj társult. A sejtelem, hogy a látható jelenségek mögött láthatatlan okok rejlenek, leküzdhetetlen ingerré lett benne. Agyában anyagon túli kérdések zajlottak. Figyelme a csillagok felé fordult. Bálványokat épített, és rombolt. Kezdte átformálni maga körül a világot - ahogyan a teremtő mágusok tették egykor. De kifelé terjeszkedő, burjánzó tevékenysége egyre távolította a másik lénytől. A másik lénnyel való kiegészüléstől. A névtelenné dermedt félelem, a gyűlölködő széthúzás és a búskomor kétely elzárta az egyedüli megoldástól...."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"- A legnagyobb büntetés a szegénység, ugye?

- Büntetés? Én másképp nevezném. Próbatételnek talán, amely után bukás vagy megvilágosodás következik. A szegénység az embert szembeállítja a világgal, lemezteleníti, elevenen megnyúzza, jéggel veri, tűzzel égeti, hogy kiderüljön, mi marad meg belőle. A legtöbbje hamuvá válik. De nagy néha, igen igen ritkán, a rothadó salak között felragyog egy mag, amelyhez sem hideg, sem meleg, sem sötétség vagy halál nem férhet hozzá. Nem árhat neki. Nem pusztíthatja el többé....

- Az az egész, amit elmondtál, nekem nagyon kegyetlennek tűnik - mondta hevesen. - Ki csinálja ezt így? Ki rendezi? Ki okozza, hogy hozzáférhetetlen mag körül annyira fájjon az embernek ez a véres, rothadó salak? Van-e egyáltalán valaki vagy valami, ami értelmesen irányítja ezt az őrült zűrzavart? És ha van, ha a mi akaratunk ellenére is élni kényszerít bennünket, miért büntet érte nyomorral, elmebajjal, bénulással és ....

- Erre a kérdésre így nem lehet felelni. A dolgok megfejtése nem miért és nem az azért. Az élet, minden bonyolultságával együtt, megszüntethetetlen tény.

- Te hiszel Istenben?

- Igen.

- Hogyan találsz mentséget neki?

- Úgy, hogy minden rosszat múló káprázatnak látok, s egyedül Istent tudom valóságnak. A káprázat elmúlik, ahogyan az álomképek szertefoszlanak, ha az álmodóban megszűnnek az ingerek, amelyek a vágyképeket termelik. Isten azonban örök.

- De mi közöd van hozzá? Mi dolgod vele neked és nekem?

- Az, hogy egyek vagyunk vele.

- Ugyan! Hol? Miben vagyunk egyek? Miért nem tudok róla?

- Már megint kérdezel. Figyelj! Isten és közöttem állok én. Csak ez a káprázat-én a válaszfal közöttünk. A szegénység, a szenvedés és a halál. Ha sikerül lebontanod, szabad vagy. Ha sikerül lebontanod, Istenné válsz.

- Nem értem.

- Nem is érzed?

- Nem tudom.....lehet.

Az oktalan, céltalan, rejtélyes ujjongásra figyelt önmagában, amely úgy zúgott át lelkének sötét, szakadékos tájain, mint a napkeltét jelző hajnali szél."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

Reményik Sándor: Kegyelem


Először sírsz,
Azután átkozódsz,
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S át a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, minden hiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától megnyílik az ég.
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
S akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled.
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed, a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar.
Akkor – magától – minden elcsitul.
Akkor – magától – éled a remény,
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

mivel? Isteni kegyelemből, ahogy az előző bejegyzésben olvashattad. Mikor kaphatjuk meg? Akarással nem, küzdéssel nem, ha szeretnéd nem. Miért is? Mert ilyenkor az egód akarja, pont az, amit el kellene hagynod, hagynod kellene, hogy meghaljon. 

Minden, amit gondolsz, minden amit aggyal akarsz megoldani, az egódat jelenti. Ezért nehéz. Mert úgy gondolod, hogy ezért vagy Te, aki vagy, a gondolataid által. Pedig az csak forma, jön és megy. Nem, Te nem a gondolatid által vagy, az vagy, aki észreveszi a gondoltakat. Ezért ha nem kapaszkodsz a gondolatokba, a józan észbe, elengeded azt, nem tulajdonítasz nagy jelentőséget neki, akkor sikerülhet. Ehhez alázat kell. Feladni személyiségedet, tapasztalatidat, gondolataidat.

"Mert Isten csak az ilyen teljes mélyponton, az önfeladó magány infernójában tud megjelenni."
Szepes Mária: Raguel hét tanítványa