Szeretettel ajánlom ezt a írást és hálásan köszönöm az írójának!

http://csillagmag.hu/irasok/a-szabadsag-utjaban/

Ezt a témát kaptuk erre a hónapra a magazintól. Megírtam én is, adom Nektek. Először nem örültem neki, fogalmam sem volt mit írhatnék erről, hisz épp azon dolgozom, hogy ne álmodozzak, ne reméljek semmit és tessék. Ez lett belőle, fogadjátok szeretettel! 

Az idő fogságában.....

Álmok. Hmm…. Az idő dimenziójában nincs olyan ember, akinek ne lennének álmai, vágyai, amiket szeretne megkapni, valami, amit szeretne megvalósítani. Szinte mindig vágyunk valamire. Bőségre, pénzre, boldogságra, szinte állandóan hiányérzetünk van. Valamiért mindig elégedetlenek vagyunk. Hol ez hiányzik, hol az. Ettől boldogtalanok vagyunk.

Vannak olyan álmok is, melyek önmaguktól bukkannak felszínre, egy-egy önfeledt pillanat után, amikor azt éreztük, hogy de jó volt. És vágyunk rá, hogy újra megélhessük. Az ilyen álmok sokszor kísérnek minket, időnként fel-fel bukkannak.

Így van ez a hivatásunk esetén is. Hisz mindenkinek vannak olyan cselekedetei, amit ha végeznek, az olyan jó érzéssel tölti el őket, felszabadultak lesznek, szárnyalnak tőle. Például, mondjuk szeretnek táncolni, irogatni, kézműveskedni, zenélni, rajzolni vagy éppen sütni. De bármi is legyen az, jó csinálni. Örömöt ad! Kiteljesednek általa!

Ilyen álma mindenkinek van. De sokszor a környezetünk elnyomja ezt bennünk, főleg a szülői nevelés által kerül feledésbe. Például amikor egy szülő a saját elképzelési szerint, akár a saját álmai szerint terelgeti gyerekét és nem az a fontos, hogy a gyerek mit szeretne igazán. Nem hagyja, hogy kialakuljon saját érdeklődése, legyen az bármilyen ok. Például fiam, abból nem lehet manapság megélni. Ilyen és hasonló érvek hangzanak el a szülők szájából és bizony a gyerek ezt el is fogadja és ezzel oda is a saját érdeklődése. Esetleg majd hobby formában jelenik meg később.

Pedig, ha hagyjuk, akkor természetes módon mindenkiben kialakul az az önmagából fakadó kreativitás, amit szeret csinálni, ami jó neki. De mi van, ha nem hagytuk, így nem is tudjuk, fogalmunk sincs róla, mi az, amivel foglalkoznánk. Ilyenkor kell a szívünkre hallgatni, ilyenkor kell feleleveníteni azokat az önfeledt pillanatokat, amelyekben jól éreztük magunkat egy-egy tevékenység kapcsán. Ha nem találunk ilyeneket, akkor figyelnünk kell magunkra, mi az, ami lázba hoz, mi az, ami nagyon érdekel minket. És elindulni és csak úgy csinálni szívből, önfeledten. Ebben az állapotban már nincs idő, ha önfeledt vagy, megszűnsz lenni, elmosódnak a határok. Ezért, hallgass a szívedre! Az vagy igazán. Ne akarj megfelelni senkinek, se a szüleidnek, se a társadnak, senkinek se, csak éld meg a pillanatot.

Ha kilépünk az idő dimenziójából,

akkor az időtlenségben, azaz a jelenben élünk. A jelenben ellenállás nélkül elfogadjuk azt, ami van. Nem nézünk a jövőbe, nem rágódunk a múlton, csak természetes módon létezünk. Ha ez sikerül, akkor nem álmodozunk a jövőről, nem hiányzik semmi, nyugodtak és békésen vagyunk, nincsenek vágyaink.

Ha valamire vágysz, akkor elégedetlen vagy a jelennel és reménykedsz benne, hogy másképp lesz. Ezzel megjelenik a remény. És akkor, ahogy Osho írja:

„a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció..

.. ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…”

Remény nélkül élni. Nem könnyű, tudom, én is sokszor a csapdájába esem, azaz ellenálok a jelennek, ellenálok annak, ami éppen van. Az elmém és egóm kerekedik ekkor felül, és már amikor a becsapódik a csalódás és az azt kísérő fájdalom, akkor eszmélek, hogy ezt az állapotot én okoztam saját magamnak, nem vitás.

Az idő dimenziójából ki lehet lépni, csak döntés kérdése.  Figyelve, tudatosan. Reaktív mintáink még egy darabig kísértenek, de érdemes odafigyelni, csökkennek és elmúlnak majd, a jelenlét természetes állapottá válik.

De akkor mi a helyzet a teremtéssel? –feltehetjük a kérdést. A jelenlét állapotában, nyitottá, éberré válsz. Megéled azt, ami van. Természetes módon létezel és áradsz, együtt az univerzummal, a megoldás magából a helyzetből fog előemelkedni. Belső világod elkezd megteremtődni külső világodban is, azzá válik, ami vagy.

„Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belső ellenállás megszűnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat.”

Eckhart Tolle: Új föld

Egy idő óta arra bíztatlak Titeket, hogy hallgassatok a szívetekre, ne gondolkodjatok, ne agyaljatok, éljetek ösztönből. Majd aztán rájöttem, hogy érdemes egy picit mélyebben azt kifejtenem, hogy mit is jelent az, amit én ezzel sugallok.

Mindig azt mondják nekünk, azt olvassuk, hogy mi, mint emberi lények itt a földön, azzal emelkedünk ki az élővilágból, hogy megkaptuk a gondolkodás képességét. Az állatok csak ösztönből viselkednek, nem gondolkodnak, nem agyalnak semmin, megélik azt, ami van. Ezért, ha egy ember kiéli az ösztöneit, akkor állatiasnak minősítik érte, így azt gondolom érdemes egy kicsit mélyebben kifejteni, hogy akkor hogy is van ez.

Ehhez a szóhoz, hogy ösztön, sajnos inkább negatív jelzők, negatív érzetek társulnak az emberek fejében, így vagyunk kondicionálva már gyerekkorunk óta. Már a szülők elkezdik a gyerekeket beszűkíteni egy adott társadalmi norma keretei közé, hogyan kell viselkednie, mi illik és mi nem. Van, aki ezt a keretet nagyon szűkre, van aki tágabbra teszi, de keret van. Keret kell is, hisz együtt élünk sokan itt a földön és ehhez bizony szabályokra szükség van. Azaz kulturáltságra szükség van, ezen a folyosón végig kell menni itt mindenkinek. Nyilván persze egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a kulturáltságot milyen mély elnyomás kísér. Mennyire akarja egy szülő gyermekét a saját képére alkotni, mennyire terjeszti ki a hatalmát gyereke felett, mennyire alázza, nyomorítja meg a lelkét. Hisz a gyerek kiszolgáltatottja szülejének, akár tetszik, akár nem, ő a legközvetlenebb olyan személy a gyerek életében, aki hat rá.

A környezetünk által tehát kondicionáltak vagyunk, ki milyen mértékben, az a környezet milyenségétől függ. Ezért viselkedésünket, cselekedeteinket ezek határozzák meg, a múltban megélt tapasztalatok. Ebből cselekszünk, ítélünk, ez határoz meg minket. És mivel ez határoz meg minket, elfedi igazi belső egyéniségünket, önvalónkat. Egy-egy helyzetben a szerint cselekszünk, döntünk, amit ez a kondicionáltság mond nekünk. Nem úgy, ahogy szeretnénk igazán. Elménk, mint személyiségünk őrzője itt közbelép és háttérbe szorítja belső érzetünket. Gyorsan aktivizálódik ilyenkor.

És akkor mi a megoldás? Már gyerekkorban vigyáznunk kell arra, hogy a szabályokon túl ne korlátozzuk le gyermekünk természetét, hagyjuk megélni az ő örömét, még akkor is ha az hangos, furcsa, fárasztó, vagy más mint a miénk. Ő csak egyszerűen jól érzi magát, nevet, futkározik, táncol, jól érzi magát, Ő ilyen. Had élje meg milyenségét, saját érdeklődését, azt, amit szeret csinálni. Hagyjuk meg egyéni szabadságát. Nem szabadosságát, szabadságát. Erről bővebben a Summerhill című könyvben sokat olvashatsz.

De akárhogy is igyekszel, a környezeti hatásokat nem tudod és nem is kell kivédened, nyilván persze nem mindegy mennyire elnyomott és kondicionált felnőtt, mennyire egészséges lelkületű emberré válunk. Minél jobban megnyomorította a környezete az embert, annál nagyobb bátorságra és annál kitartóbb munkára van szüksége ahhoz, hogy a hozott kondicionáltságtól megszabaduljon, ezáltal felszabaduljon. Viszont mindenki képes rá, a lehetőséget erre megkapta.

De hogyan szabadulhatunk fel kondicionáltságunk alól?

Ha elkezdünk természetesek lenni. Azt tenni, ami természetes nekünk. Ha éhesek vagyunk eszünk, amit kívánunk, ha szomjasak vagyunk iszunk, ha aludnánk, alszunk, ha szeretnénk kifejezni az érzéseinket, kifejezzük és így tovább. Nem törődve azzal, hogy mit szól ehhez a külvilág. Nyilván nem fekszünk le az utcán aludni, kulturáltságunk az marad és nyilván kötelességeink is. Viszont, amikor a lehetőség adott, akkor tegyük azt, ami jól esik nekünk.

Ha elkezdünk természetesek lenni, a legnehezebb a félelmeinket leküzdeni. De érdemes, mert ettől egyre inkább felszabadulunk. Egyszerűen csak azt tesszük mindig, ami számunkra természetes. Nem azért nem eszünk húst, mert azt mondják, hogy nem egészséges, hanem azért, mert természetes módon nem kívánjuk. Ha meg kívánjuk, együk meg. És ez a viselkedésünk vegye át a vezető szerepet életünkben, hogy éljük meg azt, ami számunkra természetes és jó, ne azt, amit az elménk, a kondicionáltságunk mond, amit a külső környezet diktál. Hesegessük el azt, az a korlátunk, vállaljuk bátran a belső érzeteinket, ne számítson az, hogy mit mondanak rólunk.

Egyszer elkezdett az motoszkálni a fejemben, hogy nem jó „tudatosnak” lenni. Ki is fejeztem ezt. Azt éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel. Éreztem, hogy az a nagy „tudatosságom”, millió dologban lekorlátoz, megbénít. Feszültté tesz. És bizony annak a viselkedésemnek akkor régen semmi köze sem volt a tudatossághoz, csak én azt hittem, hogy tudatos voltam. Nem tudatos voltam akkor, hanem kondicionált. Tudálékos, okoskodó és elmeirányított kis gépecske, sok-sok felhalmozott ismerettel, hogy mit hogy, és mit hogy nem kell csinálni. Közben már alig-alig voltam természetes és ezt a feszültséget éreztem. Ez buggyant ki akkor belőlem.

Érdemes megadnod magad, érdemes eldobni az „agyalást”, hisz tévútra visz, fájdalmakat, szenvedést okoz, akár betegséget is, például egy félelem miatt visszafojtott érzés által.

És ahogy már írtam Nektek a kondicionáltságunk összessége, az amit kaptunk, az az egónk. Sokat írtam már Nektek erről. Az egóról. Az nem te vagy, az egy „énutánzat”. Aki helyetted cselekszik, megsértődik, aki rángat, aki kéri jussát. Amíg hagyod, így lesz. Amíg nem veszed észre, ural. Minél többet észreveszed, úgy veszít erejéből. Minél többet észreveszed, azáltal a jelent éled és nem a múltat és a jövőt. A figyelmed a jelen pillanatba visz. …és folytathatnám itt reggelig a mondókámat, mert ez a lényeg, semmi más….és tudod miért teszem, azért hogy Neked is jobb legyen, csak ezért. Egyszerűen csak szeretném, ha minél több ember jól érezné magát, ha felszabadulhatna saját egója, azaz a kondicionáltsága alól.

De ha csak már azt megpróbálod, hogy egyre természetesebb légy, azzal is sokkal szabadabb leszel. Próbáld ki és meg fogod tapasztalni.