"...az ember a hatalom kulcsa: a kötés vagy az oldás tűzpontja. Mert lényének kis világegyetemében a lét valamennyi lehetősége benne rejlett. Animális teste állati módon fajtalankodott, szaporodott, salakot termelt, létfenntartásáért könyörtelenül gyilkolt, s az ő életét is kiolthatta bármelyik halandó, mint a rőzselángot. Érzés- és ösztönvilágát indulatok, démoni szenvedélyek, névtelen szorongások és heves hatalomvágy uralták. De természetbe szőtt tudata öntudattá tágult. Eszméletében mitikus múltjának képei derengtek. A jelenségek eredetét kutatta. tudott nevetni, sírni és ítélni önmaga fölött. Nemi és érzelmi éhsége mellé sajátos hiányérzet: Istenszomj társult. A sejtelem, hogy a látható jelenségek mögött láthatatlan okok rejlenek, leküzdhetetlen ingerré lett benne. Agyában anyagon túli kérdések zajlottak. Figyelme a csillagok felé fordult. Bálványokat épített, és rombolt. Kezdte átformálni maga körül a világot - ahogyan a teremtő mágusok tették egykor. De kifelé terjeszkedő, burjánzó tevékenysége egyre távolította a másik lénytől. A másik lénnyel való kiegészüléstől. A névtelenné dermedt félelem, a gyűlölködő széthúzás és a búskomor kétely elzárta az egyedüli megoldástól...."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"- A legnagyobb büntetés a szegénység, ugye?

- Büntetés? Én másképp nevezném. Próbatételnek talán, amely után bukás vagy megvilágosodás következik. A szegénység az embert szembeállítja a világgal, lemezteleníti, elevenen megnyúzza, jéggel veri, tűzzel égeti, hogy kiderüljön, mi marad meg belőle. A legtöbbje hamuvá válik. De nagy néha, igen igen ritkán, a rothadó salak között felragyog egy mag, amelyhez sem hideg, sem meleg, sem sötétség vagy halál nem férhet hozzá. Nem árhat neki. Nem pusztíthatja el többé....

- Az az egész, amit elmondtál, nekem nagyon kegyetlennek tűnik - mondta hevesen. - Ki csinálja ezt így? Ki rendezi? Ki okozza, hogy hozzáférhetetlen mag körül annyira fájjon az embernek ez a véres, rothadó salak? Van-e egyáltalán valaki vagy valami, ami értelmesen irányítja ezt az őrült zűrzavart? És ha van, ha a mi akaratunk ellenére is élni kényszerít bennünket, miért büntet érte nyomorral, elmebajjal, bénulással és ....

- Erre a kérdésre így nem lehet felelni. A dolgok megfejtése nem miért és nem az azért. Az élet, minden bonyolultságával együtt, megszüntethetetlen tény.

- Te hiszel Istenben?

- Igen.

- Hogyan találsz mentséget neki?

- Úgy, hogy minden rosszat múló káprázatnak látok, s egyedül Istent tudom valóságnak. A káprázat elmúlik, ahogyan az álomképek szertefoszlanak, ha az álmodóban megszűnnek az ingerek, amelyek a vágyképeket termelik. Isten azonban örök.

- De mi közöd van hozzá? Mi dolgod vele neked és nekem?

- Az, hogy egyek vagyunk vele.

- Ugyan! Hol? Miben vagyunk egyek? Miért nem tudok róla?

- Már megint kérdezel. Figyelj! Isten és közöttem állok én. Csak ez a káprázat-én a válaszfal közöttünk. A szegénység, a szenvedés és a halál. Ha sikerül lebontanod, szabad vagy. Ha sikerül lebontanod, Istenné válsz.

- Nem értem.

- Nem is érzed?

- Nem tudom.....lehet.

Az oktalan, céltalan, rejtélyes ujjongásra figyelt önmagában, amely úgy zúgott át lelkének sötét, szakadékos tájain, mint a napkeltét jelző hajnali szél."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"A tudás, kedvesem, nem újonnan szerzés, hanem visszahódítás...Amit a világ összes könyveiben leírtak eddig, a tudomány, a művészet, a filozófia minden terméke töredék csupán. Elenyésző része annak, amit az ember szelleme tartalmaz.

- Ó, Monsieur Argout, az emberek nagyon buták néha.

- Kétségtelenül. A tudatlanság, éppen úgy mint a halál, leigázta őket. De mindez csak látszat. Figyeljen jól kicsikém. Az ember, minden egyes ember szelleme isteni eredetű. Öröktől fogva van. Bírja  a legsúlyosabb léttitkokat, a mindenség hatalmas tudását és erejét. De sötét, kábult álomba szunnyad: a hús révületében. Olyan ez, mint egy gonosz képzet halálos kényszere - a lidércnyomás. Mikor az ember helyesen tanul, fokozatosan a saját tulajdonára, szabadságára és hatalmára ébred. Egy ideig könyvek járószalagján halad, aztán megynyílik benső vénája. Az élet, az emberek, az események, a formák, a vonalak, a hangok, szinte vezetik tovább immár a saját lábán, befelé önmagába, a tudás kimeríthetetlen forrásához."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"A valóságról szeretnék hírt adni önöknek. Minden ember királyi örökségéről, amelyből kirekesztve él képzelt bajai, félelmei között. E káprázatokon nem lehet káprázatok különféle formáival segíteni. A mögötte lévő sóvárgást nem lehet káprázat-javakkal kielégíteni. Rang, vagyon, gyönyör, hatalom, gyűlölet, siker olyan öltözék a királyi szellemen, amelyet sátáni szélhámos szabott rá, és tragikomikus szuggesztióval kényszeríti őt meg a tömeget, hogy a fikciót valóságnak ünnepelje, míg egy gyermek, egy suszterinas talán, el nem kiáltja ártatlan nevetéssel, hogy a király meztelen.

Nézzék meg barátaim, a tébolyda szerencsétlen lakóját, a skizofréniás beteget, aki négy groteszk mozdulat megszakításával viszi ételét az asztalhoz. Csak így tud hozzájutni. Csak így tudja elfogyasztani. Pedig egyenesen, folyamatosan is megtehetné az utat. Kívül nincsen semmi akadálya. Csak belül. Benne. Aki szelllemi szemmel figyeli az ember életét, látja, hogy minden mozdulásának, céljának hasonló feltételei vannak. S aki kényszeríteni akarja rá, hogy semmibe vegye az előtte tornyosuló, képzelt akadályokat, keresztültörje a kivetített, vastag gátfalakat, súlyosbítja állapotát. Krízisből, krízisbe hajszolja. Egy ilyen rögeszmét csak belülről lehet megsemmisíteni.................."

"................... Most pedig térjünk vissza a királyhoz, aki meztelen. Nézzük, ahogy a világba lép, és nézzük, ahogy eltávozik belőle úgy, ahogy jött, meztelenül, puhán, rangjelzés, jelmez nélkül. Akármi volt a szerepe az Időszínpadon. Mit hozott, és mit visz magával? Hozta jellemét. Tévedhetetlen vonzalmait és taszításait. Tehetségét vagy tehetetlenségét. Sorsformáló akaratát, vagy sorsát a gyöngeségben. És mit visz magával? Semmi mást, csak tapasztalatot, amely új jellemet formál benne.

Az, hogy a világ jobbá, elviselhetőbbé, igazságosabbá, az élet elhetőbbé váljék, magától értetődő szükségesség, de csak okozat lehet. Mégpedig a személyi és sovén (soviniszta: előítéletekkel rendelkező) rögeszmék megsemmisítésének következménye. Ha sikerül kivégezni a gyűlölet rögeszméjét, kiküszöböltük a másik ember ártalmára történő akciókat. Ha sikerül kivégezni a különvalóság rögeszméjét, meghal a beteg becsvágy, és az Istennel meghasonlott egoizmus terméke, a háború."