"A "polgári", mint az emberinek állandóan meglévő állapota, nem más, mint kísérlet a kiegyezésre, törekvés az emberi magatartás számtalan szélsősége és ellentétpárja között a kiegyensúlyozott középút elérésére. Példánk nyomban érthetővé válik, mihelyt bemutatunk egy ellentétpárt. 

Vizsgáljuk meg a szentet és a kéjencet. Az ember mindenestől átadhatja magát a szelleminek, a szent eszményének, és megpróbálkozhat az Isten közelébe férkőzni. De ennek az ellentéte is lehetséges; testestől -lelkestől ösztöneire, érzéki vágyaira hagyatkozhat, a pillanatnyi gyönyörre törekedhet. Az egyik esetben szentté,a szellem mártírjává válik, és Istennek szenteli magát, a másik esetben kéjenc lesz, az ösztön mártírja, és az enyészet oltárán áldozza fel magát.

A polgár e két véglet között, valahol a langyos közép tájékán igyekszik meghúzódni. Soha nem áldozza fel, nem adja át magát a sem mámornak, sem az aszkézisnek, nem lesz mártír, és nem vállalja a megsemmisülést sem. Eszménye nem az odaadás, hanem ellenkezőleg, énje megőrzése, nem vágyik sem a szentségre, sem pedig annak ellentétére, nem szereti az abszolútumot, bár Istent kívánja szolgálni, de azért a mámort is, erényes akar lenni, de közben kellemesen, kényelmesen szeretne élni e földi világban. Lényegében tehát a szélsőségek között, mérsékelt, nyugalmas, viharmentes övezetben igyekszik letelepedni, és eléri a célját, csakhogy életerejével és érzelmeivel fizet érte, pedig az életerő és az érzelmek bősége föltétel nélküli, szélsőséges élettel jutalmaznák. Intenzíven élni azonban csak az én rovására lehet. Márpedig a polgárnak semmi sem olyan szent, mint - igencsak satnya énje. 

Az intenzitásért: fennmaradást, biztonságot; az isteni megszállottságért: lelki nyugalmat; a gyönyörért: elégedettséget; a szabadságért: kényelmet; a halálos izzásért: szobahőmérsékletet kap cserébe. A polgár lényegében tehát a gyönge életösztön teremtménye: félénk, irtózik a kiszolgáltatottságtól, könnyen irányítható. Ezért választja a hatalom helyett a többséget; az erő helyett a törvényt, a felelősség helyett a szavazási rendszert." 

Hermann Hesse: A pusztai farkas

Épp ideje, hogy írjak ezekről a fogalmakról, melyek utamat járva azt hiszem újra és újra csapdába kerítenek. Én vagyok a hibás, aki nem veszi észre rögtön ezt a csapdát, csak mikor már beleesett. Nem haragszom magamra, miért is tenném, reaktív mintáim működnek még, a lényeg, hogy sikerüljön a lehető legrövidebb időn belül észrevennem és kikászálódnom a csapdából. 

Biztonság. Szeretnénk ezt magunknak. Jó lenne. Most szólok! Nincs ilyen. Ez a csapda, nagy csapda! Ebbe estem én bele én is, újra. Történnek életünkben dolgok és azt hisszük, hogy ez sokáig így lesz, sőt még számos előkészületet is teszünk, hogy bebiztosítsuk magunkat. Nemcsak fizikai bebiztosításra gondolok, hanem elménk által is bebiztosítjuk magunkat. Gyakorlatilag létrehozunk egy álbiztonságot. És ehhez ragaszkodunk erősen, görcsösen és elkezdjük félteni, óvni és befeszítjük magunkat ebbe az állapotba. Áhh..

Az élet folyama, maga a bizonytalanság. Minden mindig változik. Pillanatról pillanatra. Ami ebben a másodpercben van, lehet, hogy a következőben nem lesz, de biztosan másmilyen lesz. Ez van. Lehet ezt megkérdőjelezni, belekötni, szépíteni, de felesleges.

Minden csak épp abban a pillanatban van, a jelenben. Éld át, élvezd. Az mindig akkor a Tiéd. Akkor. Persze, lehet, hogy még lesz olyan jó máskor is, de csak lehet. Ezért nem érdemes vele foglalkozni, mert eltereli a jelen pillanatról a figyelmed, amit így nem tudsz élvezni, észrevenni.

Nem könnyű tudom. Nem könnyű elfogadni a teljes bizonytalanságot, de érdemes. Érdemes, mert ezáltal megszűnik a feszülésed, megszűnik szenvedésed. Adod magad a létnek, adod magad a pillanatnak és nem agyalsz a jövőn. Így lehetsz éber, így áramolhatsz.