"Ma már tudjuk: sem az Úristen haragjától, sem a csillagoktól nem kell félnünk. Az ember az, aki saját megsemmisülését előidézi. Ahogy Füst Milán írja: "Saját sorsunk kíméletlen ítéletvégrehajtói vagyunk."
Amitől jelenleg tartunk, az nem a tragédia - hanem a katasztrófa. A tragédia fájdalmas, de értelmes aktus. Az ember megtisztul benne s magasabb, fényesebb létkörbe jut. A katasztrófa azonban - mind az egyének, mind a közösségek életében - nem más, mint az elodázott katarzisok esztelen és szörnyű következménye. Amit az emberek nem hajlandók belülről megoldani: az kívülről rájuk szakad. Ez a katasztrófa.
Ezt a kézenfekvő igazságot nem vagyunk hajlandóak fölismerni.
Ezért engedd meg, hogy egy irodalmi példával megvilágítsam. Az újkori irodalomban Csehov volt az első, aki a katarzisképtelen embert színpadra vitte. Hősei mind vágyódnak valamire, terveznek, reménykednek, töprengenek - de mivel a katarzisig nem jutnak el: nem történik velük semmi. Csak hervadoznak, és isznak, és panaszkodnak, és tűnődnek, és elmúlnak. Életük nem eseménytelen, csak lényegtelen. Önkörükben forognak, mint a búgócsiga, s vigyáznak, hogy röppályájukról ne térjenek le. Ezt csakis úgy tudják elérni, hogy érzelmeik és gondolataik intenzitását nem hevítik forráspontig. Önmagugat langymelegen tartják, tesznek-vesznek, unatkoznak, beszélgetnek - s amitől állandóan gyötrődnek, éppen az, hogy nem történik velük semmi. Kínlódásuk terméketlen.
Ha összeveted őket Shakespeare alakjaival, rájössz, hogy még a szavaik is mást jelentenek: az akarat Shakespeare-nél sorsformáló erő, itt erőtlen szándék; a szerelem pusztító örvény, itt örökös sóvárgás; a gyűlölet gyilkos hatalom, itt inkább utálat; a vágy mindenkin átgázoló, megvalósulásra törő energia, itt keserű nosztalgia s végtelenségig eltűrt, kielégítetlen éhség. Ha két Shakespeare-hős összevesz: azonnal kardot ránt. Csehov hősei csak kölcsönös vádolgatás határáig jutnak, azt is inkább részegen teszik, s ha netán fegyvert ragadnak, azzal csakis önmagukat pusztítják el. Shakespeare szereplői nyíltan kimondják, amit gondolnak. Csehov figuráinak valódi szándéka a szöveg alá szorul. Ha meg akarod ismerni őket, nem arra kell figyelned, amit kimondanak, hanem arra, amit elhallgatnak. Valójában nem is egymással beszélnek, hanem önmagukat mondják önmaguknak. Életük valódi drámája a drámára való teljes képtelenség."
Részlet: Müller Péter: Kígyó és kereszt
