Örömmel támogatom az alábbi kezdeményezést, ezért megosztom Veletek is.

http://www.korszakvaltok.hu/meditacios-szoba/

Visszatekintve elmúlt életemre és látva környezetem egy részét, azt látom, hogy nagyon sokat szenvedünk. És úgy tűnik, hogy egy ideig észre sem vesszük. Pörgünk-pörgünk magunk körül, lefuttatjuk ugyanazokat a gondolatokat, sémákat, újra és újra. Hosszú éveken át, sőt van aki egész életén át nem tud kitörni ebből a csapdából.

Megkérdeztem valakit a minap, hogy Te szeretsz szenvedni? - hisz láttam, hogy mindig új és új szenvedésben van, mindig keres valami aktuális okot, ügyet arra, hogy ne érezze jól magát. Az volt a válasza, hogy nem szeret, hanem inkább megszokta. Első meglepődésem után rájöttem, hogy igen, ez a probléma. Hogy már annyira az életünkhöz tartozik, hogy már megszoktuk. 

De hogyan törjünk ki a szenvedésből? Az már jó, ha valaki felismeri, hogy szenved, majd azt, hogy ezt már megszokta. És, ha megvan benne az a belső igény és elköteleződés, hogy már nem szeretne tovább szenvedni, akkor elkezdi egy olyan erő irányítani, aminek az lesz a hajtóereje, hogy ne szenvedjen tovább. 

Ez a hajtóerő lesz a keresésének a motorja, és ez a motor fogja mindig oda vezetni, ahová éppen neki szükséges lesz. Egy új információ, egy találkozás valakivel, egy könyv stb..

Ezt a keresést, ami akár fájdalmakkal, keservekkel fog járni, addig kell csinálni, amíg csak csíráját is találod magadban a szenvedésnek. Meg kell kérdezni magadtól, hogy jó, jó, már elég jól alakulnak a dolgaim, de szenvedek még időnként, van még bennem szenvedés? Saját tapasztalatomból kiindulva modom ezt, hisz az elmúlt közel 4 évem már egyre jobban alakult, de még volt benne bőven szenvedés is. Hiába volt egyre jobb az életem, egyre több öröm ért, egyre nagyobb nyugalmam volt, de még voltak szenvedéseim is. És ilyenkor megállapítottam magamban, hogy jó-jó, jól alakulnak a dolgok, de még mindig szenvedek. És mindig az az igény hajtott előre, hogy ne legyen bennem több szenvedés.

És most felmerülhet benned az a kérdés, hogy van olyan, hogy nem szevedünk tovább? Igen, van! Bizony elérhető ez az állapot, még ha nem is hiszel most ebben. Nem is hinned, csak elköteleződnöd érdemes, mert megéri.

A szenvedés kizárólag csak rajtunk múlik, kizárólag mi okozzuk magunknak. Azt hisszük, hogy a külvilág a hibás, a külvilág eseményei okozzák szenvedéseinket, de ez nem igaz. Kizárólag mi okozzuk saját magunknak! A gondoltainak által, az elménk uralma által. Azonosulunk gondolatainkkal és saját magunkat visszük bele újra és újra a szenvedés gyötrő világába. (Erről már megosztottam veletek egy videót és most újra megteszem, mert ez nagyon sokat segíthet Neked. https://www.youtube.com/watch?v=EdrnYFhAsUQ)

Nem baj, ha ezt nem hiszed el nekem. Csak egy dolog lenne a fontos, hogy szeresd magad annyira, hogy ne akarj szenvedni, szeresd magad annyira, hogy akarj változni, szeresd magad annyira, hogy vágyj arra, hogy jól érezd magad a bőrödben és hogy megtaláld önmagad. Szeresd magad! Ha szereted,  meg lesz benned az az igény, ne okozz magadnak szenvedést és megszületik benned az elköteleződés. Onnan pedig már hajt tovább előre ez a belső erő, ami elvisz Téged a szenvedés nélküli állapotba. Egyszer biztosan, ebben bízhatsz! Indulj hát! Megéri!

A magazinban megjelent új cikkem a megbocsátásról szól. Hálás téma. Igazából, ha jól élsz, ha már megtaláltad önmagad, erre már semmi szükség, hisz már nem fogsz haragudni senkire, mert nem azonosulsz más emberek gondolataival, cselekedeteivel, nem hatnak Rád. Ha nem haragszol, nincs mit megbocsátani. De addig is, amíg megtalálod igazi önvalód, segítségedre lehet egy más nézőpont, más, amit eddig megszoktál. Igazából csak figyelned kell magad, az mindenre elég lesz.  

Megbocsátás

Ez valahogy nagyon nehezen megy nekünk. Megbocsátani. Na, nem azért, mert a „bocsánat” kimondása olyan nagydolog lenne, bár valakinek az sem könnyű, hanem azért, mert nagyon sokszor nem őszinte vagy nem valós. Még az is lehet, hogy aki kimondja, akkor őszintén gondolja és még úgy is érzi, de aztán mégsem sikerül. Mintha maradna valami bennünk. Nehezen megy ez nekünk. De miért van ez így?

"Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet.
Légy még alázatosabb, ha ura vagy annak."
(H.P.B.: A Csend Hangja)

A magazinban megjelent cikkem most a tavaszi nagytakarításról szól, amit megosztok Veletek. Jó tisztogatást!

Tavaszi nagytakarítás

Egy verset osztok meg Veletek.  Ahogy a címben írtam, engedd magadba, hatoljon mélyre, hisz mindig minden lehetséges :-)! Erről a témáról egyszer még írni fogok, egyszer....

Szeretettel Neked!

Már nagyon régen szerettem volna írni erről a témáról, mert azt éreztem, hogy ez az a terület, amivel a leginkább küzd minden egyes ember. Valami nagy baj van az önbecsülésünkkel, valahogy minden probléma kapcsán ide lyukadunk ki. Nem szeretjük magunkat. Jó, hogy eddig nem írtam erről, most viszont már aktuális.

Kiindulásként a gyerekkorban szeretettel kapcsolatban megélt élményeink az irányadóak. Szerettek-e minket a szüleink? Szerették-e magukat, szerették-e egymást? Milyen a szeretről kialakult képünk? Egyáltalán tudjuk-e hogy milyen is feltétel nélkül szeretni vagy ilyen szeretetet kapni?

Ha őszinték vagyunk, akkor hamar kiderül, hogy nem rózsás a helyzet. Mégha a szüleink mindent meg is tettek értünk, az igaz szeretetből kevés jutott nekünk vagy akár semmi. És ha kevés jutott, van akinek még annyi sem, sőt ehhez képest még megaláztatásokban is volt része, esetleg tetlegességben is, akkor nincs mit azon csodálkozni, hogy felnőttkorunkra a szeretetről nem sok jó tapasztalatunk van. Általánosan szeretethiányunk van. Nem hisszük el, hogy szerethetnek minket, hisz még szüleink sem szerettek minket igazán, feltétel nélkül. El is hittük, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, mitől is lennénk, hogy szerethetne minket bárki is. Magunkkal is van bajunk, lépten-nyomon szembesülünk saját gyarlóságainkkal, jesszus, milyen vagyok én?

DE. Ez volt a gyerekkor, a szülőktől kapott minta és kiindulási alap, ami sajnos elég erős és maghatározó, de ahogy felnősz, el kell kezdened ezekkel szembenézni, feltérképezni és elhagyni. Amit hoztál, azért NEM TE VAGY A HIBÁS. Te egy ártatlan gyermek voltál, tiszta és formálható. Ha rosszúl formáltak, azért nem vagy hibás. (A szülők sem, hisz ennyire voltak képesek, tudattalanok voltak, meg kell nekik bocsátani.) Viszont most már felnőttél, innentől kezdve Te vagy a felelős. Csak Te!

És akkor most előveheted az Ego I. című cikkemet és elolvashatod újra és újra. Hisz kialakult a személyiséged, kialakult az éned, az egód mára. Ami vagy, az a múltad által vált ilyenné, létrejött egy énutánzatod, az egód. De az nem az igazi önvalód!

Nem nagyon szereted magad. Hogy is lehetne másképp, hisz Te az egóddal, az énutánzatoddal azonosítod magad, aki a külvilág ítéletéből táplálkozik, azáltal határozza meg értékét. Ha nem az énutánzatoddal azonosítanád magad, akkor természetes lenne számodra, hogy értékes és jó vagy, Isteni lény vagy, mint mindannyian. Nem kellene már a külső elismerés, hogy szeresd magad. Ez természetes lenne számodra.

Ego. Már megint ez a fránya ego. Ahogy már írtam, annál nehezebb a helyzet, minél több megaláztatás ért, de nem kell csüggedni, el kell indulni. Kezd el szépen szeretni magad, elhinni végre, hogy jó vagy, csak úgy, önmagadban. Bocsáss meg magadnak mindendért, ami eddig történt. Ne foglalkozz azzal, hogy mit mond rólad a külvilág és bárki, csak magaddal foglalkozz. És figyeld egód működését és egyszer csak meg fogod találni igazi önmagad, aki valójában vagy és rájössz, hogy szerethető vagy és jó, mint minden ember az, önvalójában. Jó vagy!! Én tudom. Te meg figyelj és rátalálsz!

Ja és még valami! Miért mondja mindenki, hogy addig, amíg nem szereted önmagad, mást se szerethetsz igazán? Azért, mert, amíg magadat nem szereted, nem lehet tudni, hogy azt a másik embert tényleg szereted, vagy csak azért kell Neked, hogy megadhassa valaki az egódnak azt drogot, hogy ő jó és szerethető. Vajon az egódnak kell ő, vagy csak úgy őt magát is, a lényét is szereted, attól függetlenül is, hogy ő szereted-e Téged? Ez a nagy kérdés! És bizony ez csak akkor derülhet ki, ha megtalálod önmagad és szereted, és nem az egódon keresztül élsz. Addig a válasz rejtve marad. 

Havonta egyszer egy magazinba írok egy cikket, a magazin által megadott témában. Ez a márciusi téma, fogadjátok szeretettel.

Ahogy ígértem, időnként írok Nektek az egóról bővebben, hogy még jobban megérthessétek, mi is az, hogyan is működik és hogyan korlátozza le tudatunkat, igazi önvalónkat.

Nagyon röviden megfogalmazva az ego: az elme teremtette énutánzat. Mit is jelent ez? Ha az ego énutánzat, akkor van én is? Igazi Én? Hát bizony van! Elgondolkodtál-e már valaha azon, hogyha észreveszed azt, hogy gondolkodsz, ki veszi észre? Van valaki benned, aki észleli magát a gondolkodást. Ugye? Ha nem lenne, nem lennél tudatában annak, hogy gondolkodsz. Tehát van valaki benned, az "igazi éned" és bizony van valaki, aki ezt utánozza, illetve leuralja és elnyomja, ez az ego. És innentől Te azt hiszed, hogy maga vagy az ego és elfelejtkezel közben igazi önvalódról, aki ott mélyen benned van.

Mi történik ilyenkor? Azonosulunk a fejünkben hallható hanggal, a gondolatokkal és az azokat kísérő érzelmekkel. Azt hisszük, hogy azok a gondolatok vagyunk mi. Azonosulunk velük. És így ezek a gondolatok és érzelmek, ez az elmetevékenység ural minket, ez rángat, az emlékek, amelyekkel "az én és történetem"-ként azonosulunk, rögzült szerepek, amelyeket úgy játszunk el, hogy nem is tudunk róla, és olyan kollektív azonosulások, mint a nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Tehát azonosulsz valami olyannal, ami nem Te vagy.

Ez az egós elme. Ez rángat téged, ez az, aminek hiszed magad. Pedig ez csak egy utánzat, egy elme által teremtett illúzió. Ez - spirituális értelemben - a tudattalanság állapota.

Ha az elme által - gondolatból és érzelemből - alkotott énen, azaz egón keresztűl élsz, akkor identitásod alapja nagyon ingatag lesz, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego folymatosan küzd az életben maradásért. Ezekről írok Nektek a napi ego-ban, hogy veszi magához nap, mint nap, pillanatról pillanatra az ego táplálékát, hogy fennmaradhasson, élhessen és uralhassa a tudatodat, igazi énedet.

A jó hír az, hogy ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy.

Ez a célom, hogy ezt ismerd meg. Ezért irok Neked erről, hogy megtaláld igazi önvalód és elhagyd az énutánzatodat, az egódat. Sikerülni fog! Bízz ebben! Én bízok Benned!  Addig is figyelj. Segít ebben a napi ego.

Forrás: E. Tolle: Új föld

Sokszor írtam már, sőt, csak mindig azt írom, hogy Bízz. Az előző blogom végén ezt is adtam Nektek útravalónak, amit Osho adott nekünk, hogy tanuljunk meg bízni, az a legfontosabb.

Amikor elindultam az utamon, 2008 nyarán, volt bennem valami belső késztetés, hogy jó lesz. Hogy jobb lesz. Bíztam ebben. És amikor az utamon csapások értek, igen, sokszor összeomlottam, mindig a bizalom volt az ami továbbvitt. Tudtam, hogy ha ez történt, meg volt az oka, így kellett lennie és biztos ettől jobb fog jönni. És mindig jobb jött. Bíztam ebben és meg is adatott.

Hogy miért nem elég csak hinni, azt Osho fogalmazta meg jól, és úgy érzem igaza van. Ezt szeretném Veletek megosztani. Úgy érzem ez fontos. Sokan használják a hit szót és oly erővel, hogy az már nem is hit, hanem bizalom, de mégis úgy gondolom, hogy érdemes ezt egyszer a helyére tenni és pontosítani. Az előző blogomban kellett volna, nem tettem, most pótlom.

Mostanában ez a szó már nagyon elcsépelt lett. Mindenkinek ez kell. Ezért sóvárog sok-sok ember. Bőséget szeretne. Ezzel nem is lenne baj. Baj akkor van, ha a létrehozott bőség nincs összhangban a teremtő ember önvalójával. Ha nincs meg a jó alap, a ház is összedöl. Ez a sorsa. Mostanság az emberek a bőséget csak a forma világában keresik és képzelik el, mondhatnám úgy is, a bőség=anyagi jólét. Az anyagi világban keresnek. Gürcölnek, hajtanak, akarnak. Lesz ebből is valami, de nem az igazi és általában csak átmeneti. Boldogsággal csak ideig-óráig párosul.

A forma világa, az anyagi világ mindig elpusztul és elenyészik, legyen szó bármiről. Az a természete. Megsemmisül. Így az emberi test is. Csak átmenetileg a miénk.

A belső világ, az igazi önvalód, az örök. Ha arra indulsz el, ha azt keresed, mindenre rátalálsz. Békességre, szeretetre, örömre. Ha megismered, ha általa kapcsolódsz az univerzum áramlására, akkor az visz és megteremti, létrehozza a forma világában azt a bőséget, ami a Tiéd. Csakis a Tiéd. És tudsz vele szárnyalni, boldog lenni. Erre a bőségre törekedj. A csak a forma világára épített bőség hamar széthullik, ha nincs mögötte a belső világ egysége. Az a rendeltetése. Akár tetszik ez Neked, akár nem. És a helyzet ettől még szomorúbb is lehet. Mert ha nem keresed akkor is folyamatosan nyomul előre és meg akar nyilvánulni. Minél jobban ellenállsz, annál erősebb lesz az univerzum válasza. Össze fogja törni a formavilágodat. Olyan intenzitással, ahogy Te ellenállsz. Jobb, ha engedsz és megadod magad. És befelé figyelsz.

Azt hiszem, amit leírtam most, elég elvontnak tűnik. Megpróbálom egyszerűbben megfogalmazni. Amíg az anyagi világra helyezed a hangsúlyt, a pénzre, a szerzésre, a tartalom nélküli élvezetekre, addig kis örömökben lesz részed. Az sem rossz, de nem tartós. Fordulj be, a bensődbe, ott van a szíved, a szereteted, minden igazi kincsed. A legnagyobb bőség, a béke és nyugalom. Próbálj leválni a kinti világról, amennyiszer csak tudsz. És amikor egyre többször megtapasztalod ennek eszenciáját, egyszer csak eggyé válsz vele. Ezt kell először megértened, utána pedig gyakorolnod. Menni fog.

Ha megtalálod igazi önvalód, az mindenre elég lesz, az lesz maga a bőség. Akkor majd megtapasztalod, hogy az anyagi bőség csupán másodlagos, fontos, de nem lényeges. A forma világának törvénye nem fog változni, létesül, majd elpusztul, de ez számodra már elfogadottá válik.

"Az élet valóban bőkezű azokhoz, akik a Személyes Történetük szerint élnek" Coelho: Az alkimista

"..a bőség olyan természetes, akár a levegő, amit ki és befújunk, s hogy pont annyit leszünk képesek kifújni, amennyit beszívtunk. Az élet lüktetése, akár a szívdobbanás és a levegővétel, igaz törvény minden életterületen, míg egy testben élet lakozik.." Lélekpillangó, 2012. február 22.-i mese, www.lelekpillango.hu

Drága Ego!

Gondoltam írok Neked. Az elmével most nem kell foglalkoznom, mivel az előző bejegyzésben ajánlott cikkhez (2012- feladat a nézőpontváltás) többet nem fűzhetek hozzá, az úgy jó, ahogy van. Egyszerűen tökelétes. De mi újság Veled? Veled nem foglalkoztam. Pedig mindig jössz, kéred jussod. Megjelensz naponta többször, furkálod be magad, tudom én. Szeretnél újra élni. De most rajtam a sor, bocsáss meg. Sok-sok életen át Te irányítottad, uraltad lényem, el kell fogadnod, vége van. Nem tetszik? Nem csodálom. Éltél és virultál, győzedelmeskedtél, én meg sokat fizettem ezért. Minden elismerésem a Tiéd, ügyes voltál, még most is ügyeskedsz, de az a nagy helyzet, hogy figyelek. Folyton résen vagyok én is és amikor jössz mindenféle irányból, csalafintán és nyíltan, sőt egyszer hátba is támadtál, észrevettelek. Figyellek! Jobb, ha ebbe beletörödsz, elfogadod új helyed. Megsimogatom buksidat, ha így jobb Neked, de az irányítást nem adom.

Hát így állunk mi ketten! Te és én.

Ui.: Örülök, hogy megismerhettelek közelebbről. Segített ebben számos könyv, de ha csak egyet kell kiemelnem, elárulom: Echart Tolle: Új föld című könyvében Rólad már semmi sem maradt titokban. Bocsáss meg, ez van! :-)

Már pár éve felfokozott várakozás előzi meg ezt az évet, akár csak az ezredfordulót is megelőzte a ’90-es évek végén. Mi lesz ebben az évben? Nosztradamus, Maja naptár szerinti jövendölések, elkészített Hollywood-i katasztrófa-film, sok-sok írás, cikk jelent meg ezzel az évvel kapcsolatban. Én azt látom, hogy az emberiség már megint vár valamire. Valami külső történésre, amely majd esetleg alakít minket, megváltoztat, csökkenti szenvedéseinket, bánatunkat, hoz valami jót, de sajnos akár rosszat, katasztrófát, ami meg persze tovább növeli félelmeinket, amelyek egyébként is sokszor uralják az emberek nagy részét. A félelemkeltésnek sajnos manipulatív okai vannak, akit félelemben tartasz, az ki van szolgáltatva és abból „hasznot” lehet húzni. Az nagy üzlet lehet és manapság sajnos az is.

„Jól, csak a szívével lát az ember.” - Saint-Exupéry: A kis herceg

Az első lépések

Ahogy egy babának is, úgy érzem mindannyiunknak is az első lépés megtétele, az elindulás a legnehezebb. Olyat kell tenned, amit eddig nem tettél, lépsz valahová, amiről nem tudod hogy hová vezet. Nagyon félsz, mert ismeretlen, nagyon félsz, mert nem tudod mi lesz a következménye és lehet, hogy még a szíved is úgy dobog, hogy alig kapsz levegőt. Az első lépés megtételéhez nagy bátorság kell! De vajon megéri?