Már nagyon régen szerettem volna írni erről a témáról, mert azt éreztem, hogy ez az a terület, amivel a leginkább küzd minden egyes ember. Valami nagy baj van az önbecsülésünkkel, valahogy minden probléma kapcsán ide lyukadunk ki. Nem szeretjük magunkat. Jó, hogy eddig nem írtam erről, most viszont már aktuális.
Kiindulásként a gyerekkorban szeretettel kapcsolatban megélt élményeink az irányadóak. Szerettek-e minket a szüleink? Szerették-e magukat, szerették-e egymást? Milyen a szeretről kialakult képünk? Egyáltalán tudjuk-e hogy milyen is feltétel nélkül szeretni vagy ilyen szeretetet kapni?
Ha őszinték vagyunk, akkor hamar kiderül, hogy nem rózsás a helyzet. Mégha a szüleink mindent meg is tettek értünk, az igaz szeretetből kevés jutott nekünk vagy akár semmi. És ha kevés jutott, van akinek még annyi sem, sőt ehhez képest még megaláztatásokban is volt része, esetleg tetlegességben is, akkor nincs mit azon csodálkozni, hogy felnőttkorunkra a szeretetről nem sok jó tapasztalatunk van. Általánosan szeretethiányunk van. Nem hisszük el, hogy szerethetnek minket, hisz még szüleink sem szerettek minket igazán, feltétel nélkül. El is hittük, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, mitől is lennénk, hogy szerethetne minket bárki is. Magunkkal is van bajunk, lépten-nyomon szembesülünk saját gyarlóságainkkal, jesszus, milyen vagyok én?
DE. Ez volt a gyerekkor, a szülőktől kapott minta és kiindulási alap, ami sajnos elég erős és maghatározó, de ahogy felnősz, el kell kezdened ezekkel szembenézni, feltérképezni és elhagyni. Amit hoztál, azért NEM TE VAGY A HIBÁS. Te egy ártatlan gyermek voltál, tiszta és formálható. Ha rosszúl formáltak, azért nem vagy hibás. (A szülők sem, hisz ennyire voltak képesek, tudattalanok voltak, meg kell nekik bocsátani.) Viszont most már felnőttél, innentől kezdve Te vagy a felelős. Csak Te!
És akkor most előveheted az Ego I. című cikkemet és elolvashatod újra és újra. Hisz kialakult a személyiséged, kialakult az éned, az egód mára. Ami vagy, az a múltad által vált ilyenné, létrejött egy énutánzatod, az egód. De az nem az igazi önvalód!
Nem nagyon szereted magad. Hogy is lehetne másképp, hisz Te az egóddal, az énutánzatoddal azonosítod magad, aki a külvilág ítéletéből táplálkozik, azáltal határozza meg értékét. Ha nem az énutánzatoddal azonosítanád magad, akkor természetes lenne számodra, hogy értékes és jó vagy, Isteni lény vagy, mint mindannyian. Nem kellene már a külső elismerés, hogy szeresd magad. Ez természetes lenne számodra.
Ego. Már megint ez a fránya ego. Ahogy már írtam, annál nehezebb a helyzet, minél több megaláztatás ért, de nem kell csüggedni, el kell indulni. Kezd el szépen szeretni magad, elhinni végre, hogy jó vagy, csak úgy, önmagadban. Bocsáss meg magadnak mindendért, ami eddig történt. Ne foglalkozz azzal, hogy mit mond rólad a külvilág és bárki, csak magaddal foglalkozz. És figyeld egód működését és egyszer csak meg fogod találni igazi önmagad, aki valójában vagy és rájössz, hogy szerethető vagy és jó, mint minden ember az, önvalójában. Jó vagy!! Én tudom. Te meg figyelj és rátalálsz!
Ja és még valami! Miért mondja mindenki, hogy addig, amíg nem szereted önmagad, mást se szerethetsz igazán? Azért, mert, amíg magadat nem szereted, nem lehet tudni, hogy azt a másik embert tényleg szereted, vagy csak azért kell Neked, hogy megadhassa valaki az egódnak azt drogot, hogy ő jó és szerethető. Vajon az egódnak kell ő, vagy csak úgy őt magát is, a lényét is szereted, attól függetlenül is, hogy ő szereted-e Téged? Ez a nagy kérdés! És bizony ez csak akkor derülhet ki, ha megtalálod önmagad és szereted, és nem az egódon keresztül élsz. Addig a válasz rejtve marad.
