Egy szép részlet, az "én" "bibliámból" , a szabadságról. A "bohócokról", a tarot kártyában a "bolondokról" szól, azaz ......-ról szól.....

Részlet, Müller Péter: Isten bohócai című könyvéből:

"A SZABADSÁG AZT JELENTI, HOGY AZ EMBER ÖNMAGÁTÓL SZABAD.

A saját én-varázslatától.

A tarot-kártyában a mi számunk a Nulla.

A Semmi.

Mi semmik vagyunk.

Amikor széttárt karokkal heversz a réten, vagy félálomban lebegsz a nyugodt tenger sós vizében, vagy amikor egy boldog pillanatodban nem gondolsz másra, csak arra, hogy "Most jó" - olyankor semmi vagy. És a bohócnak állandóan ezt kell éreznie: hogy lebeg, önmagától, saját én-varázslatától is szabadon."

"Ha átköltözöm, vagy ahogy a civilek mondják, "meghalok", az történik, hogy amíg átmegyek a "Minden elvész!" rettegésfokán, letépődik rólam ez a Bario, és a Semmi boldog pihenő állapotába jutok. Rólatok is megfelejtkezem természetesen. Nemcsak magamat, titeket is ki kell pihennem. És az egész küzdelmes életemet. Mint egy hajótöröttnek a parton: el kell terülnöm az isteni Nap örök világosságában."

Most találtam ezeket a gondolatokat, amelyeket megosztok Veletek. Ezek a gondolatok, mint az enyémek is az elmétekre hatnak, hogy értsétek meg a félelem miben létét, vagyis inkább nem létét. Mert akár tetszik, akár nem az elme mindent érteni szeretne. Ez a természete. Ha nem sikerült nekem megértetni Veletek a félelem lényegét, akkor ez is segíthet. De ahogy olvasni is fogjátok, nem azzal fognak félelmeitek megszűnni, ha megértitek, hanem azzal, ha bátran, a félelmeitek ellen, önmagatokat vállalva, szívetekre (nem az elmétekre, agyatokra)! hallgatva lépegettek. De ezekhez a lépésekhez mindenképpen jó, ha értjük mi is az a félelem. Íme!

Biegelbauer Pál: Az egészség szívében, részlet

Félelem, félelem. Sokat írok róla, nem véletlenül. Úgy gondolom, hogy az élet megélésének legnagyobb gátja, minden baj okozója, betegségek előidézője. Minden korlátunkat a félelem építi fel, az egyszer már megélt "rossz" tapasztalat, illetve a jövőtől való rettegés által. Láttam egy nagyon különleges és mély filmet nemrég és abban elhangzott egy nagyon fontos gondolat, valahogy így szólt: a félelem beteggé teszi a lelket. Olyan egyszerűen hangzott el és pont így vált nagyon méllyé. És sajnos ez így igaz. És bizony a félelem miatt nem vagyunk szabadok, az zár be minket, ez a mi börtönünk, nem más.

És mivel győzhető le? Csak bátorsággal, amit mindenki csak magából tud meríteni, az kívülről nem adható. Ha nem szeretnél tovább rabságban élni, ha szeretnél szeretetben élni, akkor érdemes bátran elindulni, akár szép lassan lépkedve, hogy rátalálj saját utadra. Ha nem megy rögtön, nem baj, de próbáld meg, amikor csak lehet. Ez már az igazi belső utazás első lépései. A félelmeinkkel szembe menni, ösztöneikre, szívünkre hallgatva bátran cselekedni, vállalni a megéléssel járó kockázatot, ami fájdalmat is okozhat. De csak így találkozhatsz össze igaz valóddal, ismerheted meg önmagad, hogy valójában ki is vagy.

"És merj gyermekké változni - hogy Tiéd legyen a mennyek országa" (Müller Péter) és ide kapcsolódik még, amit már a félelem legyőzéséről írtam, itt megtalálod: http://arielsziv.blog.hu/2012/01/12/a_felelem_legyozese

És akkor még pár gondolatot megosztok Veletek.....

"Mi azt szoktuk mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. Szó sincs róla. A szeretet ellentéte a félelem. A félelem az, ami meggátol engem önmagam áradásában, amely zárttá tesz, védekező alapállásúvá, s nem elárasztóvá." Biegelbauer Pál

"Nem azért küldtelek Benneteket a sötétbe, hogy rémet, kémet vagy bármiféle titkos ügynököt találjatok, mert azok nem ott vannak, hanem belénk vannak építve. A nevük: félelem és rettegés.

Az volt a szándékom, hogy féljetek. Szorongjatok. Rettegjetek. - De miért, Mester? - Mert ez az életünk alaphangja, Ariel. Manapság az "élni" azt jelenti, sötétségben élni. Ez ilyen. Nemcsak a cirkusz - a lelkünk is ilyen. Fényes nappal is. Ez az érzés a mai ember alapérzése. Félünk. Ebből kell kiindulni. Ebből a szorongásból szabadít meg bennünket a tánc! A tánc nem egyéb, mint tűzcsiholás a sötétségben. Szabadulóművészet. Ma élni azt jelenti, hogy a pokolban élni. Kis szünetet tartott, majd így folytatta: - Őszintén beszélek, barátaim! Gondolom, elég erősek vagytok már az igazsághoz. Én előbb-utóbb átlépek a szellemi hazámba, de ti még itt maradtok a holnaptól való rettegés birodalmában, melyben a legnagyobb elővigyázatosságra lesz szükségetek." Müller Péter: Isten bohócai

Merülj bele az életbe, hogy szabad lehess! Másként nem fog menni, csak szólok. És ehhez semmi másra nincs szükséged: csak bátorságra! A félelmeid leküzdésére! De csak az első lépés nehéz, utána egyre könnyebb lesz. Erre bíztatlak! 

Részletek: Müller Péter: Isten bohócai című könyvéből

KÉTFAJTA BOHÓC VAN. AZ EGYIK MÁSOKAT MULATTAT. A MÁSIK: ÖNMAGÁT.

Az első nem szabad.

Úgy él, mint egy jó magaviseletű fegyenc: este héttől tízig, az előadás idejére eltávozást kap. A szorongó bohóc fél az élettől. Néha pánikbeteg vagy mélyen depressziós. Nem is titkolja. Hozzátartozói gyakran látják odahaza rosszkedvűnek, hacsak nem komédiázik előttük is. Ami iszonyúan fárasztó. Állandóan önvédelemben élni? Képzeljétek el milyen nehéz lehet?

De ne feledjétek, hogy közöttük vannak a színház- és cirkusztörténet nagy mulattatói! Mert este, amikor kifestik magukat, várja őket a nagyérdemű publikum, és széttárt karokkal, röhögve rohannak be a porondra, mert a közönség és a játék feldobja őket. Szeretik a sikert, imádnak másokat szórakoztatni, főleg azt, hogy végre megkapják a közönségtől a legdrágább kincset, amit nem kaptak meg önmaguktól: a szeretetet.

Bármit megtesznek csak szeressék őket. A szomorú bohócot a humora miatt szeretik. Ebben van szeretetreméltósága, de gyógyíthatatlan szomorúsága is. Mert az előadás után, amikor kialszanak a fények, a lelke káosza újra visszatér. Nyugtalanul alszik. És retteg, hogy bekövetkezik az, ami sajnos a mi életünkben bekövetkezett: hogy nem lesz cirkusz tőbbé! És akkor magára marad.

Ezek a mostohatestvéreink, akik másokat mulattatnak. De én nem erre tanítalak benneteket! Én arra nevellek, sőt, bűvöllek benneteket, hogy ti ne másokat, hanem...ÖNMAGATOKAT MULATTASSÁTOK!

Ássatok le az öröm forrásáig, s mint a gejzír, fakadjon föl lelketekből a szabadság! Fürödjetek benne, mert az örökké buzog. Akkor is, ha nincs cirkusz. Ha tél van, hóvihar, áradás vagy világvége: a forrás mindig buzog. Akkor is ha nem jár arra senki.

Kár a többieknek, ha nem fürödnek a derűtökben, de attól az még Derű, s úgy lebegtek benne, mint egy elsüllyeszthetetlen mentőcsónakban.

Onnan kezdve, hogy meghal bennetek a halál: a szüntelen öröm állapotába kerültök! És nem kell mókázni többé, mert az élet egy nagy Játék!"

"A lélek gyárilag, ahogy kikerült a Teremtő műhelyéből, örömre van hangolva. Alapjáraton a lélek örül. Boldog, hogy van. De amikor testet ölt, lezuhan. Elveszti szabad lebegését és üvölteni kezd. "Jaj, anyám, hogy kerültem én ide?" Attól a pillanattól kezdve hadjáratot indítunk az öröm visszaszerzéséért. Vagyis szabadságunkért."

Mivel ezt a témát nagyon fontosnak tartom, sőt azt hiszem keresésünk során ez az utolsó, amin át kell esnünk ahhoz, hogy végül a saját utunkat járhassuk. Ezért ha találok valami ehhez kapcsolódó idézetet, gondolatot, meg fogom osztani Veletek.

Íme az első pár.

Részletek Coelho: Brida című könyvéből.

"És ez az emlék felidézett benne egy másik gyerekkori emléket. A tengerparton volt az apjával, és az apja megkérte, hogy nézze meg, elég meleg-e a víz. Ő ötéves volt, és örült, hogy segíthet. Odament hát a vízhez és beledugta a lábát. "Beledugtam a lábamat, és hideg." - mondta az apjának. Az apja erre fölkapta, odavitte a vízhez, és se szó, se beszéd, bedobta a vízbe. Először megijedt, de aztán tetszett neki a játék. "Na, milyen víz?" - kérdezte az apja. "Finom" - felelte. "Nahát, akkor mostantól fogva ha meg akarsz tudni valamit, merülj bele!"

"Ne próbáld folyton megmagyarázni az érzelmeket. Élj meg mindent intenzíven, és amit éreztél, azt úgy őrizd magadban, mint valami isteni adományt. Ha úgy gondolod, hogy nem bírsz olyan világban élni, ahol az átélés fontosabb a megértésnél, akkor tegyél le a mágiáról. A látható és a láthatatlan közötti hidat úgy a legkönnyebb lerombolni, ha megpróbáljuk megmagyarázni az érzelmeket."

És talán a félelem legyőzéséhez egy segítő részlet.

"De előbb még eszébe jutott egy másik történet is az édesapjával. Vasárnap volt, a nagymamájánál ebédeltek, és ott volt az egész család. Ő olyan tizennégy éves lehetett, és panaszkodott, hogy valamilyen iskolai feladatot nem tud megcsinálni, mert amit elkezdett, arról végül kiderült, hogy teljesen rossz. "Talán ezek a hibák megtanítanak valamire." - mondta az apja. De Brida csak azt hajtogatta, hogy nem. Hogy rosszul kezdte el, és most már nem lehet kijavítani. Erre az apja kézen fogta, és átmentek abba a szobába, ahol a nagymama tévét szokott nézni. Ott volt egy régi, nagy állóóra, ami már évek óta nem járt, mert hiányzott belőle egy-két alkatrész. "Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne, kislányom - mondta az apja az órára mutatva. - Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."  

És még valami kell hozzá, amivel ki kell egészítenem előző írásomat, elnézést kérek, hogy kimaradt.

A belső utazáshoz még valami szükséges: a mélységes alázat. Hogy megadd magad! Ne feladd, megadd. A létnek. Ne harcolj, ne ellenkezz, ne küzdj a lét ellen. Ha igazán szeretnéd és ha kitartó vagy, mindent megkapsz, amit ebben a földi életben el lehet érni. A nyugalmat, a békét és ezzel a boldogságot.

"Amikor elindulunk az úton, mindig van egy többé-kevésbé határozott célunk, amit el akarunk érni. A nők általában a Másik Felüket keresik, a férfiak pedig a Hatalmat. De egyikük sem akar igazán tanulni: csak a kitűzött céljukat akarják elérni. Ám a mágia útja, akárcsak az élet útja, mindig a Misztérium útja volt, és az is marad. Megtanulni egy dolgot azt jelenti, hogy kapcsolatba lépünk egy olyan világgal, amiről halvány fogalmunk sincs. A tanuláshoz alázatosnak kell lenni." Részlet, Coelho: Brida című művéből.

Egy tanmesét osztok meg Veletek. Hozzáfűznék egy rövid idézetet a Csend hangjából, ami így szól:

"Az elme a valóság gyilkosa.

A tanítvány ölje meg a gyilkost."

És akkor a tanmese:

"Két vándorló szerzetes egy folyó partjára ért, ahol egy fiatal asszonnyal találkoztak. Az asszony megkérte őket, vigyék át a túlsó partra. A szerzetesek haboztak, mert fogadalmuk szerint nem érintkezhettek nőkkel, de végül elhatározták, segítenek a fiatal asszonynak. 

Az egyik szerzetes a hátára vette a nőt, és átgázolt vele a túlsó partra. A fiatal asszony illőn köszönetet mondott, majd elsietett. Néhány órával később megszólalt az egyik szerzetes:

- Testvérem, nagy hibát követtél el, amikor felvetted a hátadra azt az asszonyt. A fogadalmunk szerint nem érintkezhetünk nőkkel, s te mégis megtetted. Megcsóválja a fejét a másik szerzetes.

-Ej, testvérem! Én már a folyó partján letettem azt az asszonyt, de te még mindig az elmédben cipeled."