Amikor ezt az blogot létrehoztam, 2011. december 27-én, akkor még csak éreztem, hogy valami új fog eljönni az életemben.  Most, amikor el is kezdek írni, meg is valósult ez az újjászületés bennem - fel is kell ide írnom, 2012. január 5.-e reggele -, ami számomra egy csoda.

Elsősorban magamnak köszönhetem. Miért magamnak? Mert nagyon kiváncsi, nagyon kitartó kereső voltam és nem utolsó sorban bíztam magamban. Ami eddig a pontig elvezetett, az a szüntelen keresés volt magamban, ami abban fejeződött ki, hogy nem álltam le sose arról, hogy figyeljem magam. Volt amikor már kemény figyelmeztetéseket kaptam, például egy komoly betegséget, de rengeteg jelet (bíztatót is), sok-sok-sok tükröt. Persze ezeket a jeleket mindenki megkapta, megkapja, de én addig néztem bele, addig kutattam, amíg nem éreztem, hogy igen ez az. "Talán ezt kell ebből látnom, vagy nem?" 

Elárulom, a legutolsó tükör volt a legkeményebb. Az egó és az elme tükre. Ebbe majd belepusztultam. Ebben a tükörben értek életem eddigi legnagyobb fájdalmai. Azok az emberek, akik ezt tükröt tartották a legközelebb álltak hozzám, ezért fájhatott ennyire. És nagyon kellett ez a mély fájdalom, sajnos e nékül nem tudtam volna olyan mélyre jutni magamban, így nagyon hálás vagyok, hogy megtörtént. Annyira fájt ez, hogy szó szerint feszített az egész mellkasom és úgy éreztem, hogy szétszakadok. De nagyon szerencsés vagyok, mert erős a "szívem" és kibírta. Azért tettem idézőjelbe a szívet, mert nem a fizikai szívem, amelyik dobog, amiről beszélek, hanem a legbensőbb mélységem az.

Most, amikor itt írogatok, érzem, hogy nem lehet szavakkal kifejezni azt a dolgot, érzést vagy fene tudja, hogy mi is az, ami most bennem van. Valahogy mindent másként látok. Talán úgy, amit egy Drága Tündér arcán láttam eddig, hogy mosolyog és olyan szeretet sugárzik belőle, ami már nem sajnál, csak szeret. És amikor ezt a mosolyt kaptam, sose jött belém az az érzés, hogy ez megjátszott és ál. Csak van és oly természetes, és igazán szerető. Ezért szerettem ott lenni, ezért vágytam oda, a közelébe.

Úgy érzem, hogy még egyszer írnom kell legközelebbi barátaimról, páromról egy pár szót, hiszen nélkülük sehol sem lennék, vagyis itt és most, a teljes megelégedettség állapotában. Bátorítottak, lökdöstek, szerettek, megöleltek, osztoztak fájdalmamban, elviseltek, velem örültek és velem sírtak, voltak. És még mindig vannak. Meghajolok előttük, mélyen, teljes alázattal.

Mindenki képes rá, hogy megtalálja, azt ami nekem sikerült. És tényleg senki sem több senkinél, senki, senki. Többet most nem is mondok. 

„Megpillantottam az igazságot. Ám nem úgy,

mintha én találtam volna fel a saját elmémmel.

Láttam, LÁTTAM, és eleven képe

mindörökre betöltötte a lelkemet…

Egy nap alatt, egy óra alatt azonnal helyre

lehet hozni mindent. A legfőbb dolog szeretni.”

Dosztojevszkij