Most úgy érzem, hogy nem írok ide többet. Sokáig nem is írtam. Más okból. Éltem. Megéltem azt, ami volt. És kisebb aggódásoktól eltekintve, nagyon élveztem. Volt amit elrontottam. A szellemi életemmel nem foglalkoztam, már nem voltam csak néha éber, reméltem, hittem, ragaszkodtam. Becsaptam magam. Most megvan a böjtje. Fáj. Nem más okozta, én okoztam magamnak. Mindezek miatt. Főleg a remény miatt. Csak én vagyok a hibás. 

Elkezdtem újra, lelkesen írni. Hogy változzanak a dolgok. Írtam, mert újra lettek nagyon jó állapotaim és az lelkesített. Hogy másnak is jobb legyen. Már nem szeretnék írni. Már nem akarok ebben a formában megosztani senkivel semmit. Csak lenni szeretnék.  Ide már mindent leírtam. Csak ismételni tudnám a leírtakat. Újra és újra. Ha keresel, itt sok mindent megtalálsz... Ha ki szeretnék emelni valamit ebből a blogból, az két szó: figyelem, alázat...ezek már maguk után vonnak mindent....

Ha szeretnél írni, kérdezni, ide irhatsz: arielsziv@gmail.com. De vigyázz! Segíteni nem tudok. Csak Te tudsz magadon. Meghallgatlak, megosztom Veled, amit már megéltem. Másom nincs....

Miért? Hisz senki sem szeret szenvedni, vagy legalábbis bízom ebben. Akkor mégis miért választod?

Például megszoktad, egy játszma az életedben.Vagy figyelemre vágysz. Vagy csak épp mártír szerepet vállaltál fel, hogy így tedd jóvá eddigi "bűneid". Így jó lehetsz. Feláldozod magad. És még sok oka lehet.. az ego annyi mindent ki tud találni, hogy élhessen.

És olyan is van, hogy tudatosan választod a szenvedést. A pillanatnyi jóért. Elhiteted magaddal, hogy van biztos, hogy jó lesz már minden. Ha nem vagy éber, és kábítod magad. Ha például remélsz. Ha ragaszkodsz. Mindezekkel azt kockáztatod, hogy csalódhatsz. A csalódás pedig fáj.

...és még számos oka lehet annak, hogy nem sikerül megtalálni önmagad vagy felébredned vagy túllépni ez egón, vagy megvilágosodnod (amit már úgy lejárattak)..... hívhatjuk sokféleképpen... a lényeg az, hogy uralni az egódat, ami nem Te vagy....és amelyik úgy rángat Téged, ahogy neki jó.....

Szóval, hogy egyszerű-e ez az egész? Hmmm? Mivel nagyon kevesek jutnak el ebbe az állapotba, úgy tűnik, hogy annyira azért nem egyszerű.....

Amíg mindig más a hibás, amíg mindig ráfogod valamire, hogy neked miért rossz, addig nem fogsz változni. Egyhelyben fogsz forogni. Addig semmi nem változik az életedben.

Erről világosan és egyszerűen ír, Biegelbauer Pál:

" A reform vagy belső - vagy semmilyen.

Korrumpálódott emberlétünk vaksága, hogy problémáink, nehézségeink okát a minket körülvevő világban látjuk, önmagunkon kívül: a körülmények azok, amelyek boldogtalanságunk forrásai. Úgy tűnik, hogy testi és szellemi adottságaink és az adott körülmények eleve megszabják: boldog leszek-e vagy boldogtalan.

Bár tudjuk, sőt nap mint nap tapasztaljuk, hogy számtalan jó képességű, egészséges, jó körülmények közt élő ember boldogtalan vagy boldog, és sokan betegségtől gyötörten, szerény képességekkel, rossz körülmények közt élve boldogok vagy boldogtalanok, mégis fittyet hányva a ténynek, hogy a boldogság független a testi, szellemi jóléttől és a körülményektől - boldogságunk útját a testi, szellemi kondíciók és a körülmények javításában látjuk, keressük, és értetlenül állunk boldogságdélibábunk romjain.

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után, még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg.

Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a miénk, és keresünk tovább - kívül.

A Út bennünk van. Testi, szellemi adottságaink csupán a készlet, amivel az adott körülmények közt gazdálkodhatunk. Ezek vannak.

Megváltoztathatóságuk csak csekély mértékben lehetséges és a lényegen semmit sem változtat. Amíg korlátként éljük meg őket (mert kívülről valóban korlátnak tűnnek), addig a "mi lenne ha ..." semmi mezején tengetjük látszatlétünket.

A "kancsalul festett egekbe néző" ábrándozás - tudjuk - "az élet megrontója" (Vörösmarty), nem old meg semmit."

.....

Biegelbauer Pál: Az egészség szívében, részlet

Kapcsolódva az előző bejegyzéshez és egy ma olvasott cikkhez a csillagmag.hu-n, miért is nem sikerül megtalálnunk az igazi mivoltunkat? Még akkor sem, ha idézem: "A megvilágosodott mesterek szerint ugyanis a világ legegyszerűbb dolga megtalálni saját felébredésünket."

Mindez azért olyan nehéz, mert nem vállaljuk fel azt a fájdalmat, ami ezzel jár. Inkább elmenekülünk. Mikor mibe. Ez van. Nem akarunk "meghalni". Vagyis: nem akarjuk meghalasztani egónkat. Fájdalmas "meghasonulással" jár. Valahogy így fejezhetem ki legegyszerűbben.

Ez a kérdés csak akkor merül fel bennünk, mélyen, nem is kimondva, amikor már nagyon rosszul vagyunk. A végső elkeseredés stádiumában. Ekkor választhatunk. Tovább menekülünk valamibe vagy szemebnézünk magunkkal, az életünkkel. Ha az elménknek adunk utat, akkor a továbbmenekülés útját választottuk, legyen az bármilyen cselekedet. Sikerült egónknak egy új célt adni, amiben jól érzi magát és tovább virulhat. És tovább megyünk újra körbe és körbe, semmi nem változik, csak egy új ruhájában tündököl egónk, belül semmi sem változott.

Ha a szívünkre, mondhatnám inkább azt, hogy a belső sugallatunkra, megérzéseinkre, spontaniatásunkra, ösztönünkre hallgatunk, akkor szembenézünk magunkkal, életünkkel. Ez a nehezebb. Mert ez fájdalmas. Az eddigi, magunkról kialakított és őrzött önképpel kell szembenéznünk, hagynunk kell "meghalni", elpusztulni. Ehhez bátorság és legfőképpen alázat szükséges. Megadni magad annak, ami van. Megengedni azt, ami van. Akkor is, ha ez jelenleg borzasztónak tűnik. Csak így változhatsz, csak így léphetsz ki az egó börtönéből és lelhetsz békére.

Ez a katarzis élmény. A tisztító tűz. A megszabadulás. Legyen a Tiétek!

Ehhez ajánlom ezt az írást:

http://www.spiritualis-tanitasok.hu/aktualis.html

Legalább ketten már vagyunk, akik bízunk ebben. :-)

"Összeomlóban van a sok ezer éves férfiuralom.

És születőben a nők lelkében elfojtott igazi és örök ÉN-élmény.

Az emberiség történetének legnagyobb fordulatát éljük.

A férfilélek katarzisát és a női lélek önmagára ébredését.

Sorsunkban és párkapcsolatainkban olyan drámák zajlanak, amelyeket nemigen tapasztaltunk a múltban. Férfinek és nőnek ezért nehéz élni manapság.

A férfinak vissza kell találnia elárult, magas szellemi valójához és alázatához. Ehhez az önös énjének össze kell törnie, darabokra.

A nőnek pedig meg kell találnia önmagát és méltóságát, amit még keresni sem engedélyeztek neki, soha.

Nem tudom, milyen világ jön.

De ha lesz új világ, az a nők tiszteletén fog alapulni.

Ebben bizonyos vagyok."

Müller Péter

„Éjfél van.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Vonattal jöttem Debrecenből egy hosszú előadás és még hosszabb dedikálás után. Sok emberrel beszélgettem. Rengeteget kapok tőlük. Adni is igyekszem, de ilyenkor már elfáradok.

Taxiban ülök. A sofőr is nagyon fáradt mellettem.

Látom rajta.

Átment a piroson.

-Hú! – kiáltotta riadtan. – Ilyen még nem volt velem. Elnézést.

- Mióta taxizik?

- Harmincöt éve. Közben abbahagytam, de kellett a pénz és visszaültem… Ilyen bakit még nem csináltam! Soha!

- Mikor kezedett?

- Délben. Kell a pénz.

- Tizenkét órája vezet?

- Az nem számít. Vezetek én huszonnégyet is. De én nem tudom, milyen nap volt ez a mai! .. Van nap, hogy az emberek megőrülnek.

- Ilyenkor éjjel is?

- Ja. Látja, még én is… Egy város olyan, mint egy ember. Lelke van. Van, amikor nyugodt, és van, amikor egyszerűen megzavarodik.

- De miért?

- Azt nem lehet tudni. Semmi oka nincs. Se időjárás, se politika. Nem néznek, nem látnak, agresszívek, szórakozottak, idegesek. Ilyenkor nagyon kell vigyázni. Még magamra is. Nem lehet tudni, mi történik… Most is látja: beleszaladtam a pirosba. Életemben nem fordult elő!..Soha!

- Nem baj. Vége a napnak – mondom. Csak azért beszélgetek vele, hogy szóval tartsam őt és magamat is. – Mikorra ér haza?

- Haza?! … Ó, az messze van még, uram!

- Hol lakik?

- Itt a tizenhat kerületben. Két kilométerre magától. De nem megyek még haza.

- Hát hová megy?

- A feleségemhez.

- Ő nincs otthon?

- Nincs. Kórházban van.

- És ilyenkor még bemegy hozzá?

- Be. Minden nap. Van, mikor kétszer is.

- És beengedik még? Éjfél után…

- Persze. Ismernek…

- És... fölébreszti?

- Bár tudnám, uram. Nincs eszméleténél.

- Mióta?

- Hát.. kb. fél éve.

- Azóta van korházban?

- Nem. Kórházban már két éve van. Bíztam benne, hogy meggyógyul. A főorvos mondta ugyan, hogy nincs remény, de én azért reménykedtem… Tudja, hogy van az… Először még tudtam vele beszélgetni. Az jó volt! Tudja, mindig szerettünk egymással beszélgetni. Főleg én. „Beszélgessünk! –mondtam. - Miről? – Bármiről!” És beszélgettünk.. Ráadásul tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele, s ezért mindig volt mit mondanom neki… Minden nap.

- És Ő?

- Ő nem tudta, hogy gyógyíthatatlan. Nem mondtam meg neki. Az orvosok sem. Lehet, hogy sejtette, de ezt, látja sohasem mondtam neki. Láthatóan meglepte, hogy egyszer csak nem tudott már beszélni… De azért utána is beszélgettünk még.

- Hogyan?

- Én beszéltem hozzá. Ő meg a szemével válaszolt. Üzent a tekintetével…hosszúkat … emlékeket, a gondolatait.. én meg kitaláltam, mit mesél a szemével… Elmondtam neki, és aztán megkérdeztem: „Ezt akartad mondani?”.. És ő biccentett, hogy igen… Aztán sajnos már biccenteni sem tudott… Csak a szemhéjával jelezte, hogy igen, vagy nem… Úgy olvastam a szeméből, mint egy könyvből… De nem csak praktikus dolgokat mondott ám!.. Egyszer azt üzente: ”Tudom, Ferikém, bánod, hogy két évig külföldön kamionoztál, mert ez a két év kimaradt az életünkből! Most azt gondolod: bárcsak visszaadná most azt a két évet az Úristen! .. De ne bánd! Ennek így kellett lenni!.. Minden úgy jó, ahogy van!”

- Ilyen bölcs dolgokat mondott?

- Ja. Ennél sokkal bölcsebbeket is! Az embereknek fogalmuk sincs, mit üzen a másik szeme! Nekem se volt, addig! .. A baj csak ott volt, hogy nem nyílt ki a szeme se többé. És az arcizmait sem tudta mozdítani… És most jön a svédcsavar, uram! megtanult az ujjaival üzenni! Morzejeleket adott a takaróján. Egy leütés volt az „igen”, két leütés a „nem”. Sőt, az elején mozgott még picikét a többi ujja is, és ha tetszett neki a sztorim, zongorázni kezdett a paplanon! . mutatja a kormányon. – így jelezte, hogy ő most nevet. Hahaha!

Hogy ült a poénon.. Borzasztóan tudott kacagni valaha! Néha átkopogtak a szomszédok. Szétvetette a röhögés. A szeméből spricceltek a könnyek… Botrányosan vidám nő volt… És aztán egy szép napon az ujjai is leálltak…

- Mióta?

- Fél éve. És?

- Semmi. Meg se mozdul. Minden nap ott vagyok nála, éjjel is. Etetni nem lehet. A nővérek cserélik az infúziót. Nem ad életjelet. Semmit.

- Él?

- Azt mondják. Jele nincs.

- S ő tudja, hogy maga ott van?

- Á, dehogy. Semmit. Olyan, mint egy halott. Teljesen mindegy, hol vagyok. Itt vagy ott, reggel vagy éjszaka: tök mindegy. Ő nem tud már semmiről.

- De ha ilyen fáradt, hogy átszalad a piroson… miért megy be hozzá?

- Mert szeretem.”

Müller Péter: Férfi élet, női sors, részlet...

Írtam már a "Boldogságról" régen (a tudatosabbelet.blog.hu oldalon), de most újra olvastam róla, megosztom Veletek.

"Tapasztalatom szerint az igazi boldogság legfőbb jellemzője a béke: a belső béke.

Ha képesek vagyunk a megteremteni belső békénket, akkor bármilyen nehézséget hozzon is számunkra az élet, alapvetően jól fogjuk érezni magunkat és bár ebben a külső tényezőknek kétségkívül fontos szerepük van, tévedés lenne azt hinnünk, hogy ezek valaha is képesek bennünket tökéletesen boldoggá tenni. Alkatunk, neveltetésünk és életkörülményeink tagadhatatlanul befolyásolják boldogságélményünket. Az sem vitás, hogy bizonyos dolgok hiányában nehezebb elérnünk a boldogságot. Egészség, barátok, szabadság, bizonyos fokú jólét - ez mind hasznos és értékes számunkra. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyén jól érezze magát. De a belső béke és biztonság érzése nélkül mit sem érnek. Hogy miért?

..az anyagi javaink gyakran szorongást keltenek bennünk. Ugyanez a helyzet az állásunkkal: félünk, hogy elveszítjük. Még barátaink vagy rokonaink is nehézségeket okozhatnak. Lehet, hogy cserbenhagynak vagy becsapnak minket. Esetleg valamelyikük megbetegszik és nekünk kell gondoznunk, pedig éppen egy fontos üggyel vagyunk elfoglalva. Ugyanígy a testünk, még ha jelenleg ép és szép is, idővel hanyatlásnak indul.

Nem vagyunk sérthetetlenek: jöhet betegség, fájdalom. Belső béke nélkül tehát nincs esélyünk a tartós boldogságra.

Hol találjuk hát a belső békét? Erre nincs recept, de egyvalami bizonyos: külső tényező nem hozhatja létre. ...A belső béke, amely a tartós - és így az értelmes - boldogság előfeltétele, szerintem ugyanúgy érhető el, mint bármi más az életben: először meg kell határoznunk a kiindulópontot és a szükséges feltételeket, azután hozzá kell látnunk ezek szorgalmas munkával történő megvalósításához. Ez kettős feladat: kerülnünk kell azt, mai hátráltat bennünket, és törekednünk kell arra, ami előbbre visz.

A belső békéhez szükséges feltételek közül a legfontosabb a hozzáállásunk....azaz, hogy hogyan reagálunk a külső körülményekre. Sántidéva, a szent életű indiai bölcs ezzel kapcsolatban megjegyzi: nincs annyi bőr a világon, amennyivel beboríthatnánk az egész földet, hogy soha többé ne menjen tüske a talpunkba, de nem is kell. Elég akkora darab, amekkora a talpunkat beborítja. Más szóval a külső körülményeken nem mindig tudunk változtatni, de a hozzállásunkon igen."

Őszentsége a dalai láma: Ősi bölcsesség, modern világ

Ha érdekel tovább is a téma kibontása, akkor ebben a könyvben megtalálod.

A hozzáállásodat úgy vagy képes megváltoztatni, ha mindig figyeled magad, figyeled reakcióidat a történtekrte. Ha figyelsz, hamar észre fogod venni, hogy mit csinálsz, milyen sémát követsz, milyen szokásaid vannak és előbb-utóbb fogsz tudni rajta változtatni. Csak rajtad múlik.

Érdemes ezen felül mindig azt értékelned, amid éppen van. Ha csupán csak az életed, már az is jó, az is egy csoda. Ha ettől több is, akkor már elégedettebb lehetsz. Ne a hiányt helyezd előtérbe, mert az sok szenvedést fog okozni Neked.

"A "polgári", mint az emberinek állandóan meglévő állapota, nem más, mint kísérlet a kiegyezésre, törekvés az emberi magatartás számtalan szélsősége és ellentétpárja között a kiegyensúlyozott középút elérésére. Példánk nyomban érthetővé válik, mihelyt bemutatunk egy ellentétpárt. 

Vizsgáljuk meg a szentet és a kéjencet. Az ember mindenestől átadhatja magát a szelleminek, a szent eszményének, és megpróbálkozhat az Isten közelébe férkőzni. De ennek az ellentéte is lehetséges; testestől -lelkestől ösztöneire, érzéki vágyaira hagyatkozhat, a pillanatnyi gyönyörre törekedhet. Az egyik esetben szentté,a szellem mártírjává válik, és Istennek szenteli magát, a másik esetben kéjenc lesz, az ösztön mártírja, és az enyészet oltárán áldozza fel magát.

A polgár e két véglet között, valahol a langyos közép tájékán igyekszik meghúzódni. Soha nem áldozza fel, nem adja át magát a sem mámornak, sem az aszkézisnek, nem lesz mártír, és nem vállalja a megsemmisülést sem. Eszménye nem az odaadás, hanem ellenkezőleg, énje megőrzése, nem vágyik sem a szentségre, sem pedig annak ellentétére, nem szereti az abszolútumot, bár Istent kívánja szolgálni, de azért a mámort is, erényes akar lenni, de közben kellemesen, kényelmesen szeretne élni e földi világban. Lényegében tehát a szélsőségek között, mérsékelt, nyugalmas, viharmentes övezetben igyekszik letelepedni, és eléri a célját, csakhogy életerejével és érzelmeivel fizet érte, pedig az életerő és az érzelmek bősége föltétel nélküli, szélsőséges élettel jutalmaznák. Intenzíven élni azonban csak az én rovására lehet. Márpedig a polgárnak semmi sem olyan szent, mint - igencsak satnya énje. 

Az intenzitásért: fennmaradást, biztonságot; az isteni megszállottságért: lelki nyugalmat; a gyönyörért: elégedettséget; a szabadságért: kényelmet; a halálos izzásért: szobahőmérsékletet kap cserébe. A polgár lényegében tehát a gyönge életösztön teremtménye: félénk, irtózik a kiszolgáltatottságtól, könnyen irányítható. Ezért választja a hatalom helyett a többséget; az erő helyett a törvényt, a felelősség helyett a szavazási rendszert." 

Hermann Hesse: A pusztai farkas

Bár az ünnep manapság már másról szól, mint igazán kellene, de mindig egy új lehetőséget jelent. Lehetőséget arra, hogy megállj, hogy megpihenj, hogy mosolyogj, hogy szeress, hogy megbocsáss, hogy megnyugodj. Hogy észre vedd a körülötted lévő életet, hogy csak légy. Hogy élvezd, hogy vagy, most.

Kívánom, hogy sikerüljön, kívánom, hogy sok örömöd leld benne! Vigyázzatok magatokra!

Szeretettel

Kapcsolódva az előző bejegyzéshez, ajánlom Barkó Judit írását, amit nagyon köszönök Neki.  A "tanulást", az önmagad belseje felé való elindulást érdemes elkezdeni, előbb-utóbb úgy is rákerül a sor. Mire várnál még?

http://www.barkojudit.hu/publikacio-media/legujabbak/karacsonyi-kucorgo.html

"Az öt Pándava fivért elűzik a királyi udvarból, és egy sűrű erdőbe menekülnek. Napok óta kóborolnak étlen-szomjan, amikor elérkeznek végre egy kristálytiszta tóhoz. A legifjabb már-már megmerítené edényét a vízben, amikor hirtelen hangot hall:

-Várj! Csak akkor ihatsz a tó vizéből, ha felelsz a kérdésemre. De jól vigyázz: ha téves a válaszod, azonnal meghalsz!

Az ifjú a láthatatlan hang irányába fordult, s a Hang ezt kérdezte tőle:

- Mondd meg: mi a legjellemzőbb az emberre?

A válasz idézet volt a Védák legmagasztosabb igéi közül s - az ifjú azonnal meghalt. Ugyanígy járt a második, a harmadik és a negyedik testvér is. Már négy halott hevert a földön, amikor Judhisztira a tó partjához lépett.

- Ha helyesen felelsz - szólt a Hang-, nemcsak szomjadat olthatod, de testvéreidet is föltámasztom. Mondd meg tehát: mi a legjellemzőbb az emberre?

És Judhisztira így felelt:

- Az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből nem tanul.

Ahogy ezt kimondta, a fivérei mind életre keltek, s ő mohón ivott a tó hűvös vizéből."

Mahabharata, a világirodalom egyik legősibb műve

"A katarzis az a pillanat, amikor az én elveszti a csatát."

Müller Péter: Kígyó és kereszt

"Ma már tudjuk: sem az Úristen haragjától, sem a csillagoktól nem kell félnünk. Az ember az, aki saját megsemmisülését előidézi. Ahogy Füst Milán írja: "Saját sorsunk kíméletlen ítéletvégrehajtói vagyunk."

Amitől jelenleg tartunk, az nem a tragédia - hanem a katasztrófa. A tragédia fájdalmas, de értelmes aktus. Az ember megtisztul benne s magasabb, fényesebb létkörbe jut. A katasztrófa azonban - mind az egyének, mind a közösségek életében - nem más, mint az elodázott katarzisok esztelen és szörnyű következménye. Amit az emberek nem hajlandók belülről megoldani: az kívülről rájuk szakad. Ez a katasztrófa.

Ezt a kézenfekvő igazságot nem vagyunk hajlandóak fölismerni.

Ezért engedd meg, hogy egy irodalmi példával megvilágítsam. Az újkori irodalomban Csehov volt az első, aki a katarzisképtelen embert színpadra vitte. Hősei mind vágyódnak valamire, terveznek, reménykednek, töprengenek - de mivel a katarzisig nem jutnak el: nem történik velük semmi. Csak hervadoznak, és isznak, és panaszkodnak, és tűnődnek, és elmúlnak. Életük nem eseménytelen, csak lényegtelen. Önkörükben forognak, mint a búgócsiga, s vigyáznak, hogy röppályájukról ne térjenek le. Ezt csakis úgy tudják elérni, hogy érzelmeik és gondolataik intenzitását nem hevítik forráspontig. Önmagugat langymelegen tartják, tesznek-vesznek, unatkoznak, beszélgetnek - s amitől állandóan gyötrődnek, éppen az, hogy nem történik velük semmi. Kínlódásuk terméketlen.

Ha összeveted őket Shakespeare alakjaival, rájössz, hogy még a szavaik is mást jelentenek: az akarat Shakespeare-nél sorsformáló erő, itt erőtlen szándék; a szerelem pusztító örvény, itt örökös sóvárgás; a gyűlölet gyilkos hatalom, itt inkább utálat; a vágy mindenkin átgázoló, megvalósulásra törő energia, itt keserű nosztalgia s végtelenségig eltűrt, kielégítetlen éhség. Ha két Shakespeare-hős összevesz: azonnal kardot ránt. Csehov hősei csak kölcsönös vádolgatás határáig jutnak, azt is inkább részegen teszik, s ha netán fegyvert ragadnak, azzal csakis önmagukat pusztítják el. Shakespeare szereplői nyíltan kimondják, amit gondolnak. Csehov figuráinak valódi szándéka a szöveg alá szorul. Ha meg akarod ismerni őket, nem arra kell figyelned, amit kimondanak, hanem arra, amit elhallgatnak. Valójában nem is egymással beszélnek, hanem önmagukat mondják önmaguknak. Életük valódi drámája a drámára való teljes képtelenség."

Részlet: Müller Péter: Kígyó és kereszt

Sokszor vagyunk azok, ha elolvasod, biztos ráismersz. Én igen. 

http://www.life.hu/sztarszerzok/20131104-muller-peter-heti-utravalojaban-a-banat-elengedeserol-beszel.html

"...az ember a hatalom kulcsa: a kötés vagy az oldás tűzpontja. Mert lényének kis világegyetemében a lét valamennyi lehetősége benne rejlett. Animális teste állati módon fajtalankodott, szaporodott, salakot termelt, létfenntartásáért könyörtelenül gyilkolt, s az ő életét is kiolthatta bármelyik halandó, mint a rőzselángot. Érzés- és ösztönvilágát indulatok, démoni szenvedélyek, névtelen szorongások és heves hatalomvágy uralták. De természetbe szőtt tudata öntudattá tágult. Eszméletében mitikus múltjának képei derengtek. A jelenségek eredetét kutatta. tudott nevetni, sírni és ítélni önmaga fölött. Nemi és érzelmi éhsége mellé sajátos hiányérzet: Istenszomj társult. A sejtelem, hogy a látható jelenségek mögött láthatatlan okok rejlenek, leküzdhetetlen ingerré lett benne. Agyában anyagon túli kérdések zajlottak. Figyelme a csillagok felé fordult. Bálványokat épített, és rombolt. Kezdte átformálni maga körül a világot - ahogyan a teremtő mágusok tették egykor. De kifelé terjeszkedő, burjánzó tevékenysége egyre távolította a másik lénytől. A másik lénnyel való kiegészüléstől. A névtelenné dermedt félelem, a gyűlölködő széthúzás és a búskomor kétely elzárta az egyedüli megoldástól...."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"- A legnagyobb büntetés a szegénység, ugye?

- Büntetés? Én másképp nevezném. Próbatételnek talán, amely után bukás vagy megvilágosodás következik. A szegénység az embert szembeállítja a világgal, lemezteleníti, elevenen megnyúzza, jéggel veri, tűzzel égeti, hogy kiderüljön, mi marad meg belőle. A legtöbbje hamuvá válik. De nagy néha, igen igen ritkán, a rothadó salak között felragyog egy mag, amelyhez sem hideg, sem meleg, sem sötétség vagy halál nem férhet hozzá. Nem árhat neki. Nem pusztíthatja el többé....

- Az az egész, amit elmondtál, nekem nagyon kegyetlennek tűnik - mondta hevesen. - Ki csinálja ezt így? Ki rendezi? Ki okozza, hogy hozzáférhetetlen mag körül annyira fájjon az embernek ez a véres, rothadó salak? Van-e egyáltalán valaki vagy valami, ami értelmesen irányítja ezt az őrült zűrzavart? És ha van, ha a mi akaratunk ellenére is élni kényszerít bennünket, miért büntet érte nyomorral, elmebajjal, bénulással és ....

- Erre a kérdésre így nem lehet felelni. A dolgok megfejtése nem miért és nem az azért. Az élet, minden bonyolultságával együtt, megszüntethetetlen tény.

- Te hiszel Istenben?

- Igen.

- Hogyan találsz mentséget neki?

- Úgy, hogy minden rosszat múló káprázatnak látok, s egyedül Istent tudom valóságnak. A káprázat elmúlik, ahogyan az álomképek szertefoszlanak, ha az álmodóban megszűnnek az ingerek, amelyek a vágyképeket termelik. Isten azonban örök.

- De mi közöd van hozzá? Mi dolgod vele neked és nekem?

- Az, hogy egyek vagyunk vele.

- Ugyan! Hol? Miben vagyunk egyek? Miért nem tudok róla?

- Már megint kérdezel. Figyelj! Isten és közöttem állok én. Csak ez a káprázat-én a válaszfal közöttünk. A szegénység, a szenvedés és a halál. Ha sikerül lebontanod, szabad vagy. Ha sikerül lebontanod, Istenné válsz.

- Nem értem.

- Nem is érzed?

- Nem tudom.....lehet.

Az oktalan, céltalan, rejtélyes ujjongásra figyelt önmagában, amely úgy zúgott át lelkének sötét, szakadékos tájain, mint a napkeltét jelző hajnali szél."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

Reményik Sándor: Kegyelem


Először sírsz,
Azután átkozódsz,
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S át a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, minden hiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától megnyílik az ég.
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
S akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled.
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed, a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar.
Akkor – magától – minden elcsitul.
Akkor – magától – éled a remény,
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

mivel? Isteni kegyelemből, ahogy az előző bejegyzésben olvashattad. Mikor kaphatjuk meg? Akarással nem, küzdéssel nem, ha szeretnéd nem. Miért is? Mert ilyenkor az egód akarja, pont az, amit el kellene hagynod, hagynod kellene, hogy meghaljon. 

Minden, amit gondolsz, minden amit aggyal akarsz megoldani, az egódat jelenti. Ezért nehéz. Mert úgy gondolod, hogy ezért vagy Te, aki vagy, a gondolataid által. Pedig az csak forma, jön és megy. Nem, Te nem a gondolatid által vagy, az vagy, aki észreveszi a gondoltakat. Ezért ha nem kapaszkodsz a gondolatokba, a józan észbe, elengeded azt, nem tulajdonítasz nagy jelentőséget neki, akkor sikerülhet. Ehhez alázat kell. Feladni személyiségedet, tapasztalatidat, gondolataidat.

"Mert Isten csak az ilyen teljes mélyponton, az önfeladó magány infernójában tud megjelenni."
Szepes Mária: Raguel hét tanítványa

Megosztottam már ezt az írást Veletek, most újra megteszem. Kapcsolódik a "látszat" című bejegyzéshez és szintén kapcsolódik az előző blogomban található Osho idézethez: "A megismerés fintossága, elmélet - kontra gyakorlat- Új kezdet". A "tudásról", tanulásról, ismeretszerzésről, tapasztalatról szól, annak mérhetetlenül nagy csapdájáról.

"Az éberség

Az ezoterikus tanítások gyakran hivatkoznak az éberség fogalmára. Ezt először a hagyomány szempontjából mutatom be: Az ősi mesterek ezt tartják az egyik legnagyobb célnak az ember életében. Tömören kifejezve: az az éber, aki felébredt az érzékek csalóka világából, aki látja, hogy a világ, amelyben él, álomkép, illúzió. "Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát." – írja Hamvas Béla. Ahhoz, hogy valaki éber legyen, az egység világában kell élnie, ahol egynek éli meg magát mindennel. Minél távolabb kerül az emberi tudat az isteni egységtől, annál inkább lefokozódik az ébersége, annál inkább kába, álmos. A kába tudatállapot jellemzője, hogy az ember egyedül, elszakadva, magányosnak érzi magát. A kábaság megszünteti/elfedi az egység-tudatot. Ennek megértéséhez visszagondolhatunk a hierarchia törvényére: a szellemi csúcson az éberség, azaz az Egy van, ahol a tudat egységben érzékel mindent. A szellemi hierarchia alján a kábulat, álmodás, azaz a Sok van: itt a tudat elszigetelve, elhagyatva érzi magát, befalazva önmaga szűk világába. Az álmosság, a kábaság egyenlő a beszűkült, lefokozódott tudattal, a hagyományok szavaival élve: a megtört léttel.
Az éberség tehát az ember által elérhető talán legmagasabb tudati állapot, amelyet lehet úgy fogalmazni, hogy a legtisztább szellemiséggel való azonosulás, de úgy is, hogy a halhatatlanság elérése.
Mivel a nyugati ember szinte mindent cselekvéssel és "tanulással" akar elérni, fontos kihangsúlyozni, hogy az éberséget nem lehet erőfeszítéssel, szorgalommal, ismeretszerzéssel vagy akarattal elérni. Semmi szokványos emberi eszközzel, mert ez isteni kegyelemből kapható meg.
Sokan hiszik, főleg manapság, hogy az intellektuális megismerés, a tudás mindennek a kulcsa. Az ilyen tudás kifelé irányul, a Sokra: adatokra, számokra, definíciókra kíváncsi, de nem a lényegre, ami az anyag mögött van. Sőt, még jobban álomba ringathatja a tudatot, mintha semmit sem tudna, hiszen eltávolítja az Egytől."

Szabó Judit: www.spiritulis-tanitások.hu

Soha semmi sem baj. Csak figyelj, csak vedd észre. Az már óriási eredmény. Próbáld a dolgokat, reakcióidat kívülről is meglátni. Ne csak másról mondj véleményt, vedd észre saját rezdüléseidet is. Segít Neked. Bejutni belsődbe. Tudd, hogy ami másban nem tetszik, azzal dolgod van. Az a megoldás kulcsa. Foglalkozz vele, azaz figyeld. Magaddal foglalkozz, magadat figyeld! Egyre jobb lesz így. Ne ragaszkodj az elveidhez, a tapasztalatidhoz, bebörtönöznek! Légy nyitott és befogadó! Élj! Éld meg azt, ami van! Ne tagadd le, ne utasítd el! Amíg ezt teszed, kapni fogod. Add meg magad, ne ellenkezz! Ne akarj mindent megoldani aggyal, ésszel. Az nem Te vagy, az az elméd és egód, a kondícináltságod. Ülj le és csak légy, gondolatok, megoldások nélkül. Jól fogod érezni magad, sokkal jobban.

Van egy könyv. Az a címe: Ébredj tudatára, Antoni d. Mello írta. Az is segíthet. Sokat ír a figyelemről.

"A tudás, kedvesem, nem újonnan szerzés, hanem visszahódítás...Amit a világ összes könyveiben leírtak eddig, a tudomány, a művészet, a filozófia minden terméke töredék csupán. Elenyésző része annak, amit az ember szelleme tartalmaz.

- Ó, Monsieur Argout, az emberek nagyon buták néha.

- Kétségtelenül. A tudatlanság, éppen úgy mint a halál, leigázta őket. De mindez csak látszat. Figyeljen jól kicsikém. Az ember, minden egyes ember szelleme isteni eredetű. Öröktől fogva van. Bírja  a legsúlyosabb léttitkokat, a mindenség hatalmas tudását és erejét. De sötét, kábult álomba szunnyad: a hús révületében. Olyan ez, mint egy gonosz képzet halálos kényszere - a lidércnyomás. Mikor az ember helyesen tanul, fokozatosan a saját tulajdonára, szabadságára és hatalmára ébred. Egy ideig könyvek járószalagján halad, aztán megynyílik benső vénája. Az élet, az emberek, az események, a formák, a vonalak, a hangok, szinte vezetik tovább immár a saját lábán, befelé önmagába, a tudás kimeríthetetlen forrásához."

Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet

"Tudod, azt hiszem, egy felismerés még csak felismerés. Azt hiszem, hiába érted meg, azt, ami van, ha nem éled. Azt hiszem folyamatos tennivaló a gondolatok igazságának megkérdőjelezése, és annak megismerése, fölfogása, hogy a gondolat nem te vagy, s nélküle tán boldogabb lehetnél. Ám ez életforma, és nincs az a bogyi, ami kiválthatná."

Barkó Judit, részlet : Fogyibogyi

Szeretettel osztom meg ezt az írást Veled. Rád van bízva.

http://www.barkojudit.hu/publikacio-media/uj-kacsintasok/szeretheto-vagy.html

"Semmi sincs rejtve, csak az ego vak. A Valóság közvetlenül az elmén túl van."

David R. Hawkins: A valódi én hatalma