Bár az ünnep manapság már másról szól, mint igazán kellene, de mindig egy új lehetőséget jelent. Lehetőséget arra, hogy megállj, hogy megpihenj, hogy mosolyogj, hogy szeress, hogy megbocsáss, hogy megnyugodj. Hogy észre vedd a körülötted lévő életet, hogy csak légy. Hogy élvezd, hogy vagy, most.
Kívánom, hogy sikerüljön, kívánom, hogy sok örömöd leld benne! Vigyázzatok magatokra!
Szeretettel
Kapcsolódva az előző bejegyzéshez, ajánlom Barkó Judit írását, amit nagyon köszönök Neki. A "tanulást", az önmagad belseje felé való elindulást érdemes elkezdeni, előbb-utóbb úgy is rákerül a sor. Mire várnál még?
http://www.barkojudit.hu/publikacio-media/legujabbak/karacsonyi-kucorgo.html
"Az öt Pándava fivért elűzik a királyi udvarból, és egy sűrű erdőbe menekülnek. Napok óta kóborolnak étlen-szomjan, amikor elérkeznek végre egy kristálytiszta tóhoz. A legifjabb már-már megmerítené edényét a vízben, amikor hirtelen hangot hall:
-Várj! Csak akkor ihatsz a tó vizéből, ha felelsz a kérdésemre. De jól vigyázz: ha téves a válaszod, azonnal meghalsz!
Az ifjú a láthatatlan hang irányába fordult, s a Hang ezt kérdezte tőle:
- Mondd meg: mi a legjellemzőbb az emberre?
A válasz idézet volt a Védák legmagasztosabb igéi közül s - az ifjú azonnal meghalt. Ugyanígy járt a második, a harmadik és a negyedik testvér is. Már négy halott hevert a földön, amikor Judhisztira a tó partjához lépett.
- Ha helyesen felelsz - szólt a Hang-, nemcsak szomjadat olthatod, de testvéreidet is föltámasztom. Mondd meg tehát: mi a legjellemzőbb az emberre?
És Judhisztira így felelt:
- Az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből nem tanul.
Ahogy ezt kimondta, a fivérei mind életre keltek, s ő mohón ivott a tó hűvös vizéből."
Mahabharata, a világirodalom egyik legősibb műve
"A katarzis az a pillanat, amikor az én elveszti a csatát."
Müller Péter: Kígyó és kereszt
"Ma már tudjuk: sem az Úristen haragjától, sem a csillagoktól nem kell félnünk. Az ember az, aki saját megsemmisülését előidézi. Ahogy Füst Milán írja: "Saját sorsunk kíméletlen ítéletvégrehajtói vagyunk."
Amitől jelenleg tartunk, az nem a tragédia - hanem a katasztrófa. A tragédia fájdalmas, de értelmes aktus. Az ember megtisztul benne s magasabb, fényesebb létkörbe jut. A katasztrófa azonban - mind az egyének, mind a közösségek életében - nem más, mint az elodázott katarzisok esztelen és szörnyű következménye. Amit az emberek nem hajlandók belülről megoldani: az kívülről rájuk szakad. Ez a katasztrófa.
Ezt a kézenfekvő igazságot nem vagyunk hajlandóak fölismerni.
Ezért engedd meg, hogy egy irodalmi példával megvilágítsam. Az újkori irodalomban Csehov volt az első, aki a katarzisképtelen embert színpadra vitte. Hősei mind vágyódnak valamire, terveznek, reménykednek, töprengenek - de mivel a katarzisig nem jutnak el: nem történik velük semmi. Csak hervadoznak, és isznak, és panaszkodnak, és tűnődnek, és elmúlnak. Életük nem eseménytelen, csak lényegtelen. Önkörükben forognak, mint a búgócsiga, s vigyáznak, hogy röppályájukról ne térjenek le. Ezt csakis úgy tudják elérni, hogy érzelmeik és gondolataik intenzitását nem hevítik forráspontig. Önmagugat langymelegen tartják, tesznek-vesznek, unatkoznak, beszélgetnek - s amitől állandóan gyötrődnek, éppen az, hogy nem történik velük semmi. Kínlódásuk terméketlen.
Ha összeveted őket Shakespeare alakjaival, rájössz, hogy még a szavaik is mást jelentenek: az akarat Shakespeare-nél sorsformáló erő, itt erőtlen szándék; a szerelem pusztító örvény, itt örökös sóvárgás; a gyűlölet gyilkos hatalom, itt inkább utálat; a vágy mindenkin átgázoló, megvalósulásra törő energia, itt keserű nosztalgia s végtelenségig eltűrt, kielégítetlen éhség. Ha két Shakespeare-hős összevesz: azonnal kardot ránt. Csehov hősei csak kölcsönös vádolgatás határáig jutnak, azt is inkább részegen teszik, s ha netán fegyvert ragadnak, azzal csakis önmagukat pusztítják el. Shakespeare szereplői nyíltan kimondják, amit gondolnak. Csehov figuráinak valódi szándéka a szöveg alá szorul. Ha meg akarod ismerni őket, nem arra kell figyelned, amit kimondanak, hanem arra, amit elhallgatnak. Valójában nem is egymással beszélnek, hanem önmagukat mondják önmaguknak. Életük valódi drámája a drámára való teljes képtelenség."
Részlet: Müller Péter: Kígyó és kereszt
Sokszor vagyunk azok, ha elolvasod, biztos ráismersz. Én igen.
"...az ember a hatalom kulcsa: a kötés vagy az oldás tűzpontja. Mert lényének kis világegyetemében a lét valamennyi lehetősége benne rejlett. Animális teste állati módon fajtalankodott, szaporodott, salakot termelt, létfenntartásáért könyörtelenül gyilkolt, s az ő életét is kiolthatta bármelyik halandó, mint a rőzselángot. Érzés- és ösztönvilágát indulatok, démoni szenvedélyek, névtelen szorongások és heves hatalomvágy uralták. De természetbe szőtt tudata öntudattá tágult. Eszméletében mitikus múltjának képei derengtek. A jelenségek eredetét kutatta. tudott nevetni, sírni és ítélni önmaga fölött. Nemi és érzelmi éhsége mellé sajátos hiányérzet: Istenszomj társult. A sejtelem, hogy a látható jelenségek mögött láthatatlan okok rejlenek, leküzdhetetlen ingerré lett benne. Agyában anyagon túli kérdések zajlottak. Figyelme a csillagok felé fordult. Bálványokat épített, és rombolt. Kezdte átformálni maga körül a világot - ahogyan a teremtő mágusok tették egykor. De kifelé terjeszkedő, burjánzó tevékenysége egyre távolította a másik lénytől. A másik lénnyel való kiegészüléstől. A névtelenné dermedt félelem, a gyűlölködő széthúzás és a búskomor kétely elzárta az egyedüli megoldástól...."
Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet
"- A legnagyobb büntetés a szegénység, ugye?
- Büntetés? Én másképp nevezném. Próbatételnek talán, amely után bukás vagy megvilágosodás következik. A szegénység az embert szembeállítja a világgal, lemezteleníti, elevenen megnyúzza, jéggel veri, tűzzel égeti, hogy kiderüljön, mi marad meg belőle. A legtöbbje hamuvá válik. De nagy néha, igen igen ritkán, a rothadó salak között felragyog egy mag, amelyhez sem hideg, sem meleg, sem sötétség vagy halál nem férhet hozzá. Nem árhat neki. Nem pusztíthatja el többé....
- Az az egész, amit elmondtál, nekem nagyon kegyetlennek tűnik - mondta hevesen. - Ki csinálja ezt így? Ki rendezi? Ki okozza, hogy hozzáférhetetlen mag körül annyira fájjon az embernek ez a véres, rothadó salak? Van-e egyáltalán valaki vagy valami, ami értelmesen irányítja ezt az őrült zűrzavart? És ha van, ha a mi akaratunk ellenére is élni kényszerít bennünket, miért büntet érte nyomorral, elmebajjal, bénulással és ....
- Erre a kérdésre így nem lehet felelni. A dolgok megfejtése nem miért és nem az azért. Az élet, minden bonyolultságával együtt, megszüntethetetlen tény.
- Te hiszel Istenben?
- Igen.
- Hogyan találsz mentséget neki?
- Úgy, hogy minden rosszat múló káprázatnak látok, s egyedül Istent tudom valóságnak. A káprázat elmúlik, ahogyan az álomképek szertefoszlanak, ha az álmodóban megszűnnek az ingerek, amelyek a vágyképeket termelik. Isten azonban örök.
- De mi közöd van hozzá? Mi dolgod vele neked és nekem?
- Az, hogy egyek vagyunk vele.
- Ugyan! Hol? Miben vagyunk egyek? Miért nem tudok róla?
- Már megint kérdezel. Figyelj! Isten és közöttem állok én. Csak ez a káprázat-én a válaszfal közöttünk. A szegénység, a szenvedés és a halál. Ha sikerül lebontanod, szabad vagy. Ha sikerül lebontanod, Istenné válsz.
- Nem értem.
- Nem is érzed?
- Nem tudom.....lehet.
Az oktalan, céltalan, rejtélyes ujjongásra figyelt önmagában, amely úgy zúgott át lelkének sötét, szakadékos tájain, mint a napkeltét jelző hajnali szél."
Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz,
Azután átkozódsz,
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S át a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, minden hiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától megnyílik az ég.
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
S akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled.
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed, a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar.
Akkor – magától – minden elcsitul.
Akkor – magától – éled a remény,
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
mivel? Isteni kegyelemből, ahogy az előző bejegyzésben olvashattad. Mikor kaphatjuk meg? Akarással nem, küzdéssel nem, ha szeretnéd nem. Miért is? Mert ilyenkor az egód akarja, pont az, amit el kellene hagynod, hagynod kellene, hogy meghaljon.
Minden, amit gondolsz, minden amit aggyal akarsz megoldani, az egódat jelenti. Ezért nehéz. Mert úgy gondolod, hogy ezért vagy Te, aki vagy, a gondolataid által. Pedig az csak forma, jön és megy. Nem, Te nem a gondolatid által vagy, az vagy, aki észreveszi a gondoltakat. Ezért ha nem kapaszkodsz a gondolatokba, a józan észbe, elengeded azt, nem tulajdonítasz nagy jelentőséget neki, akkor sikerülhet. Ehhez alázat kell. Feladni személyiségedet, tapasztalatidat, gondolataidat.
"Mert Isten csak az ilyen teljes mélyponton, az önfeladó magány infernójában tud megjelenni."
Szepes Mária: Raguel hét tanítványa
Megosztottam már ezt az írást Veletek, most újra megteszem. Kapcsolódik a "látszat" című bejegyzéshez és szintén kapcsolódik az előző blogomban található Osho idézethez: "A megismerés fintossága, elmélet - kontra gyakorlat- Új kezdet". A "tudásról", tanulásról, ismeretszerzésről, tapasztalatról szól, annak mérhetetlenül nagy csapdájáról.
"Az éberség
Az ezoterikus tanítások gyakran hivatkoznak az éberség fogalmára. Ezt először a hagyomány szempontjából mutatom be: Az ősi mesterek ezt tartják az egyik legnagyobb célnak az ember életében. Tömören kifejezve: az az éber, aki felébredt az érzékek csalóka világából, aki látja, hogy a világ, amelyben él, álomkép, illúzió. "Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát." – írja Hamvas Béla. Ahhoz, hogy valaki éber legyen, az egység világában kell élnie, ahol egynek éli meg magát mindennel. Minél távolabb kerül az emberi tudat az isteni egységtől, annál inkább lefokozódik az ébersége, annál inkább kába, álmos. A kába tudatállapot jellemzője, hogy az ember egyedül, elszakadva, magányosnak érzi magát. A kábaság megszünteti/elfedi az egység-tudatot. Ennek megértéséhez visszagondolhatunk a hierarchia törvényére: a szellemi csúcson az éberség, azaz az Egy van, ahol a tudat egységben érzékel mindent. A szellemi hierarchia alján a kábulat, álmodás, azaz a Sok van: itt a tudat elszigetelve, elhagyatva érzi magát, befalazva önmaga szűk világába. Az álmosság, a kábaság egyenlő a beszűkült, lefokozódott tudattal, a hagyományok szavaival élve: a megtört léttel.
Az éberség tehát az ember által elérhető talán legmagasabb tudati állapot, amelyet lehet úgy fogalmazni, hogy a legtisztább szellemiséggel való azonosulás, de úgy is, hogy a halhatatlanság elérése.
Mivel a nyugati ember szinte mindent cselekvéssel és "tanulással" akar elérni, fontos kihangsúlyozni, hogy az éberséget nem lehet erőfeszítéssel, szorgalommal, ismeretszerzéssel vagy akarattal elérni. Semmi szokványos emberi eszközzel, mert ez isteni kegyelemből kapható meg.
Sokan hiszik, főleg manapság, hogy az intellektuális megismerés, a tudás mindennek a kulcsa. Az ilyen tudás kifelé irányul, a Sokra: adatokra, számokra, definíciókra kíváncsi, de nem a lényegre, ami az anyag mögött van. Sőt, még jobban álomba ringathatja a tudatot, mintha semmit sem tudna, hiszen eltávolítja az Egytől."
Szabó Judit: www.spiritulis-tanitások.hu
Soha semmi sem baj. Csak figyelj, csak vedd észre. Az már óriási eredmény. Próbáld a dolgokat, reakcióidat kívülről is meglátni. Ne csak másról mondj véleményt, vedd észre saját rezdüléseidet is. Segít Neked. Bejutni belsődbe. Tudd, hogy ami másban nem tetszik, azzal dolgod van. Az a megoldás kulcsa. Foglalkozz vele, azaz figyeld. Magaddal foglalkozz, magadat figyeld! Egyre jobb lesz így. Ne ragaszkodj az elveidhez, a tapasztalatidhoz, bebörtönöznek! Légy nyitott és befogadó! Élj! Éld meg azt, ami van! Ne tagadd le, ne utasítd el! Amíg ezt teszed, kapni fogod. Add meg magad, ne ellenkezz! Ne akarj mindent megoldani aggyal, ésszel. Az nem Te vagy, az az elméd és egód, a kondícináltságod. Ülj le és csak légy, gondolatok, megoldások nélkül. Jól fogod érezni magad, sokkal jobban.
Van egy könyv. Az a címe: Ébredj tudatára, Antoni d. Mello írta. Az is segíthet. Sokat ír a figyelemről.
"A tudás, kedvesem, nem újonnan szerzés, hanem visszahódítás...Amit a világ összes könyveiben leírtak eddig, a tudomány, a művészet, a filozófia minden terméke töredék csupán. Elenyésző része annak, amit az ember szelleme tartalmaz.
- Ó, Monsieur Argout, az emberek nagyon buták néha.
- Kétségtelenül. A tudatlanság, éppen úgy mint a halál, leigázta őket. De mindez csak látszat. Figyeljen jól kicsikém. Az ember, minden egyes ember szelleme isteni eredetű. Öröktől fogva van. Bírja a legsúlyosabb léttitkokat, a mindenség hatalmas tudását és erejét. De sötét, kábult álomba szunnyad: a hús révületében. Olyan ez, mint egy gonosz képzet halálos kényszere - a lidércnyomás. Mikor az ember helyesen tanul, fokozatosan a saját tulajdonára, szabadságára és hatalmára ébred. Egy ideig könyvek járószalagján halad, aztán megynyílik benső vénája. Az élet, az emberek, az események, a formák, a vonalak, a hangok, szinte vezetik tovább immár a saját lábán, befelé önmagába, a tudás kimeríthetetlen forrásához."
Szepes Mária: Raguel hét tanítványa, részlet
"Tudod, azt hiszem, egy felismerés még csak felismerés. Azt hiszem, hiába érted meg, azt, ami van, ha nem éled. Azt hiszem folyamatos tennivaló a gondolatok igazságának megkérdőjelezése, és annak megismerése, fölfogása, hogy a gondolat nem te vagy, s nélküle tán boldogabb lehetnél. Ám ez életforma, és nincs az a bogyi, ami kiválthatná."
Barkó Judit, részlet : Fogyibogyi
Szeretettel osztom meg ezt az írást Veled. Rád van bízva.
http://www.barkojudit.hu/publikacio-media/uj-kacsintasok/szeretheto-vagy.html
"Semmi sincs rejtve, csak az ego vak. A Valóság közvetlenül az elmén túl van."
David R. Hawkins: A valódi én hatalma
A Valóságban minden tökéletes.. de mégsem az. - Mondtam két napja a gyereknek. Csodálkozott. Nem értette.
Ezt a kettősséget korlátozott érzékelésünk és kondicionáltságunk hozza létre. - Ezt már nem mondtam el neki. Inkább tapasztalja meg.
"Azt én tudom." "Ez nem így van." "Ezen én már túl vagyok." "De." "Rosszul gondolod." Sokszor hallom ezeket és ehhez hasonló mondatokat azoktól, akik kérdeznek, kiváncsiak: így reagálnak a válaszaimra. Ellenállnak. Azonnal. Erősen.
Igen, nem tudok segíteni senkinek. Mindenki csak magán tud. Ezen múlik. Igaz. Ugyanakkor úgy érzem belül, hogy lehet iránymutatást adni bárkinek, de csak az az ember fogja meghallani, aki nyitott és szeretné jobban érezni magát, és érzi, hogy valami nem jól működik körülötte és keresi a megoldást. Aki bevallja, hogy van vele gond és aki egóját félretéve bátran, bizalommal fordul a másik felé, nem ellenségnek tekinti, hanem szövetségesnek.
Miért is ellenállunk? Az egónk teszi ezt. Gépiesen, mert vesztét érzi. Így védelmezi magát, fennmaradását. Védi pozicióját, nehogy alulmaradjon. Így nem, vagy nehezen fogad el bármit is, amit kívülről mondanak neki és ráadásul azt az érzetet keltik, hogy valamit ő nem úgy tud, ahogy kell. Azonnali, elementáris erővel vág vissza, a fent említett mondatokat hangoztatva. Amíg ezek vagy ehhez hasonló mondatok elhangzanak, nincs mit tenni. Elhallgat az ember, ugyanis felesleges bármit is mondania. Zárva vannak a kapuk.
Aki igazán változni szeretne, aki szeretne kilépni káprázatos világából, annak fel kell hagynia az ellenálással. Ez csak alázattal lehetséges. És ez fájdalmas. Nem kicsit, de érdemes ezen túlesni, hisz felszabadulást hoz.
Szepes Mária, Varázstükör című könyvében így ír erről:
"Aki az ember betegségét gyógyítani kívánja, az a lelkével, legbenső lényegével vegye fel a kontaktust. Segítsen megkeresni vele együtt a dolgok valódi nevét. A varázsigét, amely eltünteti a képzelt különbségeket, gátakat emberek, országok, világrészek, bolygók, naprendszerek és Isten között. E folyamathoz azonban szükséges az ember, aki tudja, hogy beteg. Önként aláveti magát az operációnak. És az orvos. Ez a gyógyulás feltétele. Minden egyéb kuruzslás."
"A valóságról szeretnék hírt adni önöknek. Minden ember királyi örökségéről, amelyből kirekesztve él képzelt bajai, félelmei között. E káprázatokon nem lehet káprázatok különféle formáival segíteni. A mögötte lévő sóvárgást nem lehet káprázat-javakkal kielégíteni. Rang, vagyon, gyönyör, hatalom, gyűlölet, siker olyan öltözék a királyi szellemen, amelyet sátáni szélhámos szabott rá, és tragikomikus szuggesztióval kényszeríti őt meg a tömeget, hogy a fikciót valóságnak ünnepelje, míg egy gyermek, egy suszterinas talán, el nem kiáltja ártatlan nevetéssel, hogy a király meztelen.
Nézzék meg barátaim, a tébolyda szerencsétlen lakóját, a skizofréniás beteget, aki négy groteszk mozdulat megszakításával viszi ételét az asztalhoz. Csak így tud hozzájutni. Csak így tudja elfogyasztani. Pedig egyenesen, folyamatosan is megtehetné az utat. Kívül nincsen semmi akadálya. Csak belül. Benne. Aki szelllemi szemmel figyeli az ember életét, látja, hogy minden mozdulásának, céljának hasonló feltételei vannak. S aki kényszeríteni akarja rá, hogy semmibe vegye az előtte tornyosuló, képzelt akadályokat, keresztültörje a kivetített, vastag gátfalakat, súlyosbítja állapotát. Krízisből, krízisbe hajszolja. Egy ilyen rögeszmét csak belülről lehet megsemmisíteni.................."
"................... Most pedig térjünk vissza a királyhoz, aki meztelen. Nézzük, ahogy a világba lép, és nézzük, ahogy eltávozik belőle úgy, ahogy jött, meztelenül, puhán, rangjelzés, jelmez nélkül. Akármi volt a szerepe az Időszínpadon. Mit hozott, és mit visz magával? Hozta jellemét. Tévedhetetlen vonzalmait és taszításait. Tehetségét vagy tehetetlenségét. Sorsformáló akaratát, vagy sorsát a gyöngeségben. És mit visz magával? Semmi mást, csak tapasztalatot, amely új jellemet formál benne.
Az, hogy a világ jobbá, elviselhetőbbé, igazságosabbá, az élet elhetőbbé váljék, magától értetődő szükségesség, de csak okozat lehet. Mégpedig a személyi és sovén (soviniszta: előítéletekkel rendelkező) rögeszmék megsemmisítésének következménye. Ha sikerül kivégezni a gyűlölet rögeszméjét, kiküszöböltük a másik ember ártalmára történő akciókat. Ha sikerül kivégezni a különvalóság rögeszméjét, meghal a beteg becsvágy, és az Istennel meghasonlott egoizmus terméke, a háború."
Ha már én mostanában nem is, mások írnak Nektek fontos, mély és igazán segítő útbaigazításokat. Ezt olvastam ma. Szeretettel osztom meg.
http://www.life.hu/sztarszerzok/20130624-muller-peter-heti-utravalo-79-resz.html
Tegnap olvastam a változásról, avagy arról miért is nem tudunk megváltozni. Mert azt a legfontosabb dolgot nem tesszük meg, ami nélkül nincs igaz változás: hogy elkezdjük végre szeretni és elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.
Szeretettel osztom meg:
http://csillagmag.hu/irasok/tenyleg-teljesen-meg-tudsz-valtozni/
Az áprilisi magazinba ezzel a címmel kellett valamit létrehozni, ez sikeredett belőle, szeretettel osztom meg.
Az hogy hétköznapi, vagy ünnepi a függőség, az mindegy is. Vannak függőségeink. Milyensége, mélysége saját állapotunk szerint változik. Ha nem vagyunk jó állapotban, ha nem vagyunk egyensúlyban magunkkal, akkor erősebben függünk a külvilágtól, az tud rángatni minket, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor függőségünk csupán csak az univerzumban végbemenő változásokra redukálódik. Körülöttünk a forma folyamatosan változik, így hatással van ránk. Ezt a változást nem lehet megállítani, hisz ez a természete.
Így egyetlen feladatunk van csupán, hogy törekedjünk saját állapotunk javításán, jó állapotunk őrzésén és fenntartásán. Ez csak a jelenlét állapotában lehetséges, amikor tudjuk kontrollálni elménket és egónkat, amikor nem azonosulunk gondolatainkkal és azt kísérő érzelmekkel. Ha nem vagy ilyen állapotban, akkor elméd fogságában könnyen dönt le az érzelem, reaktív mintáid megjelennek és fájdalmat, szenvedést okoznak. Ilyenkor úgy érzed, hogy bántottak téged, fájdalmat okoztak neked, a külvilágot teszed felelőssé saját állapotodért, holott csak te vesztetted el a kontrollt, te nem voltál résen, te nem figyeltél oda, hagytad, hogy a megjelenő gondolattal és az azt kísérő érzelemmel azonosulj. Pedig az nem Te vagy. Az csak az egód. Te az a tudatosság vagy, aki mindezt láthatja, észreveheti, kontrollálhatja. Nem az egó vagy, akinek hiszed magad.
Ezért érdemes figyelni magadra. Észrevenni azt a pillanatot, amikor egy gondolat magával sodor, amikor egy gondolattal azonosítod magad. Ha megjelenik egy negatív gondolat, akkor könnyen elindul saját útjára és már egy egész történetecske kerekedik ki belőle, aminek semmi köze a valósághoz. Csupán egy illúzió. Egy régi séma, tapasztalat, kondicionáltság, ami magával sodor ilyenkor. És lehúz a mélybe. És mivel ilyenkor hajlamos vagy a környezetedet hibáztatni saját állapotodért, őket is magával ránthatod.
Ez a gondolattal való azonosulás miatti függőség. Van olyan is, amikor nem egy gondolattal, hanem egy tárggyal azonosulsz. Egy ház megszerzésével, egy mobiltelefon tulajdonlásával, egy ember birtoklásával stb. és azt mondod, hogy nekem ilyenem van, ezért én többet érek annál, akinek nincs és elkezded hajszolni ezt. Úgy gondolod, hogy ha neked is lesz ilyen vagy olyan „tárgyad” többet fogsz érni, mert ha ezt elérted, te jó vagy, jobb vagy annál akinek nincs. És elkezdesz ehhez a tárgyhoz ragaszkodni, mert ennek birtokában érzed magad jobbnak. És akkor ettől a tárgytól fogsz függni. Aztán ha eléred, akkor lesz egy másik tárgy, amire elkezdesz vágyni, mert azt hiszed, hogy attól leszel több. És ez nem ér véget így soha. Ezért ne azonosítsd magad azzal, hogy mid van és mid nincs, az nem Te vagy, csak az egónak van szüksége erre az érzetre, a folytonos bizonyításra. Ne gondold azt, hogy bárminek a birtoklásával több leszel. Ez szintén illúzió. Lényegedet tekintve senkinél sem vagy több, sem kevesebb.
Saját állapotodért Te vagy a felelős. Így függőségeidért is, senki más. Ezért figyelj magadra, figyelj azonosulásaidra, ennyit tehetsz te.
"A dolgokhoz való ragaszkodásod magától eltűnik, ha önmagadat már nem bennünk igyekszel megtalálni." Eckhart Tolle
A magazint ezen az elérhetőségen olvashatod:
http://blissragyogas.hu/fenyhalo-spiritualis-magazin
Most találtam, megosztom Veletek.
Az Út
Nagy fényesség szállt le az égből,
Napfelkelte - saját életembe.
Tele csicsergéssel, tavasszal, élettel,
Gyöngyfűzér-módra kell hozzáillesszem
mindahhoz mi már az enyém.
Doboznyi kincs, selyemfű-méz,
No meg pár nehézség, Angyalok, Teremtő,
Segítsetek tovább, ha elszáll az erő.
Sokszor érzem azt, bátor s vitéz vagyok,
S erősít a tudat, hogy az ölelő karok
Nem csupán varázslat, álom és érzés,
Hanem a Csoda, maga a Létezés.
Lehet itt küzdeni, adott az aréna,
Ha sebzett vagyok jól jön a kamilla,
Igyekszem az úton magamra találni,
Amit nem adnak, ne akarjam várni.
Hosszú a jegyzék mi álmaimat őrzi,
Haladok feléjük, s bár néha felüti
Fejét némi kósza pánik,
Ballada-hitemmel viszek tovább bármit.
Közben főzőcskézem, gyereket nevelek,
Madártejet, almát, narancslét készítek.
S közben figyelem ki kér sárgadinnyét,
Kinek szívéért bármeddig elmennék...
Csípős reggelen remegve ébredünk,
Tél-hóhér, a tavaszt most már hozzad el nekünk!
Úgy tűnik, az idén túl nagy volt a szigor,
Hideg-űzéshez most már kell egy jó nagy szigony.
Jöjjön el a meleg, szerelem és tavasz,
Óvó gyámságodból kinőnék, kis Ravasz,
Köszönöm, hogy védtél, bizton úton vittél,
Mostantól a sajátomon - szeretném, ha hinnél! -
haladok és érzem amint szép lassan lép elő
belőlem a bontakozó, s mutatkozni vágyó NŐ.
{Szerző: Bildi}
Most jöttem rá, hogy adós vagyok a februári magazinba írt cikkemmel. Pótlom is. Érdekes volt, amikor megkaptam ezt a címet, először nem tudtam mit kezdjek vele, aztán írtam azt, ami eszembe jutott. Ez lett belőle.
A gyógyításról mindenek előtt önmagunk öngyógyító képessége jut eszembe. Mind fizikailag, mind lelkileg. „Betegségeink”, rossz állapotaink lelkünk, majd szervezetünk felborult egyensúlya miatt jönnek létre. Ezeket az egyensúlytalanságokat valamilyen érzelmi hatás okozza, melyet nem tudunk feldolgozni, elfojtjuk magunkban, így gyógyulásunk is saját lelki egyensúlyunk megteremtésétől függ. Persze a hagyományos orvoslás a tüneteket elég jól kezeli, de tartós gyógyulás, javulás csak a lelki egyensúly megteremtése által várható.
A távolság ebben az esetben számomra egyenlő az egyedülléttel. A távolság segíthet nekünk visszaállítani a megbomlott lelki harmóniát, gyógyító hatása lehet, hisz ilyenkor nem befolyásol minket senki. Ilyenkor épp elég megbirkóznunk egyéni vívódásainkkal, félelmeinkkel, elménk minduntalan hatalmával, kondicionáltságunkkal, korlátainkkal.
A gyógyító távolság így megadja annak a lehetőségét, hogy megteremtsük lelki egyensúlyunkat és akár felépüljünk betegségeinkből is. Mindenképpen jó lehetőség a befelé fordulásra, belsőnk vizsgálatára. Ezért, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, érdemes egy kicsit egyedül lennünk, hogy újra megtalálhassuk önmagunkat, lelki békénket, nyugalmunkat. Így gyógyítva lelkünket, testünket.
Újra Kiss Balázs Kúnó írását ajánlom Nektek. Minden benne van. Ahogy benned is minden. Belül. Csak szabadjára kell engedned. Semmi másra nincs szükséged, csak arra, hogy engedd bele magad a létbe, hogy éld meg azt ami van. Rögtön megéreznéd ennek felszabadító erejét és ha csak egy pillanatra is, nagyon jól éreznéd magad. Bárhol légy is, engedd el most izmaid, egy nagy sóhajtással fújd ki az összes gondod és engedd bele magad a környezetedbe, lazán, mosolyogva, mindegy, hogy mi vesz körül. Egyszerűen csak érezd meg a létezés csodáját egy pillanatra. Ne gondolj semmire, csak nézz körül, halld meg a hangokat, érzed az illatokat és létezz. Csak úgy.
Aztán ugyanilyen nyugalommal el is olvashatod ezt az írást, ha van kedved. Ajánlom szeretettel és köszönöm Kúnónak!
http://csillagmag.hu/csillaguzenetek/eszrevetted-hogy-megvaltoztal/
