Búcsúzóul Müller Péter: Isten bohócai című könyvétől, egy utolsó részletet osztok meg Veletek. Érdemes olvasni a sorok között, akár többször is. Számomra hihetetlen módon írja le a lét lényegét, a boldogság kulcsát.

"Az örökké nem azt jelenti, hogy sokáig...Az nem nagyon-nagyon hosszú idő, hanem a nincs idő!.....Nem száz és ezer és millió év...hanem a nincs-év, nincs-elmúlás és nincs-születés....Csak a VAN van! .....Olyan bután pislogtok, mint a kofferok a vámhivatalban.. Nos, képzeljétek el, hogy van az égen egy lyuk. Alatta van az Idő - vagyis a mulandóság - de fölötte nincs. Ha kidugjátok ezen a lyukon a fejeteket, máris az Örökkévalóságban vagytok. Egész más itt a levegő. Nincsenek felhők. Csakis öröm van. Acélkék színű. Mint ez a frakk-kabátom. Végtelen, üvegtiszta fényesség. Ha van rajtad karóra, itt eltűnik róla a mutató. Nem emlékszel semmire, és nem vársz semmit, mert olyan maradéktalanul boldog vagy, hogy nem hiányzik semmi....De abba a pillanatban, ha visszaesel a lyukon, belepottyansz újra az Időbe; újra ketyegni kezd az órád, újra boldogtalan leszel, és minden vágyad újra várakozólistára kerül...

Az örökkévalóság: tudatállapot.

No, most, ha azt kérdezitek, hogyan lehet odajutni?

Úgy, hogy -

A FÉLELMET ÉS A VÁGYAT, A SÓVÁRGÁST ÉS A REMÉNYT, A SZORONGÁST ÉS A KÖZÖNYT ÁTVARÁZSOLOD MUZSIKÁVÁ ÉS KÖLTÉSZETTÉ. TÁNCODBAN MEGSZŰNIK AZ ÉN ÉS TE, MINT EGY KÖZÖS ÁLOMBAN, EGGYÉ OLVADSZ A PÁRODDAL. EBBEN AZ ÁLLAPOTBAN MEGMARADNI CSAK ADDIG LEHET, MÍG AZ ÖNFELEDTSÉG MÁMORÁBAN ÉLSZ.

Azt kérded utána mi történik? Visszaesel pajtikám, a lyukon. S kezdődik elölről az egész. Újra félsz, újra szorongsz, újra sóvárogsz, újra a jövőt kémleled, s azt kérded, "mikor"?

No mármost, mit tegyünk mi , bohócok? Ez nagy kérdés! mert ugyebár mi is benne vagyunk abban a slamasztikában, amit a civilek "valóságnak" neveznek. Mit tegyünk?

Igyekezzünk muzsikává átvarázsolni életünk minden percét és óráját. Magától az élet nem szép! Azt meg kell csinálni. A "poézis" azt jelenti: elkészíteni. Az életünket meg kell művelni, poverelli! A "művészet" az "művi" - ezért mi életművészek vagyunk. Tudjuk, hogy ami nem emelkedik, az zuhan. S ezért igyekszünk az életet megemelni. Főleg önmagunkat, akár a saját hajunknál fogva."

Egy szép részlet, az "én" "bibliámból" , a szabadságról. A "bohócokról", a tarot kártyában a "bolondokról" szól, azaz ......-ról szól.....

Részlet, Müller Péter: Isten bohócai című könyvéből:

"A SZABADSÁG AZT JELENTI, HOGY AZ EMBER ÖNMAGÁTÓL SZABAD.

A saját én-varázslatától.

A tarot-kártyában a mi számunk a Nulla.

A Semmi.

Mi semmik vagyunk.

Amikor széttárt karokkal heversz a réten, vagy félálomban lebegsz a nyugodt tenger sós vizében, vagy amikor egy boldog pillanatodban nem gondolsz másra, csak arra, hogy "Most jó" - olyankor semmi vagy. És a bohócnak állandóan ezt kell éreznie: hogy lebeg, önmagától, saját én-varázslatától is szabadon."

"Ha átköltözöm, vagy ahogy a civilek mondják, "meghalok", az történik, hogy amíg átmegyek a "Minden elvész!" rettegésfokán, letépődik rólam ez a Bario, és a Semmi boldog pihenő állapotába jutok. Rólatok is megfelejtkezem természetesen. Nemcsak magamat, titeket is ki kell pihennem. És az egész küzdelmes életemet. Mint egy hajótöröttnek a parton: el kell terülnöm az isteni Nap örök világosságában."

Most találtam ezeket a gondolatokat, amelyeket megosztok Veletek. Ezek a gondolatok, mint az enyémek is az elmétekre hatnak, hogy értsétek meg a félelem miben létét, vagyis inkább nem létét. Mert akár tetszik, akár nem az elme mindent érteni szeretne. Ez a természete. Ha nem sikerült nekem megértetni Veletek a félelem lényegét, akkor ez is segíthet. De ahogy olvasni is fogjátok, nem azzal fognak félelmeitek megszűnni, ha megértitek, hanem azzal, ha bátran, a félelmeitek ellen, önmagatokat vállalva, szívetekre (nem az elmétekre, agyatokra)! hallgatva lépegettek. De ezekhez a lépésekhez mindenképpen jó, ha értjük mi is az a félelem. Íme!

Biegelbauer Pál: Az egészség szívében, részlet

Félelem, félelem. Sokat írok róla, nem véletlenül. Úgy gondolom, hogy az élet megélésének legnagyobb gátja, minden baj okozója, betegségek előidézője. Minden korlátunkat a félelem építi fel, az egyszer már megélt "rossz" tapasztalat, illetve a jövőtől való rettegés által. Láttam egy nagyon különleges és mély filmet nemrég és abban elhangzott egy nagyon fontos gondolat, valahogy így szólt: a félelem beteggé teszi a lelket. Olyan egyszerűen hangzott el és pont így vált nagyon méllyé. És sajnos ez így igaz. És bizony a félelem miatt nem vagyunk szabadok, az zár be minket, ez a mi börtönünk, nem más.

És mivel győzhető le? Csak bátorsággal, amit mindenki csak magából tud meríteni, az kívülről nem adható. Ha nem szeretnél tovább rabságban élni, ha szeretnél szeretetben élni, akkor érdemes bátran elindulni, akár szép lassan lépkedve, hogy rátalálj saját utadra. Ha nem megy rögtön, nem baj, de próbáld meg, amikor csak lehet. Ez már az igazi belső utazás első lépései. A félelmeinkkel szembe menni, ösztöneikre, szívünkre hallgatva bátran cselekedni, vállalni a megéléssel járó kockázatot, ami fájdalmat is okozhat. De csak így találkozhatsz össze igaz valóddal, ismerheted meg önmagad, hogy valójában ki is vagy.

"És merj gyermekké változni - hogy Tiéd legyen a mennyek országa" (Müller Péter) és ide kapcsolódik még, amit már a félelem legyőzéséről írtam, itt megtalálod: http://arielsziv.blog.hu/2012/01/12/a_felelem_legyozese

És akkor még pár gondolatot megosztok Veletek.....

"Mi azt szoktuk mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. Szó sincs róla. A szeretet ellentéte a félelem. A félelem az, ami meggátol engem önmagam áradásában, amely zárttá tesz, védekező alapállásúvá, s nem elárasztóvá." Biegelbauer Pál

"Nem azért küldtelek Benneteket a sötétbe, hogy rémet, kémet vagy bármiféle titkos ügynököt találjatok, mert azok nem ott vannak, hanem belénk vannak építve. A nevük: félelem és rettegés.

Az volt a szándékom, hogy féljetek. Szorongjatok. Rettegjetek. - De miért, Mester? - Mert ez az életünk alaphangja, Ariel. Manapság az "élni" azt jelenti, sötétségben élni. Ez ilyen. Nemcsak a cirkusz - a lelkünk is ilyen. Fényes nappal is. Ez az érzés a mai ember alapérzése. Félünk. Ebből kell kiindulni. Ebből a szorongásból szabadít meg bennünket a tánc! A tánc nem egyéb, mint tűzcsiholás a sötétségben. Szabadulóművészet. Ma élni azt jelenti, hogy a pokolban élni. Kis szünetet tartott, majd így folytatta: - Őszintén beszélek, barátaim! Gondolom, elég erősek vagytok már az igazsághoz. Én előbb-utóbb átlépek a szellemi hazámba, de ti még itt maradtok a holnaptól való rettegés birodalmában, melyben a legnagyobb elővigyázatosságra lesz szükségetek." Müller Péter: Isten bohócai

Merülj bele az életbe, hogy szabad lehess! Másként nem fog menni, csak szólok. És ehhez semmi másra nincs szükséged: csak bátorságra! A félelmeid leküzdésére! De csak az első lépés nehéz, utána egyre könnyebb lesz. Erre bíztatlak! 

Részletek: Müller Péter: Isten bohócai című könyvéből

KÉTFAJTA BOHÓC VAN. AZ EGYIK MÁSOKAT MULATTAT. A MÁSIK: ÖNMAGÁT.

Az első nem szabad.

Úgy él, mint egy jó magaviseletű fegyenc: este héttől tízig, az előadás idejére eltávozást kap. A szorongó bohóc fél az élettől. Néha pánikbeteg vagy mélyen depressziós. Nem is titkolja. Hozzátartozói gyakran látják odahaza rosszkedvűnek, hacsak nem komédiázik előttük is. Ami iszonyúan fárasztó. Állandóan önvédelemben élni? Képzeljétek el milyen nehéz lehet?

De ne feledjétek, hogy közöttük vannak a színház- és cirkusztörténet nagy mulattatói! Mert este, amikor kifestik magukat, várja őket a nagyérdemű publikum, és széttárt karokkal, röhögve rohannak be a porondra, mert a közönség és a játék feldobja őket. Szeretik a sikert, imádnak másokat szórakoztatni, főleg azt, hogy végre megkapják a közönségtől a legdrágább kincset, amit nem kaptak meg önmaguktól: a szeretetet.

Bármit megtesznek csak szeressék őket. A szomorú bohócot a humora miatt szeretik. Ebben van szeretetreméltósága, de gyógyíthatatlan szomorúsága is. Mert az előadás után, amikor kialszanak a fények, a lelke káosza újra visszatér. Nyugtalanul alszik. És retteg, hogy bekövetkezik az, ami sajnos a mi életünkben bekövetkezett: hogy nem lesz cirkusz tőbbé! És akkor magára marad.

Ezek a mostohatestvéreink, akik másokat mulattatnak. De én nem erre tanítalak benneteket! Én arra nevellek, sőt, bűvöllek benneteket, hogy ti ne másokat, hanem...ÖNMAGATOKAT MULATTASSÁTOK!

Ássatok le az öröm forrásáig, s mint a gejzír, fakadjon föl lelketekből a szabadság! Fürödjetek benne, mert az örökké buzog. Akkor is, ha nincs cirkusz. Ha tél van, hóvihar, áradás vagy világvége: a forrás mindig buzog. Akkor is ha nem jár arra senki.

Kár a többieknek, ha nem fürödnek a derűtökben, de attól az még Derű, s úgy lebegtek benne, mint egy elsüllyeszthetetlen mentőcsónakban.

Onnan kezdve, hogy meghal bennetek a halál: a szüntelen öröm állapotába kerültök! És nem kell mókázni többé, mert az élet egy nagy Játék!"

"A lélek gyárilag, ahogy kikerült a Teremtő műhelyéből, örömre van hangolva. Alapjáraton a lélek örül. Boldog, hogy van. De amikor testet ölt, lezuhan. Elveszti szabad lebegését és üvölteni kezd. "Jaj, anyám, hogy kerültem én ide?" Attól a pillanattól kezdve hadjáratot indítunk az öröm visszaszerzéséért. Vagyis szabadságunkért."

Mivel ezt a témát nagyon fontosnak tartom, sőt azt hiszem keresésünk során ez az utolsó, amin át kell esnünk ahhoz, hogy végül a saját utunkat járhassuk. Ezért ha találok valami ehhez kapcsolódó idézetet, gondolatot, meg fogom osztani Veletek.

Íme az első pár.

Részletek Coelho: Brida című könyvéből.

"És ez az emlék felidézett benne egy másik gyerekkori emléket. A tengerparton volt az apjával, és az apja megkérte, hogy nézze meg, elég meleg-e a víz. Ő ötéves volt, és örült, hogy segíthet. Odament hát a vízhez és beledugta a lábát. "Beledugtam a lábamat, és hideg." - mondta az apjának. Az apja erre fölkapta, odavitte a vízhez, és se szó, se beszéd, bedobta a vízbe. Először megijedt, de aztán tetszett neki a játék. "Na, milyen víz?" - kérdezte az apja. "Finom" - felelte. "Nahát, akkor mostantól fogva ha meg akarsz tudni valamit, merülj bele!"

"Ne próbáld folyton megmagyarázni az érzelmeket. Élj meg mindent intenzíven, és amit éreztél, azt úgy őrizd magadban, mint valami isteni adományt. Ha úgy gondolod, hogy nem bírsz olyan világban élni, ahol az átélés fontosabb a megértésnél, akkor tegyél le a mágiáról. A látható és a láthatatlan közötti hidat úgy a legkönnyebb lerombolni, ha megpróbáljuk megmagyarázni az érzelmeket."

És talán a félelem legyőzéséhez egy segítő részlet.

"De előbb még eszébe jutott egy másik történet is az édesapjával. Vasárnap volt, a nagymamájánál ebédeltek, és ott volt az egész család. Ő olyan tizennégy éves lehetett, és panaszkodott, hogy valamilyen iskolai feladatot nem tud megcsinálni, mert amit elkezdett, arról végül kiderült, hogy teljesen rossz. "Talán ezek a hibák megtanítanak valamire." - mondta az apja. De Brida csak azt hajtogatta, hogy nem. Hogy rosszul kezdte el, és most már nem lehet kijavítani. Erre az apja kézen fogta, és átmentek abba a szobába, ahol a nagymama tévét szokott nézni. Ott volt egy régi, nagy állóóra, ami már évek óta nem járt, mert hiányzott belőle egy-két alkatrész. "Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne, kislányom - mondta az apja az órára mutatva. - Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."  

És még valami kell hozzá, amivel ki kell egészítenem előző írásomat, elnézést kérek, hogy kimaradt.

A belső utazáshoz még valami szükséges: a mélységes alázat. Hogy megadd magad! Ne feladd, megadd. A létnek. Ne harcolj, ne ellenkezz, ne küzdj a lét ellen. Ha igazán szeretnéd és ha kitartó vagy, mindent megkapsz, amit ebben a földi életben el lehet érni. A nyugalmat, a békét és ezzel a boldogságot.

"Amikor elindulunk az úton, mindig van egy többé-kevésbé határozott célunk, amit el akarunk érni. A nők általában a Másik Felüket keresik, a férfiak pedig a Hatalmat. De egyikük sem akar igazán tanulni: csak a kitűzött céljukat akarják elérni. Ám a mágia útja, akárcsak az élet útja, mindig a Misztérium útja volt, és az is marad. Megtanulni egy dolgot azt jelenti, hogy kapcsolatba lépünk egy olyan világgal, amiről halvány fogalmunk sincs. A tanuláshoz alázatosnak kell lenni." Részlet, Coelho: Brida című művéből.

Egy tanmesét osztok meg Veletek. Hozzáfűznék egy rövid idézetet a Csend hangjából, ami így szól:

"Az elme a valóság gyilkosa.

A tanítvány ölje meg a gyilkost."

És akkor a tanmese:

"Két vándorló szerzetes egy folyó partjára ért, ahol egy fiatal asszonnyal találkoztak. Az asszony megkérte őket, vigyék át a túlsó partra. A szerzetesek haboztak, mert fogadalmuk szerint nem érintkezhettek nőkkel, de végül elhatározták, segítenek a fiatal asszonynak. 

Az egyik szerzetes a hátára vette a nőt, és átgázolt vele a túlsó partra. A fiatal asszony illőn köszönetet mondott, majd elsietett. Néhány órával később megszólalt az egyik szerzetes:

- Testvérem, nagy hibát követtél el, amikor felvetted a hátadra azt az asszonyt. A fogadalmunk szerint nem érintkezhetünk nőkkel, s te mégis megtetted. Megcsóválja a fejét a másik szerzetes.

-Ej, testvérem! Én már a folyó partján letettem azt az asszonyt, de te még mindig az elmédben cipeled."

Forrás: www.teozofia.hu

A  LÓTUSZ

„Fehér lótuszok tündökölve           

Hajbókolnak a nyári nap előtt.”    

 /Ady/

Az emberi szellem hasonlatos a lótuszvirághoz. Mint ahogy a lótusz a tavak és mocsarak iszapos fenekéről tör fel a víz felszínére, úgy sarjad ki az emberi szellem is az anyagi világ sötétjéből és úgy emelkedik föl a fény felé.

És miként a lótusz a vizek felszínén szétterjeszti leveleit, majd pedig a napfény hatására kibontakoztatja szépséges virágát, úgy bontakozik ki a szellemi mivoltát fölismerő emberi lélek is a magasabb világok fényénél a magasabb rendű erők hatására.

De ehhez az szükséges, hogy – mint a lótusz – boldogan kitárjuk lelkünket a szellem napsugara előtt és hagyjuk, hogy a magasabb világokból szüntelenül leáradó fények érleljék bensőnket, miként a Nap sugarai a lótuszvirág szívét.

Mikor tehát úgy érezzük, hogy lábunk elmerül a föld sarában, emeljük fel lótusz-szellemünket a legmagasabbhoz, ami számunkra létezik. Lelkünk már-már összecsukódó szirmai újra erőt, színt és szépséget nyernek majd tőle.

Olyan írásra bukkantam, amit feltétlenül szeretnék megosztani Veletek. Nem tudom megállni, hogy ne adjam közolvasásra, mert oly teljes és érthető, hogy itt a helye. Érdemes mélyre engedni magadban. Amit én külön fontosnak tartok vastaggal kiemelem most, csak úgy...

Részlet, Tarr Bence László: Az örök élet forrása című könyvéből:

"Az emberi tudat alapállapotában tiszta, makulátlan és teljes. Ezt a tiszta tudatot hívja a buddhista filozófia csittának, amíg a tudat tiszta formája be nem szennyeződik, és el nem kezdődik az "én-csinálás", az ahamkára, ami a szennyezett tudatosság, a puszta észhasználat, a manasz megjelenéséhez vezet. A keleti ismeretelmélet szerint maga az éber jelenlét, a vidzsnyána, egyszerre van jelen mindhárom megismerési formában, azaz maga a tudat több 'szinten' észleli a valóságot, csak érzékelése korlátozódik egyetlen szintre. A köznapi tudati működés, az, ahogyan észleleteinket rendezzük, felelős azért, hogy a világ 'magasabb' vagy éppen 'mélyebb' aspektusait nem éljük meg aktív tapasztalatként. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket nem észleljük, csak az, hogy nem rendezzük őket tapasztalattá. Figyelmen kívül hagyjuk őket. Mert környezetünk megtaníttatta velünk kiküszöbölésüket, és mert észleletüket legátoljuk. A hétköznapi tudatosság valójában egyetlen gátló tényező, amely a megismerésünket és éber figyelmünket a létezés egy meghatározott síkjára korlátozza. A valóság az, hogy minden ember folyamatosan megéli a 'magasabb világok' jelenlétét, csak nem válik számára tapasztalattá. A valóság magasabb szinten való megélése minden tudatosság természetes állapota. Csak a téves 'én'-képpel való azonosulás az ego folyamatos önérvényesítési vágya nyomja el ezt a megélési lehetőséget szinte minden emberben. Az emberi tudat képes a valóság teljes befogadására, csak a gátlásait kell levetkőznie.

Sok spirituális törekvő úgy vélekedik, hogy a felébredésre, a megvilágosodásra törekedni kell. A szellemi tisztánlátás, az eszmélés vagy éberség, olyan állapot, amelyet ki kell művelni. A valóság azonban az, mint azt például a tantrikus tanítások nagyon pontosan mutatják, hogy a szellemi tisztánlátás képessége minden ember sajátja. Minden ember eleve megvilágosodott, csak ennek realizációjában megakadályozzák önnön téveszméi, hamis önazonossága. Mindenekelőtt saját tudati gátlásai, amelynek rabságában él"

A minap írtam az áramlásról és eszembe jutott még valami, amit ehhez a témához feltétlenül el szeretnék mondani.

Hogy mi is a különbség az áramlás és a sodródás között? Erről nem beszéltem.

Hisz lehet csak sodródni is, amivel azt hisszük, hogy az az áramlás. Ez olyan, mintha ülnénk a szobában, nem tennénk semmit, pedig már éhesek vagyunk és várnánk a sült galambot a szánkba. És nem jön, és csodálkozva tapasztaljuk, hogy éhen halunk. Ez sodródás és semmittevés, bár látszólag csak vagyunk, adjuk magunkat. Látszólag. Mert letagadjuk, hogy ennénk.

Ha áramolsz, az olyan természetes. Éhes vagy eszel, szomjas vagy iszol. Ha belőled fakadóan valamit szeretnél megcsinálni, akkor tedd, nem kell várnod. A lényeg, hogy az tedd, ami vagy, amit úgy érzel, hogy önmagadból fakad. Nem más miatt, magad miatt. Aztán persze, ha falakba ütközöl, akkor ne csüggedj, fogadd el, majd lesz olyan helyzet, ahol Veled egyezik minden. 

A sodródásban nincs cselekvés, ott olyan feladás van, olyan vagy mint egy darab fa, élettelen. Sodródsz, ütődsz, sérülsz.

Az áramlás során Te úszol, lendületes vagy, élsz. Úgy élsz, ami belőled fakad, nem gátolod azt. Együtt áramolsz magaddal, félelem nélkül, bizalommal. Hát valami ilyesmi.  

Visszatekintve elmúlt életemre és látva környezetem egy részét, azt látom, hogy nagyon sokat szenvedünk. És úgy tűnik, hogy egy ideig észre sem vesszük. Pörgünk-pörgünk magunk körül, lefuttatjuk ugyanazokat a gondolatokat, sémákat, újra és újra. Hosszú éveken át, sőt van aki egész életén át nem tud kitörni ebből a csapdából.

Megkérdeztem valakit a minap, hogy Te szeretsz szenvedni? - hisz láttam, hogy mindig új és új szenvedésben van, mindig keres valami aktuális okot, ügyet arra, hogy ne érezze jól magát. Az volt a válasza, hogy nem szeret, hanem inkább megszokta. Első meglepődésem után rájöttem, hogy igen, ez a probléma. Hogy már annyira az életünkhöz tartozik, hogy már megszoktuk. 

De hogyan törjünk ki a szenvedésből? Az már jó, ha valaki felismeri, hogy szenved, majd azt, hogy ezt már megszokta. És, ha megvan benne az a belső igény és elköteleződés, hogy már nem szeretne tovább szenvedni, akkor elkezdi egy olyan erő irányítani, aminek az lesz a hajtóereje, hogy ne szenvedjen tovább. 

Ez a hajtóerő lesz a keresésének a motorja, és ez a motor fogja mindig oda vezetni, ahová éppen neki szükséges lesz. Egy új információ, egy találkozás valakivel, egy könyv stb..

Ezt a keresést, ami akár fájdalmakkal, keservekkel fog járni, addig kell csinálni, amíg csak csíráját is találod magadban a szenvedésnek. Meg kell kérdezni magadtól, hogy jó, jó, már elég jól alakulnak a dolgaim, de szenvedek még időnként, van még bennem szenvedés? Saját tapasztalatomból kiindulva modom ezt, hisz az elmúlt közel 4 évem már egyre jobban alakult, de még volt benne bőven szenvedés is. Hiába volt egyre jobb az életem, egyre több öröm ért, egyre nagyobb nyugalmam volt, de még voltak szenvedéseim is. És ilyenkor megállapítottam magamban, hogy jó-jó, jól alakulnak a dolgok, de még mindig szenvedek. És mindig az az igény hajtott előre, hogy ne legyen bennem több szenvedés.

És most felmerülhet benned az a kérdés, hogy van olyan, hogy nem szevedünk tovább? Igen, van! Bizony elérhető ez az állapot, még ha nem is hiszel most ebben. Nem is hinned, csak elköteleződnöd érdemes, mert megéri.

A szenvedés kizárólag csak rajtunk múlik, kizárólag mi okozzuk magunknak. Azt hisszük, hogy a külvilág a hibás, a külvilág eseményei okozzák szenvedéseinket, de ez nem igaz. Kizárólag mi okozzuk saját magunknak! A gondoltainak által, az elménk uralma által. Azonosulunk gondolatainkkal és saját magunkat visszük bele újra és újra a szenvedés gyötrő világába. (Erről már megosztottam veletek egy videót és most újra megteszem, mert ez nagyon sokat segíthet Neked. https://www.youtube.com/watch?v=EdrnYFhAsUQ)

Nem baj, ha ezt nem hiszed el nekem. Csak egy dolog lenne a fontos, hogy szeresd magad annyira, hogy ne akarj szenvedni, szeresd magad annyira, hogy akarj változni, szeresd magad annyira, hogy vágyj arra, hogy jól érezd magad a bőrödben és hogy megtaláld önmagad. Szeresd magad! Ha szereted,  meg lesz benned az az igény, ne okozz magadnak szenvedést és megszületik benned az elköteleződés. Onnan pedig már hajt tovább előre ez a belső erő, ami elvisz Téged a szenvedés nélküli állapotba. Egyszer biztosan, ebben bízhatsz! Indulj hát! Megéri!

Részlet Szabó Judit honlapjáról, www.spiritualis-tanitasok.hu

 "Az éberség

Az ezoterikus tanítások gyakran hivatkoznak az éberség fogalmára. Ezt először a hagyomány szempontjából mutatom be: Az ősi mesterek ezt tartják az egyik legnagyobb célnak az ember életében. Tömören kifejezve: az az éber, aki felébredt az érzékek csalóka világából, aki látja, hogy a világ, amelyben él, álomkép, illúzió. "Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát." – írja Hamvas Béla. Ahhoz, hogy valaki éber legyen, az egység világában kell élnie, ahol egynek éli meg magát mindennel. Minél távolabb kerül az emberi tudat az isteni egységtől, annál inkább lefokozódik az ébersége, annál inkább kába, álmos. A kába tudatállapot jellemzője, hogy az ember egyedül, elszakadva, magányosnak érzi magát. A kábaság megszünteti/elfedi az egység-tudatot. Ennek megértéséhez visszagondolhatunk a hierarchia törvényére: a szellemi csúcson az éberség, azaz az Egy van, ahol a tudat egységben érzékel mindent. A szellemi hierarchia alján a kábulat, álmodás, azaz a Sok van: itt a tudat elszigetelve, elhagyatva érzi magát, befalazva önmaga szűk világába. Az álmosság, a kábaság egyenlő a beszűkült, lefokozódott tudattal, a hagyományok szavaival élve: a megtört léttel.

Az éberség tehát az ember által elérhető talán legmagasabb tudati állapot, amelyet lehet úgy fogalmazni, hogy a legtisztább szellemiséggel való azonosulás, de úgy is, hogy a halhatatlanság elérése.
Mivel a nyugati ember szinte mindent cselekvéssel és "tanulással" akar elérni, fontos kihangsúlyozni, hogy az éberséget nem lehet erőfeszítéssel, szorgalommal, ismeretszerzéssel vagy akarattal elérni. Semmi szokványos emberi eszközzel, mert ez isteni kegyelemből kapható meg.
Sokan hiszik, főleg manapság, hogy az intellektuális megismerés, a tudás mindennek a kulcsa. Az ilyen tudás kifelé irányul, a Sokra: adatokra, számokra, definíciókra kíváncsi, de nem a lényegre, ami az anyag mögött van. Sőt, még jobban álomba ringathatja a tudatot, mintha semmit sem tudna, hiszen eltávolítja az Egytől."

Ha jelen vagy, semmilyen illúzió nincs benned, azaz üres vagy. Nincs gondolatod, nincs érzelmed, nincs vágyad. Csak vagy. Egy lét vagy. Egy energiacsomó vagy. Igazából nem vagy. Semmi és senki vagy.

2012.04.22., 17:51

"Légy alázatos, ha el akarod érni a bölcsességet.
Légy még alázatosabb, ha ura vagy annak."
(H.P.B.: A Csend Hangja)

Valaki megdicsér: jól dolgoztál, klassz vagy, jól nézel ki, ügyes vagy, elérteél ezt, azt, és ezzel jobb vagy, mint a többiek. Jól esik ugye? Büszke vagy magadra. Ráadásul, ha még valaki olyan dícsér meg, aki híres, ismert, sikeres, gazdag, na az aztán maga a mennyország. Elszálsz és úszol a dicséretben, akár napokig. Feldob, jól érzed magad. Mert nagy adag drogot kapott az egód. Vald be, így van ez.

És akkor én jövök és bizony azt mondom, igen ügyes, jó vagy, de ettől függetlenül is, dicséret nélkül is, csak nem tudod, nem hiszed el, nem bízol ebben. Kezdj el bízni magadban. Tudd, hogy jó és értékes vagy, nem vagy kevesebb, mint más, de több sem. És akkor nem lesz rajtad gomb, amit nyomogathatnak, hangulatod nem fog függni a külvilág ítéletétől.

Amit most megosztok Veled, nagy kincs lehet számodra. Nekem az! Nézd meg, ha kell sokszor. Ha már erre jársz, fogod érteni. Engedd magadba, fogadd el, éld át és akár add tovább!

https://www.youtube.com/watch?v=EdrnYFhAsUQ

"Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes "igent" tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még - a belső ellenálás megszűnésével - azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat."

Eckhart Tolle: Új föld

Egy verset osztok meg Veletek.  Ahogy a címben írtam, engedd magadba, hatoljon mélyre, hisz mindig minden lehetséges :-)! Erről a témáról egyszer még írni fogok, egyszer....

Szeretettel Neked!

Egy olyan példát hozok, ami általános, mindenki ezt éli át ebben a szituban és a megfelelési kényszerünkhöz kapcsolódik.

Nem várt vendég csöppen be hozzánk. Nagyon szeretjük, örülünk Neki, de mégis az első reakciónk az, hogy elnézést kérünk tőle, hogy egy kis rendetlenség van, esetleg kosz, meg nem vártuk és akkor még ki tudja éppen miért, ugyanis meg akarunk Neki felelni. Miért is? Szeretnénk a szemében jók lenni, pedánsak, szeretnénk jó benyomást kelteni rá. Meg akarunk Neki felelni. Kell az egónak az elismerés. Na és hát ha jönnek a dicséretek, hogy de klassz a lakásod, meg ez meg az, az persze a mennyei gyönyör tud lenni. Igaz? 

És persze ez számos, az élet minden területén megnyilvánul, hogy meg akarunk felelni a külvilágnak. Pedig nem kellene. Kizárólag magunknak, akik mi vagyunk.

A hét elején fogalmazódott meg bennem egy nagyon fontos felismerés, mélységében, mert eddig is hangoztattam, de nem tükrözte a valóságot. Ez az, hogy egyetlen hűség fontos az életben, az önmagunkhoz való hűség. Ha önmagunkhoz hűek maradunk életünk során, akkor mindig boldogok leszünk. A kulcs ebben a felismerésben, az önmagunkhoz-ban van. Ki is önmagunk? Tényleg azok vagyunk-e akiknek gondoljuk magunkat, vagy ez az ego, az énutánzatunk, akinek meg akarunk felelni. Hát ez a lényeg. Mert még, ha nem találtuk meg önmagunkat, akkor számos viselkedésünk kényszeres lesz, amit a múltunkból hoztunk. Ezért először találd meg önmagad, ami sok-sok figyelemmel sikerül, és utána maradj hű hozzá.

Addig is, hallgass a megérzéseidre, a belső érzeteidre! Ha valahol nem érzed magad jól, hagyd ott, ha valahová nem szeretnél menni, ne menj és stb. és stb.....

Régebben ez sokszor előfordult velem. Ültem a metrón, elővettem az aktuális könyvet, amit épp olvastam és bizony úgy nyitottam ki, úgy tartottam, hogy a körülöttem lévők láthassák, ha akarják, hogy mit olvasok. Ilyenkor büszke voltam magamra. Látod, ilyen klassz könyvet olvasok én. Ez játszódott le gondolatban magamban.

Elismerésre vágytam, kellett az egómnak a dicséret, mégha nem is hangosan érkezett. Jó vagyok, mert én már ilyen és ilyen könyvet olvasok. Hát bizony ez így volt.

Az ego, hogy élhessen folyamatosan elismerésre vágyik. Visszaigazolást vár a külvilágtól. Az ego. Ami nem Te vagy. Te értékes és jó vagy e nélkül is! 

Ha őszinte vagy magadhoz, akkor Te is bevallhatod magadnak, hogy sok hasonló esetben volt már részed. Bőven elég, ha magadnak bevallod, az is segít. De legalább ezt tedd. Úgysem hallja senki. Akkor meg nincs kockázata, viszont eredménye annál inkább. És egyre több!

Ahogy ígértem, időnként írok Nektek az egóról bővebben, hogy még jobban megérthessétek, mi is az, hogyan is működik és hogyan korlátozza le tudatunkat, igazi önvalónkat.

Nagyon röviden megfogalmazva az ego: az elme teremtette énutánzat. Mit is jelent ez? Ha az ego énutánzat, akkor van én is? Igazi Én? Hát bizony van! Elgondolkodtál-e már valaha azon, hogyha észreveszed azt, hogy gondolkodsz, ki veszi észre? Van valaki benned, aki észleli magát a gondolkodást. Ugye? Ha nem lenne, nem lennél tudatában annak, hogy gondolkodsz. Tehát van valaki benned, az "igazi éned" és bizony van valaki, aki ezt utánozza, illetve leuralja és elnyomja, ez az ego. És innentől Te azt hiszed, hogy maga vagy az ego és elfelejtkezel közben igazi önvalódról, aki ott mélyen benned van.

Mi történik ilyenkor? Azonosulunk a fejünkben hallható hanggal, a gondolatokkal és az azokat kísérő érzelmekkel. Azt hisszük, hogy azok a gondolatok vagyunk mi. Azonosulunk velük. És így ezek a gondolatok és érzelmek, ez az elmetevékenység ural minket, ez rángat, az emlékek, amelyekkel "az én és történetem"-ként azonosulunk, rögzült szerepek, amelyeket úgy játszunk el, hogy nem is tudunk róla, és olyan kollektív azonosulások, mint a nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Tehát azonosulsz valami olyannal, ami nem Te vagy.

Ez az egós elme. Ez rángat téged, ez az, aminek hiszed magad. Pedig ez csak egy utánzat, egy elme által teremtett illúzió. Ez - spirituális értelemben - a tudattalanság állapota.

Ha az elme által - gondolatból és érzelemből - alkotott énen, azaz egón keresztűl élsz, akkor identitásod alapja nagyon ingatag lesz, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego folymatosan küzd az életben maradásért. Ezekről írok Nektek a napi ego-ban, hogy veszi magához nap, mint nap, pillanatról pillanatra az ego táplálékát, hogy fennmaradhasson, élhessen és uralhassa a tudatodat, igazi énedet.

A jó hír az, hogy ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy.

Ez a célom, hogy ezt ismerd meg. Ezért irok Neked erről, hogy megtaláld igazi önvalód és elhagyd az énutánzatodat, az egódat. Sikerülni fog! Bízz ebben! Én bízok Benned!  Addig is figyelj. Segít ebben a napi ego.

Forrás: E. Tolle: Új föld

Társalgás közben, jó kedvemben nagyon vicces dolgot mondtam, ami még nem is lenne probléma, sőt a hangulatnak jót tesz, viszont közben magamban el is könyveltem, hogy de jó mondtam, milyen "szuper" is vagyok. Biztos így gondolja a másik fél is, tetszett neki is. Na ez már egó a javából.

Azaz a másik ember. Neki imponálni, legyen az bárki, azt jelenti, hogy meg akarsz felelni, számít a másik ember véleménye. Kell az egónak a dicséret, a másik jó véleménye, ez az ő tápláléka. Jó vagyok.

Ezt már írtam. Nem kell a másik jó véleménye, hisz anélkül is épp olyan jók vagyunk, értékesek mindnyájan.