Szeretettel ajánlom ezt a írást és hálásan köszönöm az írójának!

http://csillagmag.hu/irasok/a-szabadsag-utjaban/

Ezt a témát kaptuk erre a hónapra a magazintól. Megírtam én is, adom Nektek. Először nem örültem neki, fogalmam sem volt mit írhatnék erről, hisz épp azon dolgozom, hogy ne álmodozzak, ne reméljek semmit és tessék. Ez lett belőle, fogadjátok szeretettel! 

Az idő fogságában.....

Álmok. Hmm…. Az idő dimenziójában nincs olyan ember, akinek ne lennének álmai, vágyai, amiket szeretne megkapni, valami, amit szeretne megvalósítani. Szinte mindig vágyunk valamire. Bőségre, pénzre, boldogságra, szinte állandóan hiányérzetünk van. Valamiért mindig elégedetlenek vagyunk. Hol ez hiányzik, hol az. Ettől boldogtalanok vagyunk.

Vannak olyan álmok is, melyek önmaguktól bukkannak felszínre, egy-egy önfeledt pillanat után, amikor azt éreztük, hogy de jó volt. És vágyunk rá, hogy újra megélhessük. Az ilyen álmok sokszor kísérnek minket, időnként fel-fel bukkannak.

Így van ez a hivatásunk esetén is. Hisz mindenkinek vannak olyan cselekedetei, amit ha végeznek, az olyan jó érzéssel tölti el őket, felszabadultak lesznek, szárnyalnak tőle. Például, mondjuk szeretnek táncolni, irogatni, kézműveskedni, zenélni, rajzolni vagy éppen sütni. De bármi is legyen az, jó csinálni. Örömöt ad! Kiteljesednek általa!

Ilyen álma mindenkinek van. De sokszor a környezetünk elnyomja ezt bennünk, főleg a szülői nevelés által kerül feledésbe. Például amikor egy szülő a saját elképzelési szerint, akár a saját álmai szerint terelgeti gyerekét és nem az a fontos, hogy a gyerek mit szeretne igazán. Nem hagyja, hogy kialakuljon saját érdeklődése, legyen az bármilyen ok. Például fiam, abból nem lehet manapság megélni. Ilyen és hasonló érvek hangzanak el a szülők szájából és bizony a gyerek ezt el is fogadja és ezzel oda is a saját érdeklődése. Esetleg majd hobby formában jelenik meg később.

Pedig, ha hagyjuk, akkor természetes módon mindenkiben kialakul az az önmagából fakadó kreativitás, amit szeret csinálni, ami jó neki. De mi van, ha nem hagytuk, így nem is tudjuk, fogalmunk sincs róla, mi az, amivel foglalkoznánk. Ilyenkor kell a szívünkre hallgatni, ilyenkor kell feleleveníteni azokat az önfeledt pillanatokat, amelyekben jól éreztük magunkat egy-egy tevékenység kapcsán. Ha nem találunk ilyeneket, akkor figyelnünk kell magunkra, mi az, ami lázba hoz, mi az, ami nagyon érdekel minket. És elindulni és csak úgy csinálni szívből, önfeledten. Ebben az állapotban már nincs idő, ha önfeledt vagy, megszűnsz lenni, elmosódnak a határok. Ezért, hallgass a szívedre! Az vagy igazán. Ne akarj megfelelni senkinek, se a szüleidnek, se a társadnak, senkinek se, csak éld meg a pillanatot.

Ha kilépünk az idő dimenziójából,

akkor az időtlenségben, azaz a jelenben élünk. A jelenben ellenállás nélkül elfogadjuk azt, ami van. Nem nézünk a jövőbe, nem rágódunk a múlton, csak természetes módon létezünk. Ha ez sikerül, akkor nem álmodozunk a jövőről, nem hiányzik semmi, nyugodtak és békésen vagyunk, nincsenek vágyaink.

Ha valamire vágysz, akkor elégedetlen vagy a jelennel és reménykedsz benne, hogy másképp lesz. Ezzel megjelenik a remény. És akkor, ahogy Osho írja:

„a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció..

.. ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…”

Remény nélkül élni. Nem könnyű, tudom, én is sokszor a csapdájába esem, azaz ellenálok a jelennek, ellenálok annak, ami éppen van. Az elmém és egóm kerekedik ekkor felül, és már amikor a becsapódik a csalódás és az azt kísérő fájdalom, akkor eszmélek, hogy ezt az állapotot én okoztam saját magamnak, nem vitás.

Az idő dimenziójából ki lehet lépni, csak döntés kérdése.  Figyelve, tudatosan. Reaktív mintáink még egy darabig kísértenek, de érdemes odafigyelni, csökkennek és elmúlnak majd, a jelenlét természetes állapottá válik.

De akkor mi a helyzet a teremtéssel? –feltehetjük a kérdést. A jelenlét állapotában, nyitottá, éberré válsz. Megéled azt, ami van. Természetes módon létezel és áradsz, együtt az univerzummal, a megoldás magából a helyzetből fog előemelkedni. Belső világod elkezd megteremtődni külső világodban is, azzá válik, ami vagy.

„Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belső ellenállás megszűnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat.”

Eckhart Tolle: Új föld

Egy idő óta arra bíztatlak Titeket, hogy hallgassatok a szívetekre, ne gondolkodjatok, ne agyaljatok, éljetek ösztönből. Majd aztán rájöttem, hogy érdemes egy picit mélyebben azt kifejtenem, hogy mit is jelent az, amit én ezzel sugallok.

Mindig azt mondják nekünk, azt olvassuk, hogy mi, mint emberi lények itt a földön, azzal emelkedünk ki az élővilágból, hogy megkaptuk a gondolkodás képességét. Az állatok csak ösztönből viselkednek, nem gondolkodnak, nem agyalnak semmin, megélik azt, ami van. Ezért, ha egy ember kiéli az ösztöneit, akkor állatiasnak minősítik érte, így azt gondolom érdemes egy kicsit mélyebben kifejteni, hogy akkor hogy is van ez.

Ehhez a szóhoz, hogy ösztön, sajnos inkább negatív jelzők, negatív érzetek társulnak az emberek fejében, így vagyunk kondicionálva már gyerekkorunk óta. Már a szülők elkezdik a gyerekeket beszűkíteni egy adott társadalmi norma keretei közé, hogyan kell viselkednie, mi illik és mi nem. Van, aki ezt a keretet nagyon szűkre, van aki tágabbra teszi, de keret van. Keret kell is, hisz együtt élünk sokan itt a földön és ehhez bizony szabályokra szükség van. Azaz kulturáltságra szükség van, ezen a folyosón végig kell menni itt mindenkinek. Nyilván persze egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a kulturáltságot milyen mély elnyomás kísér. Mennyire akarja egy szülő gyermekét a saját képére alkotni, mennyire terjeszti ki a hatalmát gyereke felett, mennyire alázza, nyomorítja meg a lelkét. Hisz a gyerek kiszolgáltatottja szülejének, akár tetszik, akár nem, ő a legközvetlenebb olyan személy a gyerek életében, aki hat rá.

A környezetünk által tehát kondicionáltak vagyunk, ki milyen mértékben, az a környezet milyenségétől függ. Ezért viselkedésünket, cselekedeteinket ezek határozzák meg, a múltban megélt tapasztalatok. Ebből cselekszünk, ítélünk, ez határoz meg minket. És mivel ez határoz meg minket, elfedi igazi belső egyéniségünket, önvalónkat. Egy-egy helyzetben a szerint cselekszünk, döntünk, amit ez a kondicionáltság mond nekünk. Nem úgy, ahogy szeretnénk igazán. Elménk, mint személyiségünk őrzője itt közbelép és háttérbe szorítja belső érzetünket. Gyorsan aktivizálódik ilyenkor.

És akkor mi a megoldás? Már gyerekkorban vigyáznunk kell arra, hogy a szabályokon túl ne korlátozzuk le gyermekünk természetét, hagyjuk megélni az ő örömét, még akkor is ha az hangos, furcsa, fárasztó, vagy más mint a miénk. Ő csak egyszerűen jól érzi magát, nevet, futkározik, táncol, jól érzi magát, Ő ilyen. Had élje meg milyenségét, saját érdeklődését, azt, amit szeret csinálni. Hagyjuk meg egyéni szabadságát. Nem szabadosságát, szabadságát. Erről bővebben a Summerhill című könyvben sokat olvashatsz.

De akárhogy is igyekszel, a környezeti hatásokat nem tudod és nem is kell kivédened, nyilván persze nem mindegy mennyire elnyomott és kondicionált felnőtt, mennyire egészséges lelkületű emberré válunk. Minél jobban megnyomorította a környezete az embert, annál nagyobb bátorságra és annál kitartóbb munkára van szüksége ahhoz, hogy a hozott kondicionáltságtól megszabaduljon, ezáltal felszabaduljon. Viszont mindenki képes rá, a lehetőséget erre megkapta.

De hogyan szabadulhatunk fel kondicionáltságunk alól?

Ha elkezdünk természetesek lenni. Azt tenni, ami természetes nekünk. Ha éhesek vagyunk eszünk, amit kívánunk, ha szomjasak vagyunk iszunk, ha aludnánk, alszunk, ha szeretnénk kifejezni az érzéseinket, kifejezzük és így tovább. Nem törődve azzal, hogy mit szól ehhez a külvilág. Nyilván nem fekszünk le az utcán aludni, kulturáltságunk az marad és nyilván kötelességeink is. Viszont, amikor a lehetőség adott, akkor tegyük azt, ami jól esik nekünk.

Ha elkezdünk természetesek lenni, a legnehezebb a félelmeinket leküzdeni. De érdemes, mert ettől egyre inkább felszabadulunk. Egyszerűen csak azt tesszük mindig, ami számunkra természetes. Nem azért nem eszünk húst, mert azt mondják, hogy nem egészséges, hanem azért, mert természetes módon nem kívánjuk. Ha meg kívánjuk, együk meg. És ez a viselkedésünk vegye át a vezető szerepet életünkben, hogy éljük meg azt, ami számunkra természetes és jó, ne azt, amit az elménk, a kondicionáltságunk mond, amit a külső környezet diktál. Hesegessük el azt, az a korlátunk, vállaljuk bátran a belső érzeteinket, ne számítson az, hogy mit mondanak rólunk.

Egyszer elkezdett az motoszkálni a fejemben, hogy nem jó „tudatosnak” lenni. Ki is fejeztem ezt. Azt éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel. Éreztem, hogy az a nagy „tudatosságom”, millió dologban lekorlátoz, megbénít. Feszültté tesz. És bizony annak a viselkedésemnek akkor régen semmi köze sem volt a tudatossághoz, csak én azt hittem, hogy tudatos voltam. Nem tudatos voltam akkor, hanem kondicionált. Tudálékos, okoskodó és elmeirányított kis gépecske, sok-sok felhalmozott ismerettel, hogy mit hogy, és mit hogy nem kell csinálni. Közben már alig-alig voltam természetes és ezt a feszültséget éreztem. Ez buggyant ki akkor belőlem.

Érdemes megadnod magad, érdemes eldobni az „agyalást”, hisz tévútra visz, fájdalmakat, szenvedést okoz, akár betegséget is, például egy félelem miatt visszafojtott érzés által.

És ahogy már írtam Nektek a kondicionáltságunk összessége, az amit kaptunk, az az egónk. Sokat írtam már Nektek erről. Az egóról. Az nem te vagy, az egy „énutánzat”. Aki helyetted cselekszik, megsértődik, aki rángat, aki kéri jussát. Amíg hagyod, így lesz. Amíg nem veszed észre, ural. Minél többet észreveszed, úgy veszít erejéből. Minél többet észreveszed, azáltal a jelent éled és nem a múltat és a jövőt. A figyelmed a jelen pillanatba visz. …és folytathatnám itt reggelig a mondókámat, mert ez a lényeg, semmi más….és tudod miért teszem, azért hogy Neked is jobb legyen, csak ezért. Egyszerűen csak szeretném, ha minél több ember jól érezné magát, ha felszabadulhatna saját egója, azaz a kondicionáltsága alól.

De ha csak már azt megpróbálod, hogy egyre természetesebb légy, azzal is sokkal szabadabb leszel. Próbáld ki és meg fogod tapasztalni.

"Döbbenetes, hogy annyi kudarc után, még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg. Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a miénk, és keresünk tovább - kívül. Holott az ÚT bennünk van.

Testi, szellemi adottságaink csupán a készlet. Ezek vannak. Amíg korlátként éljük meg őket, addig a 'mi lenne ha...'  semmi mezején tengetjük látszatéletünket."

Biegelbauer Pál

ott a kincsed!" Coelho: Az alkimista

Nem olyan rég, amikor csak úgy felcsaptam ezt a könyvet, mielőtt a polcra tettem volna, ezzel a mondattal néztem farkasszemet. Nyugtáztam, aztán eltettem a polcra. Aztán vagy két napja folyton az eszembe jut, mint ma reggel is. Gondoltam megadom magam és írok erről egy pár szót.

Ha ebből a könyvből csak ez az egy mondat marad meg útravalónak számunkra, akkor mindent megkaptunk. Ez a lét lényege, erre tanít minket az univerzum. Hogy légy önmagad, találj vissza önmagadhoz, fejtsd le feleslegeidet és térj vissza szívedhez. Semmi más dolgod nincs, csupán ezért kaptad mostani földi életedet is. Ezzel a lehetőséggel indultál ide, mondhatnám ez az életfeladatod. 

"Ahol a szíved, ott a kincsed!" És ez igaz az élet minden területére, ahogy a munkádra, úgy a párkapcsolatodra is. Mert az vagy igazán, amit a szíved súg. Amit az elméd talál ki, amit az elméd akar megoldani, az már tele van tapasztalattal, tele védekezéssel, tele van félelmekkel és aggodalmakkal. Azaz önvédelemmel. Csak úgy kiagyaltad. Nem sok köze lehet a valósághoz, az egy kitalálmány csupán. Egy magyarázatkatyvasz. 

Sokat írtam már arról, hogy szívvel élj és arról is, hogy mit is jelent ez. Összefoglalva újra: élj meg mindent, amit eléd tár az élet, bátorsággal, félelmek nélkül a szíved szerint, agyalás nélkül, természetes módon, minden pillanatban. Nincs már múlt, és nincs még jövő, ne foglalkozz velük. Éld meg a léted, áraszd magad szabadon.

"Sz.- Szerintem folytatnod kéne az edzést….tornáznod kéne.

Búcsúzóul Müller Péter: Isten bohócai című könyvétől, egy utolsó részletet osztok meg Veletek. Érdemes olvasni a sorok között, akár többször is. Számomra hihetetlen módon írja le a lét lényegét, a boldogság kulcsát.

"Az örökké nem azt jelenti, hogy sokáig...Az nem nagyon-nagyon hosszú idő, hanem a nincs idő!.....Nem száz és ezer és millió év...hanem a nincs-év, nincs-elmúlás és nincs-születés....Csak a VAN van! .....Olyan bután pislogtok, mint a kofferok a vámhivatalban.. Nos, képzeljétek el, hogy van az égen egy lyuk. Alatta van az Idő - vagyis a mulandóság - de fölötte nincs. Ha kidugjátok ezen a lyukon a fejeteket, máris az Örökkévalóságban vagytok. Egész más itt a levegő. Nincsenek felhők. Csakis öröm van. Acélkék színű. Mint ez a frakk-kabátom. Végtelen, üvegtiszta fényesség. Ha van rajtad karóra, itt eltűnik róla a mutató. Nem emlékszel semmire, és nem vársz semmit, mert olyan maradéktalanul boldog vagy, hogy nem hiányzik semmi....De abba a pillanatban, ha visszaesel a lyukon, belepottyansz újra az Időbe; újra ketyegni kezd az órád, újra boldogtalan leszel, és minden vágyad újra várakozólistára kerül...

Az örökkévalóság: tudatállapot.

No, most, ha azt kérdezitek, hogyan lehet odajutni?

Úgy, hogy -

A FÉLELMET ÉS A VÁGYAT, A SÓVÁRGÁST ÉS A REMÉNYT, A SZORONGÁST ÉS A KÖZÖNYT ÁTVARÁZSOLOD MUZSIKÁVÁ ÉS KÖLTÉSZETTÉ. TÁNCODBAN MEGSZŰNIK AZ ÉN ÉS TE, MINT EGY KÖZÖS ÁLOMBAN, EGGYÉ OLVADSZ A PÁRODDAL. EBBEN AZ ÁLLAPOTBAN MEGMARADNI CSAK ADDIG LEHET, MÍG AZ ÖNFELEDTSÉG MÁMORÁBAN ÉLSZ.

Azt kérded utána mi történik? Visszaesel pajtikám, a lyukon. S kezdődik elölről az egész. Újra félsz, újra szorongsz, újra sóvárogsz, újra a jövőt kémleled, s azt kérded, "mikor"?

No mármost, mit tegyünk mi , bohócok? Ez nagy kérdés! mert ugyebár mi is benne vagyunk abban a slamasztikában, amit a civilek "valóságnak" neveznek. Mit tegyünk?

Igyekezzünk muzsikává átvarázsolni életünk minden percét és óráját. Magától az élet nem szép! Azt meg kell csinálni. A "poézis" azt jelenti: elkészíteni. Az életünket meg kell művelni, poverelli! A "művészet" az "művi" - ezért mi életművészek vagyunk. Tudjuk, hogy ami nem emelkedik, az zuhan. S ezért igyekszünk az életet megemelni. Főleg önmagunkat, akár a saját hajunknál fogva."

Egy szép részlet, az "én" "bibliámból" , a szabadságról. A "bohócokról", a tarot kártyában a "bolondokról" szól, azaz ......-ról szól.....

Részlet, Müller Péter: Isten bohócai című könyvéből:

"A SZABADSÁG AZT JELENTI, HOGY AZ EMBER ÖNMAGÁTÓL SZABAD.

A saját én-varázslatától.

A tarot-kártyában a mi számunk a Nulla.

A Semmi.

Mi semmik vagyunk.

Amikor széttárt karokkal heversz a réten, vagy félálomban lebegsz a nyugodt tenger sós vizében, vagy amikor egy boldog pillanatodban nem gondolsz másra, csak arra, hogy "Most jó" - olyankor semmi vagy. És a bohócnak állandóan ezt kell éreznie: hogy lebeg, önmagától, saját én-varázslatától is szabadon."

"Ha átköltözöm, vagy ahogy a civilek mondják, "meghalok", az történik, hogy amíg átmegyek a "Minden elvész!" rettegésfokán, letépődik rólam ez a Bario, és a Semmi boldog pihenő állapotába jutok. Rólatok is megfelejtkezem természetesen. Nemcsak magamat, titeket is ki kell pihennem. És az egész küzdelmes életemet. Mint egy hajótöröttnek a parton: el kell terülnöm az isteni Nap örök világosságában."

Félelem, félelem. Sokat írok róla, nem véletlenül. Úgy gondolom, hogy az élet megélésének legnagyobb gátja, minden baj okozója, betegségek előidézője. Minden korlátunkat a félelem építi fel, az egyszer már megélt "rossz" tapasztalat, illetve a jövőtől való rettegés által. Láttam egy nagyon különleges és mély filmet nemrég és abban elhangzott egy nagyon fontos gondolat, valahogy így szólt: a félelem beteggé teszi a lelket. Olyan egyszerűen hangzott el és pont így vált nagyon méllyé. És sajnos ez így igaz. És bizony a félelem miatt nem vagyunk szabadok, az zár be minket, ez a mi börtönünk, nem más.

És mivel győzhető le? Csak bátorsággal, amit mindenki csak magából tud meríteni, az kívülről nem adható. Ha nem szeretnél tovább rabságban élni, ha szeretnél szeretetben élni, akkor érdemes bátran elindulni, akár szép lassan lépkedve, hogy rátalálj saját utadra. Ha nem megy rögtön, nem baj, de próbáld meg, amikor csak lehet. Ez már az igazi belső utazás első lépései. A félelmeinkkel szembe menni, ösztöneikre, szívünkre hallgatva bátran cselekedni, vállalni a megéléssel járó kockázatot, ami fájdalmat is okozhat. De csak így találkozhatsz össze igaz valóddal, ismerheted meg önmagad, hogy valójában ki is vagy.

"És merj gyermekké változni - hogy Tiéd legyen a mennyek országa" (Müller Péter) és ide kapcsolódik még, amit már a félelem legyőzéséről írtam, itt megtalálod: http://arielsziv.blog.hu/2012/01/12/a_felelem_legyozese

És akkor még pár gondolatot megosztok Veletek.....

"Mi azt szoktuk mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. Szó sincs róla. A szeretet ellentéte a félelem. A félelem az, ami meggátol engem önmagam áradásában, amely zárttá tesz, védekező alapállásúvá, s nem elárasztóvá." Biegelbauer Pál

"Nem azért küldtelek Benneteket a sötétbe, hogy rémet, kémet vagy bármiféle titkos ügynököt találjatok, mert azok nem ott vannak, hanem belénk vannak építve. A nevük: félelem és rettegés.

Az volt a szándékom, hogy féljetek. Szorongjatok. Rettegjetek. - De miért, Mester? - Mert ez az életünk alaphangja, Ariel. Manapság az "élni" azt jelenti, sötétségben élni. Ez ilyen. Nemcsak a cirkusz - a lelkünk is ilyen. Fényes nappal is. Ez az érzés a mai ember alapérzése. Félünk. Ebből kell kiindulni. Ebből a szorongásból szabadít meg bennünket a tánc! A tánc nem egyéb, mint tűzcsiholás a sötétségben. Szabadulóművészet. Ma élni azt jelenti, hogy a pokolban élni. Kis szünetet tartott, majd így folytatta: - Őszintén beszélek, barátaim! Gondolom, elég erősek vagytok már az igazsághoz. Én előbb-utóbb átlépek a szellemi hazámba, de ti még itt maradtok a holnaptól való rettegés birodalmában, melyben a legnagyobb elővigyázatosságra lesz szükségetek." Müller Péter: Isten bohócai

Merülj bele az életbe, hogy szabad lehess! Másként nem fog menni, csak szólok. És ehhez semmi másra nincs szükséged: csak bátorságra! A félelmeid leküzdésére! De csak az első lépés nehéz, utána egyre könnyebb lesz. Erre bíztatlak! 

Részletek: Müller Péter: Isten bohócai című könyvéből

KÉTFAJTA BOHÓC VAN. AZ EGYIK MÁSOKAT MULATTAT. A MÁSIK: ÖNMAGÁT.

Az első nem szabad.

Úgy él, mint egy jó magaviseletű fegyenc: este héttől tízig, az előadás idejére eltávozást kap. A szorongó bohóc fél az élettől. Néha pánikbeteg vagy mélyen depressziós. Nem is titkolja. Hozzátartozói gyakran látják odahaza rosszkedvűnek, hacsak nem komédiázik előttük is. Ami iszonyúan fárasztó. Állandóan önvédelemben élni? Képzeljétek el milyen nehéz lehet?

De ne feledjétek, hogy közöttük vannak a színház- és cirkusztörténet nagy mulattatói! Mert este, amikor kifestik magukat, várja őket a nagyérdemű publikum, és széttárt karokkal, röhögve rohannak be a porondra, mert a közönség és a játék feldobja őket. Szeretik a sikert, imádnak másokat szórakoztatni, főleg azt, hogy végre megkapják a közönségtől a legdrágább kincset, amit nem kaptak meg önmaguktól: a szeretetet.

Bármit megtesznek csak szeressék őket. A szomorú bohócot a humora miatt szeretik. Ebben van szeretetreméltósága, de gyógyíthatatlan szomorúsága is. Mert az előadás után, amikor kialszanak a fények, a lelke káosza újra visszatér. Nyugtalanul alszik. És retteg, hogy bekövetkezik az, ami sajnos a mi életünkben bekövetkezett: hogy nem lesz cirkusz tőbbé! És akkor magára marad.

Ezek a mostohatestvéreink, akik másokat mulattatnak. De én nem erre tanítalak benneteket! Én arra nevellek, sőt, bűvöllek benneteket, hogy ti ne másokat, hanem...ÖNMAGATOKAT MULATTASSÁTOK!

Ássatok le az öröm forrásáig, s mint a gejzír, fakadjon föl lelketekből a szabadság! Fürödjetek benne, mert az örökké buzog. Akkor is, ha nincs cirkusz. Ha tél van, hóvihar, áradás vagy világvége: a forrás mindig buzog. Akkor is ha nem jár arra senki.

Kár a többieknek, ha nem fürödnek a derűtökben, de attól az még Derű, s úgy lebegtek benne, mint egy elsüllyeszthetetlen mentőcsónakban.

Onnan kezdve, hogy meghal bennetek a halál: a szüntelen öröm állapotába kerültök! És nem kell mókázni többé, mert az élet egy nagy Játék!"

"A lélek gyárilag, ahogy kikerült a Teremtő műhelyéből, örömre van hangolva. Alapjáraton a lélek örül. Boldog, hogy van. De amikor testet ölt, lezuhan. Elveszti szabad lebegését és üvölteni kezd. "Jaj, anyám, hogy kerültem én ide?" Attól a pillanattól kezdve hadjáratot indítunk az öröm visszaszerzéséért. Vagyis szabadságunkért."

Mivel ezt a témát nagyon fontosnak tartom, sőt azt hiszem keresésünk során ez az utolsó, amin át kell esnünk ahhoz, hogy végül a saját utunkat járhassuk. Ezért ha találok valami ehhez kapcsolódó idézetet, gondolatot, meg fogom osztani Veletek.

Íme az első pár.

Részletek Coelho: Brida című könyvéből.

"És ez az emlék felidézett benne egy másik gyerekkori emléket. A tengerparton volt az apjával, és az apja megkérte, hogy nézze meg, elég meleg-e a víz. Ő ötéves volt, és örült, hogy segíthet. Odament hát a vízhez és beledugta a lábát. "Beledugtam a lábamat, és hideg." - mondta az apjának. Az apja erre fölkapta, odavitte a vízhez, és se szó, se beszéd, bedobta a vízbe. Először megijedt, de aztán tetszett neki a játék. "Na, milyen víz?" - kérdezte az apja. "Finom" - felelte. "Nahát, akkor mostantól fogva ha meg akarsz tudni valamit, merülj bele!"

"Ne próbáld folyton megmagyarázni az érzelmeket. Élj meg mindent intenzíven, és amit éreztél, azt úgy őrizd magadban, mint valami isteni adományt. Ha úgy gondolod, hogy nem bírsz olyan világban élni, ahol az átélés fontosabb a megértésnél, akkor tegyél le a mágiáról. A látható és a láthatatlan közötti hidat úgy a legkönnyebb lerombolni, ha megpróbáljuk megmagyarázni az érzelmeket."

És talán a félelem legyőzéséhez egy segítő részlet.

"De előbb még eszébe jutott egy másik történet is az édesapjával. Vasárnap volt, a nagymamájánál ebédeltek, és ott volt az egész család. Ő olyan tizennégy éves lehetett, és panaszkodott, hogy valamilyen iskolai feladatot nem tud megcsinálni, mert amit elkezdett, arról végül kiderült, hogy teljesen rossz. "Talán ezek a hibák megtanítanak valamire." - mondta az apja. De Brida csak azt hajtogatta, hogy nem. Hogy rosszul kezdte el, és most már nem lehet kijavítani. Erre az apja kézen fogta, és átmentek abba a szobába, ahol a nagymama tévét szokott nézni. Ott volt egy régi, nagy állóóra, ami már évek óta nem járt, mert hiányzott belőle egy-két alkatrész. "Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne, kislányom - mondta az apja az órára mutatva. - Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."  

És még valami kell hozzá, amivel ki kell egészítenem előző írásomat, elnézést kérek, hogy kimaradt.

A belső utazáshoz még valami szükséges: a mélységes alázat. Hogy megadd magad! Ne feladd, megadd. A létnek. Ne harcolj, ne ellenkezz, ne küzdj a lét ellen. Ha igazán szeretnéd és ha kitartó vagy, mindent megkapsz, amit ebben a földi életben el lehet érni. A nyugalmat, a békét és ezzel a boldogságot.

"Amikor elindulunk az úton, mindig van egy többé-kevésbé határozott célunk, amit el akarunk érni. A nők általában a Másik Felüket keresik, a férfiak pedig a Hatalmat. De egyikük sem akar igazán tanulni: csak a kitűzött céljukat akarják elérni. Ám a mágia útja, akárcsak az élet útja, mindig a Misztérium útja volt, és az is marad. Megtanulni egy dolgot azt jelenti, hogy kapcsolatba lépünk egy olyan világgal, amiről halvány fogalmunk sincs. A tanuláshoz alázatosnak kell lenni." Részlet, Coelho: Brida című művéből.

Fizikai létezésednek legalapvetőbb megnyilvánulása: a légzésed. Így ha leáll, fizikai szinten megszünsz létezőnek lenni. Sokszor kerül tanításokban, a jógában erőteljes szerep a légzésnek. Nem véletlen. A légzés segít Neked megélni az adott pillanatot, már ha odafigyelsz rá. Ezért hangsúlyozzák ki tanítók, hogy próbálj meg odafigyelni a saját légzésedre. Ha már egy be- és kilégzésedre oda tudsz összpontosítani, anélkül, hogy másra gondolnál, az már nagyon jó.

Ha figyelsz a légzésedre, segít Neked a jelenbe kerülni, ezért nagy értéke van. Erről osztok meg Veletek néhány gondolatot, Esther és Jerry Hicks-től, fogadjátok szeretetettel:

"Mivel Nem-Fizikai Forrásenergiád mindenkor tudatában van létezésednek, és szüntelenül áramlik feléd, e kommunikáció megszakadása mindig csakis miattad következhet be - amikor az adott időpillanatban éppen másvalamire öszpontosítasz. Azonban ahogy napról-napra egyre több figyelmet szentelsz a légzésed üteméne, e szavak keltette érzésnek - úgy foszlik szét az ellenállás valamennyi régóta magadban hordozott mintázata.

Mivel a gondolataid által meghonosított ellenállás az egyetlen dolog, ami gátolhatja éned és Benső Lényed egybeolvadását, az ellenállás fokozatos szeretfoszlásával a Forrásodhoz fűződő kapcsolatod világos tudatossága mindinkább tudatod előterébe kerül...

A lényed legmélyén rejlő színtiszta, pozitív Energiával történő összehangolódásod egyetlen útja az, hogy egyszerűen elvonod figyelmed az ellenállás gondolataitól. Tehát csak lazíts és lélegezz mélyeket, lehetővé téve természetes összehangolódásodat. "

A júniusban megjelenő magazinban ez volt a téma. Az írás, ha ihletként tör ki belőlem, mindig fantasztikus. Ezért más, ha egy a megadott témában kell írni, mert az nem mindig jön csak úgy. Volt olyan téma, amelyet úgy kellett kifacsarni magamból, hogy meglegyen. Ez a téma viszont összecsengett az adott állapotommal, az adott pillanatommal és csak úgy jött. Ez lett az eredménye, megosztom Veletek szeretettel.

SZERETET

Szeretettel osztom meg ezt a dalt Veled, számomra mindig nagy élmény, ha hallgatom. Szép, csendes, lélekemelő ünnepet mára!

https://www.youtube.com/watch?v=ohmggr8HAIE

Szövege:

Aki valójában vagy

Lehet -e, hogy több ez az élet
amit "enyém"-nek nevezünk,
mint egy utazás a téren át
vagy egy történetecske?

Több-e az élet
mint amit a test érez?
Mint amit az elme ki tud következtetni
a megtapasztaltakból?

Vajon mi, akik lélegzetvétellel kezdjük,
függünk -e a formától,
és végünk ér -e a halállal?

Vesd le magadról e szerepeket és neveket,
és nevezd meg nekem azt ami visszamarad.
Az aki valójában vagy,
aki valójában Vagy

Azzal mérjük a sikert
amit felhalmozunk,
vagy a kötődésekkel amiket kialakítunk,
vagy a tettekkel amiket megteszünk.

Ám ezek is tovatűnnek,
bárhogy is próbálunk
a formához ragaszkodni.
A forma el fog pusztulni.

De a forma -e táncában benne rejlik a lehetőség,
hogy meglássuk a még megszületetlent.
És az is, hogy eldobjuk ezt a lehetőséget,
és beleragadjunk annak eljátszásába
akinek magunkat gondoljuk,
akinek magunkat gondoljuk.

Ez az életed
véget érhet bármikor.
Hol a figyelmed?
Hol az imád?
Hol van a dalod?

Egy szerencsés életben
hangot hallasz amely arra hív, 
hogy szabadulj ki leláncoltságod
és téves énképed köréből.

Hogy fölébredj az álomból,
és végre fölfedezd
lényed igazságát,
mielőtt a test meghal.

Hogy mielőtt lepereg az utolsó jelenet,
meglásd a vásznat amire az vetül.
Lásd azt mi lát engem és téged,
s akkor tudni fogod

hogy valójában ki vagy Te.
Hogy valójában ki vagy Te,
Hogy valójában Ki Vagy Te,
Hogy valójában Kik Vagyunk.

Ma reggel ez a sor került elém "csak úgy" és eszembe jutott, hogy ez az Edda-dal részlet volt a középiskolai osztályom idézete a tablón. Mindannyian álmodtunk magunknak akkor egy világot.

Nagyon bátornak éreztem magam akkor és úgy gondoltam bármire képes vagyok. Szép korszak és szép pillanat volt. Sokkal közelebb voltam akkor igazi önvalómhoz, mint utána közel 20 évig bármikor. Az idézet, amit írtam minden osztálytársamnak, a híres Hamlet idézet volt, hogy "Mindenek fölött légy hű magadhoz..." és úgy van vége, hogy "Áldásom benned ezt érlelje meg majd." Akkor még csak ösztönösen tettem magamévá.

Adtam ezt az idézetet akkor másoknak, de nekem szólt igazán. Eltelt sok idő és ezt az idézetet el is felejtettem. Teljesen. És az idézettel együtt mélyen elfelejtettem önmagamat is. Hozzá hasonlóan feledésbe merültem.

Így vagyunk ezzel szinte mindnyájan. Elfelejtkezünk önmagunkról, elfelejtkezünk igazi önvalónkról és éljük csaknem kába, öntudatlan életünket, szerepekbe merülve. Néha kitekintünk magunkból, majd visszamerülünk, úgy teszünk, mint egy strucc, nem akarunk szembesülni magunkkal, a körülöttünk lévő dolgokkal. Szunnyadunk tovább. Nem vagyunk mi ezért rosszak, csak így kényelmesebb, így szebb, jó aludni és jó álmodni tovább, hisz az nem fáj nagyon, csak egy kicsit. Szinte olyan, mintha kicsit mindig be lennénk drogozva, mert így könnyebb elviselni, hogy nem a saját életünket éljük.

Bár az első ébredes nagyon fájdalmas lehet, mert ilyenkor sérül az önképünk, de jó, ha elkövetkezik. Én hálás vagyok, hogy nekem volt annyira rossz az életem, hogy elkövetkezett ez a pillanat. Kitekintettem akkor a környezetemre és nagyon nem erről álmodtam anno az Edda dalt dúdolva. Egy boldog életet álmodtam és helyette szembesülnöm kellett többszörös kudarcaim eredményével és egy megtört, szinte élettelen lénnyel, aki abban a pillanatban voltam.

Ezért figyelj oda ezekre a kitekintő pillanatokra az életedben, mert ezek lehetőségek arra, hogy észrevedd, hogy azt az életet éled-e, amely igazán Te vagy. Hű vagy-e önmagadhoz, vagy csak sodródsz és kábán teszed,azt amit a környezeted megkíván Tőled. És ha ebben a pillantban észreveszed, hogy Te nem az vagy, amit éppen "élsz", akkor érdemes előszedni a bárorságod és változtatni. Sosincs késő. Ezt és minden életet azért kapsz, hogy lehetőseged legyen megtalálni önmagad, az aki valójában ott belül vagy. És ha ez egyszer csak sikerül, eltölt egy derű és nyugodt érzés, és onnantól már Te irányítod az életed a szerint, aki Te vagy igazán. Csak amellett kell elköteleződnöd, hogy nem szeretnél már többet szenvedni és a többi jön magától. Bizz abban, hogy mindig jobb lesz.

Mert ahogy megérlelődött bennem a fenti idézet, saját magamban született meg az a felismerés, amit Shakespeare mondott, hogy mindenek fölött magunkhoz kell hűnek lennünk életünk során és akkor semmi baj nem lesz. Akkor jól fogod érezni magad, nagyon jól. 

Álmodni. Néha jó! Igen, néha jó egy kicsit becsapni magunkat, jól esik álmodozni, de lehetőleg csak akkor tegyük, ha tudatában vagyunk ennek a kis csalásnak. Mert ha álmodozunk, akkor a jövőben járunk és bár az olyan édes reménnyel tölt el minket, de nem engedi, hogy a jelent éljük. Közben nem vesszük észre a jelen pillanat csodáját, nem vagyunk éberek. Ha ezt sokszor tesszük, akkor nem is élünk, csak egy illúzió világban járunk, aminek semmi köze a valósághoz.  

Így aztán én azt mondom, hogy álmodozás helyett, élj! Éld meg az adott pillanatokat, éld meg önmagad és örülj az életnek. A jövő majd eljön, ne aggódj és ha bízol, akkor ahogy Osho is mondja, a mindenség leereszkedik Rád és támogat Téged. Nem kell harcolnod.

Aztán persze lehet mélyebbre menni, hogy mi is az a "valóság". Lehet, hogy ez a földi élet maga is csak egy álom. Ki tudja ezt? Mindenesetre, itt a földin síkon, ebben az tér-idő dimenzióban elég, ha elkezdünk arra törekedni, hogy jelen legyünk az életünkben, vegyük észre és ne hagyjuk elménket uralkodni rajtunk és ahogy Eckhart Tolle mondja, gyakoroljuk az időnélküliséget, ereszkedjünk bele a mostba és élvezzük. Ugyanis minden állapotunk rajtunk múlik, akár tetszik, akár nem. Akkor meg miért ne élveznénk az életet?

Örömmel támogatom az alábbi kezdeményezést, ezért megosztom Veletek is.

http://www.korszakvaltok.hu/meditacios-szoba/

Amit most megosztok Veled, nagy kincs lehet számodra. Nekem az! Nézd meg, ha kell sokszor. Ha már erre jársz, fogod érteni. Engedd magadba, fogadd el, éld át és akár add tovább!

https://www.youtube.com/watch?v=EdrnYFhAsUQ

Már nagyon régen szerettem volna írni erről a témáról, mert azt éreztem, hogy ez az a terület, amivel a leginkább küzd minden egyes ember. Valami nagy baj van az önbecsülésünkkel, valahogy minden probléma kapcsán ide lyukadunk ki. Nem szeretjük magunkat. Jó, hogy eddig nem írtam erről, most viszont már aktuális.

Kiindulásként a gyerekkorban szeretettel kapcsolatban megélt élményeink az irányadóak. Szerettek-e minket a szüleink? Szerették-e magukat, szerették-e egymást? Milyen a szeretről kialakult képünk? Egyáltalán tudjuk-e hogy milyen is feltétel nélkül szeretni vagy ilyen szeretetet kapni?

Ha őszinték vagyunk, akkor hamar kiderül, hogy nem rózsás a helyzet. Mégha a szüleink mindent meg is tettek értünk, az igaz szeretetből kevés jutott nekünk vagy akár semmi. És ha kevés jutott, van akinek még annyi sem, sőt ehhez képest még megaláztatásokban is volt része, esetleg tetlegességben is, akkor nincs mit azon csodálkozni, hogy felnőttkorunkra a szeretetről nem sok jó tapasztalatunk van. Általánosan szeretethiányunk van. Nem hisszük el, hogy szerethetnek minket, hisz még szüleink sem szerettek minket igazán, feltétel nélkül. El is hittük, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, mitől is lennénk, hogy szerethetne minket bárki is. Magunkkal is van bajunk, lépten-nyomon szembesülünk saját gyarlóságainkkal, jesszus, milyen vagyok én?

DE. Ez volt a gyerekkor, a szülőktől kapott minta és kiindulási alap, ami sajnos elég erős és maghatározó, de ahogy felnősz, el kell kezdened ezekkel szembenézni, feltérképezni és elhagyni. Amit hoztál, azért NEM TE VAGY A HIBÁS. Te egy ártatlan gyermek voltál, tiszta és formálható. Ha rosszúl formáltak, azért nem vagy hibás. (A szülők sem, hisz ennyire voltak képesek, tudattalanok voltak, meg kell nekik bocsátani.) Viszont most már felnőttél, innentől kezdve Te vagy a felelős. Csak Te!

És akkor most előveheted az Ego I. című cikkemet és elolvashatod újra és újra. Hisz kialakult a személyiséged, kialakult az éned, az egód mára. Ami vagy, az a múltad által vált ilyenné, létrejött egy énutánzatod, az egód. De az nem az igazi önvalód!

Nem nagyon szereted magad. Hogy is lehetne másképp, hisz Te az egóddal, az énutánzatoddal azonosítod magad, aki a külvilág ítéletéből táplálkozik, azáltal határozza meg értékét. Ha nem az énutánzatoddal azonosítanád magad, akkor természetes lenne számodra, hogy értékes és jó vagy, Isteni lény vagy, mint mindannyian. Nem kellene már a külső elismerés, hogy szeresd magad. Ez természetes lenne számodra.

Ego. Már megint ez a fránya ego. Ahogy már írtam, annál nehezebb a helyzet, minél több megaláztatás ért, de nem kell csüggedni, el kell indulni. Kezd el szépen szeretni magad, elhinni végre, hogy jó vagy, csak úgy, önmagadban. Bocsáss meg magadnak mindendért, ami eddig történt. Ne foglalkozz azzal, hogy mit mond rólad a külvilág és bárki, csak magaddal foglalkozz. És figyeld egód működését és egyszer csak meg fogod találni igazi önmagad, aki valójában vagy és rájössz, hogy szerethető vagy és jó, mint minden ember az, önvalójában. Jó vagy!! Én tudom. Te meg figyelj és rátalálsz!

Ja és még valami! Miért mondja mindenki, hogy addig, amíg nem szereted önmagad, mást se szerethetsz igazán? Azért, mert, amíg magadat nem szereted, nem lehet tudni, hogy azt a másik embert tényleg szereted, vagy csak azért kell Neked, hogy megadhassa valaki az egódnak azt drogot, hogy ő jó és szerethető. Vajon az egódnak kell ő, vagy csak úgy őt magát is, a lényét is szereted, attól függetlenül is, hogy ő szereted-e Téged? Ez a nagy kérdés! És bizony ez csak akkor derülhet ki, ha megtalálod önmagad és szereted, és nem az egódon keresztül élsz. Addig a válasz rejtve marad. 

Egy olyan példát hozok, ami általános, mindenki ezt éli át ebben a szituban és a megfelelési kényszerünkhöz kapcsolódik.

Nem várt vendég csöppen be hozzánk. Nagyon szeretjük, örülünk Neki, de mégis az első reakciónk az, hogy elnézést kérünk tőle, hogy egy kis rendetlenség van, esetleg kosz, meg nem vártuk és akkor még ki tudja éppen miért, ugyanis meg akarunk Neki felelni. Miért is? Szeretnénk a szemében jók lenni, pedánsak, szeretnénk jó benyomást kelteni rá. Meg akarunk Neki felelni. Kell az egónak az elismerés. Na és hát ha jönnek a dicséretek, hogy de klassz a lakásod, meg ez meg az, az persze a mennyei gyönyör tud lenni. Igaz? 

És persze ez számos, az élet minden területén megnyilvánul, hogy meg akarunk felelni a külvilágnak. Pedig nem kellene. Kizárólag magunknak, akik mi vagyunk.

A hét elején fogalmazódott meg bennem egy nagyon fontos felismerés, mélységében, mert eddig is hangoztattam, de nem tükrözte a valóságot. Ez az, hogy egyetlen hűség fontos az életben, az önmagunkhoz való hűség. Ha önmagunkhoz hűek maradunk életünk során, akkor mindig boldogok leszünk. A kulcs ebben a felismerésben, az önmagunkhoz-ban van. Ki is önmagunk? Tényleg azok vagyunk-e akiknek gondoljuk magunkat, vagy ez az ego, az énutánzatunk, akinek meg akarunk felelni. Hát ez a lényeg. Mert még, ha nem találtuk meg önmagunkat, akkor számos viselkedésünk kényszeres lesz, amit a múltunkból hoztunk. Ezért először találd meg önmagad, ami sok-sok figyelemmel sikerül, és utána maradj hű hozzá.

Addig is, hallgass a megérzéseidre, a belső érzeteidre! Ha valahol nem érzed magad jól, hagyd ott, ha valahová nem szeretnél menni, ne menj és stb. és stb.....

Havonta egyszer egy magazinba írok egy cikket, a magazin által megadott témában. Ez a márciusi téma, fogadjátok szeretettel.

Pár hete egyik barátnőmmel beültünk egy kávézóba, hogy kicsit beszélgessünk és jól érezzük magunkat. Két nő. Jött a pincér, egy elég jóképű férfi. És akkor beindult a hadművelet. A barátnőm rögtön lecsapott, félszemmel mindent láttam és érzékeltem. Szemezett, mosolygott, győzni akart. Én legyek a jobb. Ez olyan nagyon tudatallati viselkedés volt és az ego szülte. Nem tudta, hogy nem kell harcolnia, mert nincs vetélytárs.

Azt nem tudom, hogy a férfiak között ez így működik-e, de a nők között, ahol még az ego nyomul és táplálékot követel, igen. Ki a jobb, szebb? Két ego irányította nő összehasonlítja egymást és "harcba indul, pedig igazából nem is kell neki a férfi, csak maga a diadal. Hát ennyi. A lényeg itt az összehasonlításon van. Én legyek a jobb, ne a másik.

Felmerült már bennem az a gondolat, hogy az egóról írok bővebben Nektek, hogy megismerhessétek. Ez már az előző blogomban írása közben is foglalkoztatott, de nem írtam róla. Nem, mert annyi jó könyv szól erről, minden le van már írva, mit írhatnék Nektek erről, a csapból is az ego folyik, illetve még nem is voltam teljesen tudatában vele. Aztán jött egy ötlet, ami arra készetett, hogy írjak mégis róla, de ne csak a szokványos módon, az unalmas lenne számotokra.

Gyakorlati példákkal, naponta csak egyet, amit megélek, észreveszek, tapasztalok másokon és ha közelit felém is, mert naponta jön ám, nem is egyszer a drága-kedves-aranyos. Újra hatalmat akar és meg szeretne erősödni. Rájöttem, hogy ébernek kell lennem, folyamatosan és akkor ez nem fog megtörténni és idővel végleg lelép. :-) Ez lesz a napi ego. Hetente egyszer viszont írok az egóról egy elméleti anyagot is, hogy jobban megismerhessétek.

Mai ego:

Valakivel beszélgettem telefonon, mert kiváncsi voltam, hogy van, mi történik Vele, hisz Ő fontos nekem és ahogy kérdezgettem, észrevettem, hogy jól esik nekem is az Ő figyelme, ha Ő is kiváncsi. Miért is? Hogy fontosnak, jónak érezzem "magam". Kell az egónak egy megerősítés.

Pedig e nélkül is jók vagyunk, enélkül is fontosak vagyunk, csak úgy önvalónkban. Hisz mindannyian magunkban hordozzuk az értéket, eleve értékesek vagyunk. Aki kívánja a megerősítést, az csupán az ego.  

Van bennem egy nagyon mély belső késztetés arra, hogy megosszam ennek az új életnek az esszenciáját, amit élek. Megosszam azokkal az emberekkel, akik nagyon közel állnak hozzám és bárkivel, aki erre jár. Ennek egyetlen oka van: szeretném, ha az övék is lehetne ez az állapot, hogy érezhessék ennek csodáját. Ezen felül, mivel nélkülük nem lehetnék itt és most, ebben az állapotban, olyan mély hálát érzek irántuk, hogy úgy érzem talán sosem tudom kellőképpen meghálálni Nekik. Gyakorlatilag minden nap azon ügyködöm, hogy mit is segíthetnék. Pedig tudom, hogy senki vagyok, hogy semmi vagyok, hogy egy vagyok csupán a sok közül, és senki nem több senkinél, és mégis, ez a belső késztetés mocorog állandóan bennem. Ez a helyzet. Az egód most tiltakozhat, hogy mit okoskodik ez itt,.. na jó, jó, de akkor meg, hogy osszam meg Veled, ha nem mondom el. Ne hagyd magad most az ego által  legyőzni, nem okoskodom, csak próbálok Veled megosztani valamit. Ennyi.

Keresgetek, olvasgatok, megosztok mindenfélét Veletek. Fantasztikus írásokat találok. Osho, Müller Péter, A.J. Christian, E. Tolle, Kiss Balázs Kunó (Csillagmag), Coelho, Balogh Béla .... Írok én is ezt, azt. De ma azon gondolkodtam, hogy még nem osztottam meg Veletek a saját tapasztalatomat. Hogy hogyan találtam rá saját magamra. Hát íme.

2012. január 5.-e kora reggelén, épp a szokásos aznapi szendvicseket készítettem. A fejemben szólt a szokásos hang, folyamatosan gondolkodtam, azaz elmélkedtem, agyaltam. Olyan végsőkig megtört állapotban voltam lelkileg, aznap reggelre már mindent elveszettem, ami számomra nagyon fontos volt. A legfontosabb emberi kapcsolataimat. Nagyon sokat fájt, de már ezen is túlvoltam, annyit sírtam az előző egy hónapban, mint még soha. És végül már teljesen megadtam magam. Olyan minden mindegy volt. Mint egy halálraítélt, aki utolsó kívánságát kezdi megfogalmazni, elkezdtem magamban a barátaimhoz beszélni a fejemben. Nem hangosan, fejben. És elkezdtem nekik beszélni azokról a dolgokról, hogy én hogy gondolom az életet, a barátságot, stb. És ahogy így meséltem nekik, gyakorlatilag minden olyan gondolatfoszlánynál, ahol észrevettem az ego jelenlétét - kimondtam magamban, hogy látjátok ez is ego, meg ez is ego, és ez is ego, na meg ez is ego..lépten-nyomon ezt mutattam be....és ahogy mormoltam ezt folyamatosan egyszer csak az ego eltűnt  .... Nem tudtam mi történik, csak haladtam be a munkahelyemre és vigyorogtam, és nagyon jól éreztem magam. Ezt az érzetemet írtam meg Nektek, az Új kezdet című írásomban. Itt születtem újjá. Felszabadultam. Megszabadultam az egóm uralmától. Fogalmam sem volt, hogy mi ez, csak azt éreztem, hogy nagyon jó és nem hiányzik semmi és jól vagyok és nem is tudom, mi van. 

Azóta eltelt bő másfél hónap. Sokat olvastam a fent említett tanítóktól, hogy mi történt bennem és hogy milyen is ez az új világ. Ráakadtam egy részletre ma reggel, így szól: "Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy, mivel a tudatosság és az ego nem fér össze. A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatba van bezárva." E. Tolle: Új föld, 76. oldal. Hát ez történt meg bennem aznap reggel. Ez a két dolog nem fért össze bennem egymással. És győzött a jelenlét. Ennyi. Nem több.

Kiss Balázs Kunó cikkében, amit megosztottam Veletek, (2012. -feladat a nézőpontváltás), próbál Nektek adni egy más nézőpontot arra, hogy találhatjátok meg önvalótokat. Az elme oldaláról. Én most próbáltam adni Nektek egy másikat. Az ego oldaláról. Hátha ez is segít. Hátha. Nem is tudjátok, hogy mennyire szeretném ezt, tiszta szívemből. Adnám ezt Nektek. Mert megérdemlitek! Mindannyian!

Egy másik nézőpont: ismerd meg az egót, minden oldalát, működését, olvass róla, pl. Új föld, küldöm, ha kell: arielsziv@gmail.com és utána figyeld és csípd nyakon magadban, egyre többször. Vedd észre. Azt írja Tolle, hogy valahányszor felismered, gyengül. Majd eltűnik hatalma.