Már nagyon régen szerettem volna írni erről a témáról, mert azt éreztem, hogy ez az a terület, amivel a leginkább küzd minden egyes ember. Valami nagy baj van az önbecsülésünkkel, valahogy minden probléma kapcsán ide lyukadunk ki. Nem szeretjük magunkat. Jó, hogy eddig nem írtam erről, most viszont már aktuális.

Kiindulásként a gyerekkorban szeretettel kapcsolatban megélt élményeink az irányadóak. Szerettek-e minket a szüleink? Szerették-e magukat, szerették-e egymást? Milyen a szeretről kialakult képünk? Egyáltalán tudjuk-e hogy milyen is feltétel nélkül szeretni vagy ilyen szeretetet kapni?

Ha őszinték vagyunk, akkor hamar kiderül, hogy nem rózsás a helyzet. Mégha a szüleink mindent meg is tettek értünk, az igaz szeretetből kevés jutott nekünk vagy akár semmi. És ha kevés jutott, van akinek még annyi sem, sőt ehhez képest még megaláztatásokban is volt része, esetleg tetlegességben is, akkor nincs mit azon csodálkozni, hogy felnőttkorunkra a szeretetről nem sok jó tapasztalatunk van. Általánosan szeretethiányunk van. Nem hisszük el, hogy szerethetnek minket, hisz még szüleink sem szerettek minket igazán, feltétel nélkül. El is hittük, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, mitől is lennénk, hogy szerethetne minket bárki is. Magunkkal is van bajunk, lépten-nyomon szembesülünk saját gyarlóságainkkal, jesszus, milyen vagyok én?

DE. Ez volt a gyerekkor, a szülőktől kapott minta és kiindulási alap, ami sajnos elég erős és maghatározó, de ahogy felnősz, el kell kezdened ezekkel szembenézni, feltérképezni és elhagyni. Amit hoztál, azért NEM TE VAGY A HIBÁS. Te egy ártatlan gyermek voltál, tiszta és formálható. Ha rosszúl formáltak, azért nem vagy hibás. (A szülők sem, hisz ennyire voltak képesek, tudattalanok voltak, meg kell nekik bocsátani.) Viszont most már felnőttél, innentől kezdve Te vagy a felelős. Csak Te!

És akkor most előveheted az Ego I. című cikkemet és elolvashatod újra és újra. Hisz kialakult a személyiséged, kialakult az éned, az egód mára. Ami vagy, az a múltad által vált ilyenné, létrejött egy énutánzatod, az egód. De az nem az igazi önvalód!

Nem nagyon szereted magad. Hogy is lehetne másképp, hisz Te az egóddal, az énutánzatoddal azonosítod magad, aki a külvilág ítéletéből táplálkozik, azáltal határozza meg értékét. Ha nem az énutánzatoddal azonosítanád magad, akkor természetes lenne számodra, hogy értékes és jó vagy, Isteni lény vagy, mint mindannyian. Nem kellene már a külső elismerés, hogy szeresd magad. Ez természetes lenne számodra.

Ego. Már megint ez a fránya ego. Ahogy már írtam, annál nehezebb a helyzet, minél több megaláztatás ért, de nem kell csüggedni, el kell indulni. Kezd el szépen szeretni magad, elhinni végre, hogy jó vagy, csak úgy, önmagadban. Bocsáss meg magadnak mindendért, ami eddig történt. Ne foglalkozz azzal, hogy mit mond rólad a külvilág és bárki, csak magaddal foglalkozz. És figyeld egód működését és egyszer csak meg fogod találni igazi önmagad, aki valójában vagy és rájössz, hogy szerethető vagy és jó, mint minden ember az, önvalójában. Jó vagy!! Én tudom. Te meg figyelj és rátalálsz!

Ja és még valami! Miért mondja mindenki, hogy addig, amíg nem szereted önmagad, mást se szerethetsz igazán? Azért, mert, amíg magadat nem szereted, nem lehet tudni, hogy azt a másik embert tényleg szereted, vagy csak azért kell Neked, hogy megadhassa valaki az egódnak azt drogot, hogy ő jó és szerethető. Vajon az egódnak kell ő, vagy csak úgy őt magát is, a lényét is szereted, attól függetlenül is, hogy ő szereted-e Téged? Ez a nagy kérdés! És bizony ez csak akkor derülhet ki, ha megtalálod önmagad és szereted, és nem az egódon keresztül élsz. Addig a válasz rejtve marad. 

Egy kedves ismerősöm, akit nagyon szeretek, szinte minden nap elmesél nekem egy egymáshoz nagyon hasonló sztorit. "Képzeld el felhívott egy kedves barátom és érdeklődött rólam és el fog jönni hozzám meglátogatni. Hát, hogy milyen kedves, ennyi év után is szeret engem és hajlandó miattam ideutazni, olyan jól esik." És minden nap mesél nekem ehhez hasonló történetet, hogy milyen jól esik neki, hogy éppen ki hogy szereti őt, ki hogy figyel és gondoskodik róla, segít neki.

Minden nap szereti érezni, hogy őt mennyien szeretik, ami igaz is és azzal nincs is semmi baj, csakhogy ez a megerősítés kell neki, mint egy falat kenyér, mert önmagáról ő ezt nem hiszi el és bizony az egónak kell a táplálék. Ugye jó vagyok? Ugye szeretnek? Pedig ő e nélkül is jó és kedves és aranyos, szeretnivaló, csak éppen nem tudja és bizonygatnia kell ezt önmagának, nagyon sokszor. És gondolj csak bele, ha valamit nagyon sokszor bizonygatunk, ott elég nagy bizonytalanság húzódhat meg a mélyben, egyébként nem tennénk. Hm? 

És bizony meg is fogalmazódott bennem egy új téma lehetősége, ami az önszeretetről, önbecsülésről fog szólni és ide nagyon kapcsolódik, úgyhogy hamarosan billentyűzetet ragadok és írok erről. Addig is csak ügyelj és figyelj magadra, további szép napot!

Ezt a történetet, amit leírok Nektek, Balogh Béla: Végső valóság című könyvében olvastam és nagyon tetszett, így megosztom Veletek.

"Azt mesélik, egy tudós felfedezte, hogyan lehet önmagát úgy reprodukálnia, hogy lehetetlen legyen az eredetit megkülönböztetni a másolattól. Egy nap meghallotta, hogy a halál angyala őt keresi, ezért gyorsan készített egy tucat másolatot magáról. Az angyal össze is zavarodott, mert nem tudta, hogy az előtte lévő tizenhárom lényből melyik a tudós, ezért aztán ott is hagyta őket, és visszatért az égbe.

Azonban ismervén az emberi természetet, az angyal hamarosan kitalált egy okos módot a kiválasztásra. Azt mondta:

- Uram, ön egy zseni, hogy ennyire tökéletes másolatokat tudott készíteni önmagáról. Hanem én mégis felfedeztem egy kis hibát a munkájában. Csak egy ici-picit.

A tudós azonnal talpra ugrott, és így kiáltott:

-Lehetetlen! Hol van a hiba?

-Pont itt - mondta az angyal, azzal felkapta a tudóst a másolatok közül és magával vitte."

Egy olyan példát hozok, ami általános, mindenki ezt éli át ebben a szituban és a megfelelési kényszerünkhöz kapcsolódik.

Nem várt vendég csöppen be hozzánk. Nagyon szeretjük, örülünk Neki, de mégis az első reakciónk az, hogy elnézést kérünk tőle, hogy egy kis rendetlenség van, esetleg kosz, meg nem vártuk és akkor még ki tudja éppen miért, ugyanis meg akarunk Neki felelni. Miért is? Szeretnénk a szemében jók lenni, pedánsak, szeretnénk jó benyomást kelteni rá. Meg akarunk Neki felelni. Kell az egónak az elismerés. Na és hát ha jönnek a dicséretek, hogy de klassz a lakásod, meg ez meg az, az persze a mennyei gyönyör tud lenni. Igaz? 

És persze ez számos, az élet minden területén megnyilvánul, hogy meg akarunk felelni a külvilágnak. Pedig nem kellene. Kizárólag magunknak, akik mi vagyunk.

A hét elején fogalmazódott meg bennem egy nagyon fontos felismerés, mélységében, mert eddig is hangoztattam, de nem tükrözte a valóságot. Ez az, hogy egyetlen hűség fontos az életben, az önmagunkhoz való hűség. Ha önmagunkhoz hűek maradunk életünk során, akkor mindig boldogok leszünk. A kulcs ebben a felismerésben, az önmagunkhoz-ban van. Ki is önmagunk? Tényleg azok vagyunk-e akiknek gondoljuk magunkat, vagy ez az ego, az énutánzatunk, akinek meg akarunk felelni. Hát ez a lényeg. Mert még, ha nem találtuk meg önmagunkat, akkor számos viselkedésünk kényszeres lesz, amit a múltunkból hoztunk. Ezért először találd meg önmagad, ami sok-sok figyelemmel sikerül, és utána maradj hű hozzá.

Addig is, hallgass a megérzéseidre, a belső érzeteidre! Ha valahol nem érzed magad jól, hagyd ott, ha valahová nem szeretnél menni, ne menj és stb. és stb.....

Havonta egyszer egy magazinba írok egy cikket, a magazin által megadott témában. Ez a márciusi téma, fogadjátok szeretettel.

Pár hete egyik barátnőmmel beültünk egy kávézóba, hogy kicsit beszélgessünk és jól érezzük magunkat. Két nő. Jött a pincér, egy elég jóképű férfi. És akkor beindult a hadművelet. A barátnőm rögtön lecsapott, félszemmel mindent láttam és érzékeltem. Szemezett, mosolygott, győzni akart. Én legyek a jobb. Ez olyan nagyon tudatallati viselkedés volt és az ego szülte. Nem tudta, hogy nem kell harcolnia, mert nincs vetélytárs.

Azt nem tudom, hogy a férfiak között ez így működik-e, de a nők között, ahol még az ego nyomul és táplálékot követel, igen. Ki a jobb, szebb? Két ego irányította nő összehasonlítja egymást és "harcba indul, pedig igazából nem is kell neki a férfi, csak maga a diadal. Hát ennyi. A lényeg itt az összehasonlításon van. Én legyek a jobb, ne a másik.

Régebben ez sokszor előfordult velem. Ültem a metrón, elővettem az aktuális könyvet, amit épp olvastam és bizony úgy nyitottam ki, úgy tartottam, hogy a körülöttem lévők láthassák, ha akarják, hogy mit olvasok. Ilyenkor büszke voltam magamra. Látod, ilyen klassz könyvet olvasok én. Ez játszódott le gondolatban magamban.

Elismerésre vágytam, kellett az egómnak a dicséret, mégha nem is hangosan érkezett. Jó vagyok, mert én már ilyen és ilyen könyvet olvasok. Hát bizony ez így volt.

Az ego, hogy élhessen folyamatosan elismerésre vágyik. Visszaigazolást vár a külvilágtól. Az ego. Ami nem Te vagy. Te értékes és jó vagy e nélkül is! 

Ha őszinte vagy magadhoz, akkor Te is bevallhatod magadnak, hogy sok hasonló esetben volt már részed. Bőven elég, ha magadnak bevallod, az is segít. De legalább ezt tedd. Úgysem hallja senki. Akkor meg nincs kockázata, viszont eredménye annál inkább. És egyre több!

Ahogy ígértem, időnként írok Nektek az egóról bővebben, hogy még jobban megérthessétek, mi is az, hogyan is működik és hogyan korlátozza le tudatunkat, igazi önvalónkat.

Nagyon röviden megfogalmazva az ego: az elme teremtette énutánzat. Mit is jelent ez? Ha az ego énutánzat, akkor van én is? Igazi Én? Hát bizony van! Elgondolkodtál-e már valaha azon, hogyha észreveszed azt, hogy gondolkodsz, ki veszi észre? Van valaki benned, aki észleli magát a gondolkodást. Ugye? Ha nem lenne, nem lennél tudatában annak, hogy gondolkodsz. Tehát van valaki benned, az "igazi éned" és bizony van valaki, aki ezt utánozza, illetve leuralja és elnyomja, ez az ego. És innentől Te azt hiszed, hogy maga vagy az ego és elfelejtkezel közben igazi önvalódról, aki ott mélyen benned van.

Mi történik ilyenkor? Azonosulunk a fejünkben hallható hanggal, a gondolatokkal és az azokat kísérő érzelmekkel. Azt hisszük, hogy azok a gondolatok vagyunk mi. Azonosulunk velük. És így ezek a gondolatok és érzelmek, ez az elmetevékenység ural minket, ez rángat, az emlékek, amelyekkel "az én és történetem"-ként azonosulunk, rögzült szerepek, amelyeket úgy játszunk el, hogy nem is tudunk róla, és olyan kollektív azonosulások, mint a nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Tehát azonosulsz valami olyannal, ami nem Te vagy.

Ez az egós elme. Ez rángat téged, ez az, aminek hiszed magad. Pedig ez csak egy utánzat, egy elme által teremtett illúzió. Ez - spirituális értelemben - a tudattalanság állapota.

Ha az elme által - gondolatból és érzelemből - alkotott énen, azaz egón keresztűl élsz, akkor identitásod alapja nagyon ingatag lesz, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego folymatosan küzd az életben maradásért. Ezekről írok Nektek a napi ego-ban, hogy veszi magához nap, mint nap, pillanatról pillanatra az ego táplálékát, hogy fennmaradhasson, élhessen és uralhassa a tudatodat, igazi énedet.

A jó hír az, hogy ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy.

Ez a célom, hogy ezt ismerd meg. Ezért irok Neked erről, hogy megtaláld igazi önvalód és elhagyd az énutánzatodat, az egódat. Sikerülni fog! Bízz ebben! Én bízok Benned!  Addig is figyelj. Segít ebben a napi ego.

Forrás: E. Tolle: Új föld

Társalgás közben, jó kedvemben nagyon vicces dolgot mondtam, ami még nem is lenne probléma, sőt a hangulatnak jót tesz, viszont közben magamban el is könyveltem, hogy de jó mondtam, milyen "szuper" is vagyok. Biztos így gondolja a másik fél is, tetszett neki is. Na ez már egó a javából.

Azaz a másik ember. Neki imponálni, legyen az bárki, azt jelenti, hogy meg akarsz felelni, számít a másik ember véleménye. Kell az egónak a dicséret, a másik jó véleménye, ez az ő tápláléka. Jó vagyok.

Ezt már írtam. Nem kell a másik jó véleménye, hisz anélkül is épp olyan jók vagyunk, értékesek mindnyájan.

Egy beszélgetés keretében egyik barátomnak elkezdtem beszélni egy másik barátommal történt telefonbeszélgetés élményeiről. Nagyon óvatosan kezdtem, mondtam, hogy milyen aranyos volt, miket mesélt nekem. Barátommal meg szerettem volna osztani ezt az élményt, de végül nem sikerült igazán, mert már ezt is véleménynyilvánításnak vette, negatívumként, hisz észrevettem, hogy rögtön a pártfogásába vette. Én meg védekeztem és próbáltam árnyalni mondandómat, de sajnos már nem sikerült. 

Ebben a beszélgetésben, ha jól megvizsgáljuk, két esetben is felbukkant az ego jelenléte (és még biztos többször is). Egyrészt akkor, amikor valakiről véleményt alkotunk, legfőképpen, ha kritizáljuk, másrészt amikor a saját véleményemről meg szeretném győzni a másikat. Az elsőt rögtön észrevettem, de a másodikat csak így utólag. De mit is művelt itt az ego.

Az első esetben, ha véleményt alkotsz valakiről, kritizálsz valakit (amit remélem nem tettem, csak tényt közöltem), akkor ezzel őt kevesebbé nyilvánítod, mint saját magadat, azaz összehasonlítod saját magaddal és egy elismerést söpörsz be. Én jobb vagyok, hisz ő nyilván rosszabb, mint én.

A második esetben, amikor saját igazunkat próbáljuk védeni, szintén az ego szólal meg bennünk, hisz az igazságnak nincs szüksége indoklásra, az anélkül is igaz. Azzal, hogy véded, azzal, hogy igaznak a saját gondolatodat tartod, magadat feljebb emeled a másik embernél, azaz úgy érzed több vagy, azt gondolod, hogy te jobban tudod, az ego megint megkapta táplálékát.

Minden esetre a való igazságot még gondolatokkal sem lehet igazán kifejezni és még ha szavakba is próbálod önteni még jobban elcsúszol. Ráadásul hibába mondunk mi bármit is, a másik fél ebből egész mást hallhat meg, ért meg, úgy érti, ami az ő világa. Hát így jártam én.

Ahogy így újraolvasom ezt a pár sort, érzem, hogy csak részben tükrözi azt, amit szerettem volna átadni, de hátha elég ez is. A napi ego-nak pont az lenne a célja, hogy rövid, egyértelmű legyen. Ha kérdésed van, vagy másként gondolod, nyugodtan kérdezz, leírom bővebben. Szép napot!

Mai ego:

Ahogy ültem a metrón, egy nyári programon gondolkodtam és azon milyen kalssz lesz és eszembe jutott egy előző nyári élmény, amit ugyanazokkal az emberekkel töltöttem el. Eszembe jutott a nyár, annak melege és egy nagyon szép, kéynelmes ruhám, amiben nagyon jól éreztem magam. Arra gondoltam, hogy fel fogom majd újra venni és megint milyen szép leszek benne, tetszeni fogok az embereknek. És akkor itt el is csiptem egóm megjelenését. Szép leszek benne, tetszeni akarok másoknak. Ki akarok tűnni, szebb akarok lenni, mint más és ez jót tesz az  egónak. Elégedettséggel tölti el, táplálja.

Amikor azonosítjuk magunkat testünkkel, ami csak a formánk, úgy gondoljuk, hogy testünk, kinézetünk csinosításával érdemeket kell kivívnunk, egónkat erősítjük és tápláljuk. Kell az egónak a dicséret, a kiemelkedés érzése a többiek felett. Jobb vagyok, látod? Hát, ez a mai történet.

Felmerült már bennem az a gondolat, hogy az egóról írok bővebben Nektek, hogy megismerhessétek. Ez már az előző blogomban írása közben is foglalkoztatott, de nem írtam róla. Nem, mert annyi jó könyv szól erről, minden le van már írva, mit írhatnék Nektek erről, a csapból is az ego folyik, illetve még nem is voltam teljesen tudatában vele. Aztán jött egy ötlet, ami arra készetett, hogy írjak mégis róla, de ne csak a szokványos módon, az unalmas lenne számotokra.

Gyakorlati példákkal, naponta csak egyet, amit megélek, észreveszek, tapasztalok másokon és ha közelit felém is, mert naponta jön ám, nem is egyszer a drága-kedves-aranyos. Újra hatalmat akar és meg szeretne erősödni. Rájöttem, hogy ébernek kell lennem, folyamatosan és akkor ez nem fog megtörténni és idővel végleg lelép. :-) Ez lesz a napi ego. Hetente egyszer viszont írok az egóról egy elméleti anyagot is, hogy jobban megismerhessétek.

Mai ego:

Valakivel beszélgettem telefonon, mert kiváncsi voltam, hogy van, mi történik Vele, hisz Ő fontos nekem és ahogy kérdezgettem, észrevettem, hogy jól esik nekem is az Ő figyelme, ha Ő is kiváncsi. Miért is? Hogy fontosnak, jónak érezzem "magam". Kell az egónak egy megerősítés.

Pedig e nélkül is jók vagyunk, enélkül is fontosak vagyunk, csak úgy önvalónkban. Hisz mindannyian magunkban hordozzuk az értéket, eleve értékesek vagyunk. Aki kívánja a megerősítést, az csupán az ego.  

Van bennem egy nagyon mély belső késztetés arra, hogy megosszam ennek az új életnek az esszenciáját, amit élek. Megosszam azokkal az emberekkel, akik nagyon közel állnak hozzám és bárkivel, aki erre jár. Ennek egyetlen oka van: szeretném, ha az övék is lehetne ez az állapot, hogy érezhessék ennek csodáját. Ezen felül, mivel nélkülük nem lehetnék itt és most, ebben az állapotban, olyan mély hálát érzek irántuk, hogy úgy érzem talán sosem tudom kellőképpen meghálálni Nekik. Gyakorlatilag minden nap azon ügyködöm, hogy mit is segíthetnék. Pedig tudom, hogy senki vagyok, hogy semmi vagyok, hogy egy vagyok csupán a sok közül, és senki nem több senkinél, és mégis, ez a belső késztetés mocorog állandóan bennem. Ez a helyzet. Az egód most tiltakozhat, hogy mit okoskodik ez itt,.. na jó, jó, de akkor meg, hogy osszam meg Veled, ha nem mondom el. Ne hagyd magad most az ego által  legyőzni, nem okoskodom, csak próbálok Veled megosztani valamit. Ennyi.

Keresgetek, olvasgatok, megosztok mindenfélét Veletek. Fantasztikus írásokat találok. Osho, Müller Péter, A.J. Christian, E. Tolle, Kiss Balázs Kunó (Csillagmag), Coelho, Balogh Béla .... Írok én is ezt, azt. De ma azon gondolkodtam, hogy még nem osztottam meg Veletek a saját tapasztalatomat. Hogy hogyan találtam rá saját magamra. Hát íme.

2012. január 5.-e kora reggelén, épp a szokásos aznapi szendvicseket készítettem. A fejemben szólt a szokásos hang, folyamatosan gondolkodtam, azaz elmélkedtem, agyaltam. Olyan végsőkig megtört állapotban voltam lelkileg, aznap reggelre már mindent elveszettem, ami számomra nagyon fontos volt. A legfontosabb emberi kapcsolataimat. Nagyon sokat fájt, de már ezen is túlvoltam, annyit sírtam az előző egy hónapban, mint még soha. És végül már teljesen megadtam magam. Olyan minden mindegy volt. Mint egy halálraítélt, aki utolsó kívánságát kezdi megfogalmazni, elkezdtem magamban a barátaimhoz beszélni a fejemben. Nem hangosan, fejben. És elkezdtem nekik beszélni azokról a dolgokról, hogy én hogy gondolom az életet, a barátságot, stb. És ahogy így meséltem nekik, gyakorlatilag minden olyan gondolatfoszlánynál, ahol észrevettem az ego jelenlétét - kimondtam magamban, hogy látjátok ez is ego, meg ez is ego, és ez is ego, na meg ez is ego..lépten-nyomon ezt mutattam be....és ahogy mormoltam ezt folyamatosan egyszer csak az ego eltűnt  .... Nem tudtam mi történik, csak haladtam be a munkahelyemre és vigyorogtam, és nagyon jól éreztem magam. Ezt az érzetemet írtam meg Nektek, az Új kezdet című írásomban. Itt születtem újjá. Felszabadultam. Megszabadultam az egóm uralmától. Fogalmam sem volt, hogy mi ez, csak azt éreztem, hogy nagyon jó és nem hiányzik semmi és jól vagyok és nem is tudom, mi van. 

Azóta eltelt bő másfél hónap. Sokat olvastam a fent említett tanítóktól, hogy mi történt bennem és hogy milyen is ez az új világ. Ráakadtam egy részletre ma reggel, így szól: "Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy, mivel a tudatosság és az ego nem fér össze. A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatba van bezárva." E. Tolle: Új föld, 76. oldal. Hát ez történt meg bennem aznap reggel. Ez a két dolog nem fért össze bennem egymással. És győzött a jelenlét. Ennyi. Nem több.

Kiss Balázs Kunó cikkében, amit megosztottam Veletek, (2012. -feladat a nézőpontváltás), próbál Nektek adni egy más nézőpontot arra, hogy találhatjátok meg önvalótokat. Az elme oldaláról. Én most próbáltam adni Nektek egy másikat. Az ego oldaláról. Hátha ez is segít. Hátha. Nem is tudjátok, hogy mennyire szeretném ezt, tiszta szívemből. Adnám ezt Nektek. Mert megérdemlitek! Mindannyian!

Egy másik nézőpont: ismerd meg az egót, minden oldalát, működését, olvass róla, pl. Új föld, küldöm, ha kell: arielsziv@gmail.com és utána figyeld és csípd nyakon magadban, egyre többször. Vedd észre. Azt írja Tolle, hogy valahányszor felismered, gyengül. Majd eltűnik hatalma.

Drága Ego!

Gondoltam írok Neked. Az elmével most nem kell foglalkoznom, mivel az előző bejegyzésben ajánlott cikkhez (2012- feladat a nézőpontváltás) többet nem fűzhetek hozzá, az úgy jó, ahogy van. Egyszerűen tökelétes. De mi újság Veled? Veled nem foglalkoztam. Pedig mindig jössz, kéred jussod. Megjelensz naponta többször, furkálod be magad, tudom én. Szeretnél újra élni. De most rajtam a sor, bocsáss meg. Sok-sok életen át Te irányítottad, uraltad lényem, el kell fogadnod, vége van. Nem tetszik? Nem csodálom. Éltél és virultál, győzedelmeskedtél, én meg sokat fizettem ezért. Minden elismerésem a Tiéd, ügyes voltál, még most is ügyeskedsz, de az a nagy helyzet, hogy figyelek. Folyton résen vagyok én is és amikor jössz mindenféle irányból, csalafintán és nyíltan, sőt egyszer hátba is támadtál, észrevettelek. Figyellek! Jobb, ha ebbe beletörödsz, elfogadod új helyed. Megsimogatom buksidat, ha így jobb Neked, de az irányítást nem adom.

Hát így állunk mi ketten! Te és én.

Ui.: Örülök, hogy megismerhettelek közelebbről. Segített ebben számos könyv, de ha csak egyet kell kiemelnem, elárulom: Echart Tolle: Új föld című könyvében Rólad már semmi sem maradt titokban. Bocsáss meg, ez van! :-)