Van bennem egy nagyon mély belső késztetés arra, hogy megosszam ennek az új életnek az esszenciáját, amit élek. Megosszam azokkal az emberekkel, akik nagyon közel állnak hozzám és bárkivel, aki erre jár. Ennek egyetlen oka van: szeretném, ha az övék is lehetne ez az állapot, hogy érezhessék ennek csodáját. Ezen felül, mivel nélkülük nem lehetnék itt és most, ebben az állapotban, olyan mély hálát érzek irántuk, hogy úgy érzem talán sosem tudom kellőképpen meghálálni Nekik. Gyakorlatilag minden nap azon ügyködöm, hogy mit is segíthetnék. Pedig tudom, hogy senki vagyok, hogy semmi vagyok, hogy egy vagyok csupán a sok közül, és senki nem több senkinél, és mégis, ez a belső késztetés mocorog állandóan bennem. Ez a helyzet. Az egód most tiltakozhat, hogy mit okoskodik ez itt,.. na jó, jó, de akkor meg, hogy osszam meg Veled, ha nem mondom el. Ne hagyd magad most az ego által  legyőzni, nem okoskodom, csak próbálok Veled megosztani valamit. Ennyi.

Keresgetek, olvasgatok, megosztok mindenfélét Veletek. Fantasztikus írásokat találok. Osho, Müller Péter, A.J. Christian, E. Tolle, Kiss Balázs Kunó (Csillagmag), Coelho, Balogh Béla .... Írok én is ezt, azt. De ma azon gondolkodtam, hogy még nem osztottam meg Veletek a saját tapasztalatomat. Hogy hogyan találtam rá saját magamra. Hát íme.

2012. január 5.-e kora reggelén, épp a szokásos aznapi szendvicseket készítettem. A fejemben szólt a szokásos hang, folyamatosan gondolkodtam, azaz elmélkedtem, agyaltam. Olyan végsőkig megtört állapotban voltam lelkileg, aznap reggelre már mindent elveszettem, ami számomra nagyon fontos volt. A legfontosabb emberi kapcsolataimat. Nagyon sokat fájt, de már ezen is túlvoltam, annyit sírtam az előző egy hónapban, mint még soha. És végül már teljesen megadtam magam. Olyan minden mindegy volt. Mint egy halálraítélt, aki utolsó kívánságát kezdi megfogalmazni, elkezdtem magamban a barátaimhoz beszélni a fejemben. Nem hangosan, fejben. És elkezdtem nekik beszélni azokról a dolgokról, hogy én hogy gondolom az életet, a barátságot, stb. És ahogy így meséltem nekik, gyakorlatilag minden olyan gondolatfoszlánynál, ahol észrevettem az ego jelenlétét - kimondtam magamban, hogy látjátok ez is ego, meg ez is ego, és ez is ego, na meg ez is ego..lépten-nyomon ezt mutattam be....és ahogy mormoltam ezt folyamatosan egyszer csak az ego eltűnt  .... Nem tudtam mi történik, csak haladtam be a munkahelyemre és vigyorogtam, és nagyon jól éreztem magam. Ezt az érzetemet írtam meg Nektek, az Új kezdet című írásomban. Itt születtem újjá. Felszabadultam. Megszabadultam az egóm uralmától. Fogalmam sem volt, hogy mi ez, csak azt éreztem, hogy nagyon jó és nem hiányzik semmi és jól vagyok és nem is tudom, mi van. 

Azóta eltelt bő másfél hónap. Sokat olvastam a fent említett tanítóktól, hogy mi történt bennem és hogy milyen is ez az új világ. Ráakadtam egy részletre ma reggel, így szól: "Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy, mivel a tudatosság és az ego nem fér össze. A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatba van bezárva." E. Tolle: Új föld, 76. oldal. Hát ez történt meg bennem aznap reggel. Ez a két dolog nem fért össze bennem egymással. És győzött a jelenlét. Ennyi. Nem több.

Kiss Balázs Kunó cikkében, amit megosztottam Veletek, (2012. -feladat a nézőpontváltás), próbál Nektek adni egy más nézőpontot arra, hogy találhatjátok meg önvalótokat. Az elme oldaláról. Én most próbáltam adni Nektek egy másikat. Az ego oldaláról. Hátha ez is segít. Hátha. Nem is tudjátok, hogy mennyire szeretném ezt, tiszta szívemből. Adnám ezt Nektek. Mert megérdemlitek! Mindannyian!

Egy másik nézőpont: ismerd meg az egót, minden oldalát, működését, olvass róla, pl. Új föld, küldöm, ha kell: arielsziv@gmail.com és utána figyeld és csípd nyakon magadban, egyre többször. Vedd észre. Azt írja Tolle, hogy valahányszor felismered, gyengül. Majd eltűnik hatalma.

Mély alázattal és tisztelettel ajánlom Nektek a következő cikket:

http://csillagmag.hu/irasok/2012-feladat-a-nezopontvaltas/

Köszönet az írónak, hogy megosztotta Velünk!

Már pár éve felfokozott várakozás előzi meg ezt az évet, akár csak az ezredfordulót is megelőzte a ’90-es évek végén. Mi lesz ebben az évben? Nosztradamus, Maja naptár szerinti jövendölések, elkészített Hollywood-i katasztrófa-film, sok-sok írás, cikk jelent meg ezzel az évvel kapcsolatban. Én azt látom, hogy az emberiség már megint vár valamire. Valami külső történésre, amely majd esetleg alakít minket, megváltoztat, csökkenti szenvedéseinket, bánatunkat, hoz valami jót, de sajnos akár rosszat, katasztrófát, ami meg persze tovább növeli félelmeinket, amelyek egyébként is sokszor uralják az emberek nagy részét. A félelemkeltésnek sajnos manipulatív okai vannak, akit félelemben tartasz, az ki van szolgáltatva és abból „hasznot” lehet húzni. Az nagy üzlet lehet és manapság sajnos az is.

„Jól, csak a szívével lát az ember.” - Saint-Exupéry: A kis herceg

Amikor ezt az blogot létrehoztam, 2011. december 27-én, akkor még csak éreztem, hogy valami új fog eljönni az életemben.  Most, amikor el is kezdek írni, meg is valósult ez az újjászületés bennem - fel is kell ide írnom, 2012. január 5.-e reggele -, ami számomra egy csoda.

Elsősorban magamnak köszönhetem. Miért magamnak? Mert nagyon kiváncsi, nagyon kitartó kereső voltam és nem utolsó sorban bíztam magamban. Ami eddig a pontig elvezetett, az a szüntelen keresés volt magamban, ami abban fejeződött ki, hogy nem álltam le sose arról, hogy figyeljem magam. Volt amikor már kemény figyelmeztetéseket kaptam, például egy komoly betegséget, de rengeteg jelet (bíztatót is), sok-sok-sok tükröt. Persze ezeket a jeleket mindenki megkapta, megkapja, de én addig néztem bele, addig kutattam, amíg nem éreztem, hogy igen ez az. "Talán ezt kell ebből látnom, vagy nem?" 

Elárulom, a legutolsó tükör volt a legkeményebb. Az egó és az elme tükre. Ebbe majd belepusztultam. Ebben a tükörben értek életem eddigi legnagyobb fájdalmai. Azok az emberek, akik ezt tükröt tartották a legközelebb álltak hozzám, ezért fájhatott ennyire. És nagyon kellett ez a mély fájdalom, sajnos e nékül nem tudtam volna olyan mélyre jutni magamban, így nagyon hálás vagyok, hogy megtörtént. Annyira fájt ez, hogy szó szerint feszített az egész mellkasom és úgy éreztem, hogy szétszakadok. De nagyon szerencsés vagyok, mert erős a "szívem" és kibírta. Azért tettem idézőjelbe a szívet, mert nem a fizikai szívem, amelyik dobog, amiről beszélek, hanem a legbensőbb mélységem az.

Most, amikor itt írogatok, érzem, hogy nem lehet szavakkal kifejezni azt a dolgot, érzést vagy fene tudja, hogy mi is az, ami most bennem van. Valahogy mindent másként látok. Talán úgy, amit egy Drága Tündér arcán láttam eddig, hogy mosolyog és olyan szeretet sugárzik belőle, ami már nem sajnál, csak szeret. És amikor ezt a mosolyt kaptam, sose jött belém az az érzés, hogy ez megjátszott és ál. Csak van és oly természetes, és igazán szerető. Ezért szerettem ott lenni, ezért vágytam oda, a közelébe.

Úgy érzem, hogy még egyszer írnom kell legközelebbi barátaimról, páromról egy pár szót, hiszen nélkülük sehol sem lennék, vagyis itt és most, a teljes megelégedettség állapotában. Bátorítottak, lökdöstek, szerettek, megöleltek, osztoztak fájdalmamban, elviseltek, velem örültek és velem sírtak, voltak. És még mindig vannak. Meghajolok előttük, mélyen, teljes alázattal.

Mindenki képes rá, hogy megtalálja, azt ami nekem sikerült. És tényleg senki sem több senkinél, senki, senki. Többet most nem is mondok. 

„Megpillantottam az igazságot. Ám nem úgy,

mintha én találtam volna fel a saját elmémmel.

Láttam, LÁTTAM, és eleven képe

mindörökre betöltötte a lelkemet…

Egy nap alatt, egy óra alatt azonnal helyre

lehet hozni mindent. A legfőbb dolog szeretni.”

Dosztojevszkij